Szokatlan helyen bukkant fel ByeAlex és zenekara, de jól sült el a dolog

ByeAlex, polgári nevén Márta Alex jó hosszú utat járt be a Kedvesem című száma óta. Remek döntésnek bizonyult, hogy ByeAlex és a Slepp néven zenekart alapított, erről a Fonogram-díjas frontember maga is megnyilatkozott január 9-én, egy meglehetősen különleges estén.

A ByeAlex és a Slepp ugyanis hosszú kihagyás után megint arra vállalkozott, hogy szimfonikus körítéssel adja elő slágereit. Az érdeklődés akkora volt, hogy kétszer is megtöltötték az egyébként nem kevés ember befogadására képes, impozáns Erkel Színházat, és meglepetésvendégekkel, valamint érdekes anekdotákkal, nagyzenekarral és női kórussal kiegészülve igyekeztek rajongóiknak a tőlük telhető legnagyobb élményt adni.

Vannak, aki utálnak engem, de remélem, azok közül most nincsenek itt túl sokan

– jegyezte meg ByeAlex az est során egy ízben, sokadszorra bizonyítva, hogy a magyar könnyűzenei életnek azért is üde színfoltja, mert egészen komoly önreflexióra képes művészemberről van szó. ByeAlex az, aki folyamatosan tartja a kapcsolatot a közönségével, kommentekben beszélget Facebook-követőivel, sőt... még fel is emlegeti őket. Valahogy így történhetett meg, hogy a szimfonikus koncerten szóba került az a nő vagy férfi, igazából a neme mindegy is, aki felrótta az énekesnek, hogy minden száma szomorú, és ezért hallgathatatlan.

Valóban, a melankolikus vonalon mozog a ByeAlex és a Slepp, erre pedig az este folyamán is ráerősítettek, köszönhetően annak, hogy az ájkosz című slágerükkel kezdtek, de ebbe a majdnem kétórás koncertbe belefértek még olyan dalok – a teljesség igénye nélkül – is, mint az 1 év, a rossz esték, az elmaradhatatlan bocsánat. Na, és hogy egy kicsit fityiszt mutassanak a fanyalgóknak, a talán egyetlen boldog zenéjüket, a csokko-t is lenyomták a közönségnek.

Kellemes színfolt volt, hogy behoztak ráadásnak még egy kórust, és ezen a különleges dupla koncerten debütált elsőként a hallgatók előtt az alig három hete közzétett baj című szám, vastag ceruzával aláhúzva, hogy aki itt van, olyasvalamit kap a pénzéért cserébe, amit a fanok többsége eddig nem élhetett át élőben.

A nagy durranás, a nagy titok pedig az volt, hogy a szimfonikus koncerteken egy szám erejéig a BSW is színpadra állt, akik ByeAlexszel közös, Lidokain című zenéjüket adták elő, a többség nagy megelégedésére. Engem mondjuk hidegen hagyott a különszám, mert nem hallgatok BSW-t, nem is tervezek, valahogy nem az én világom, amit ők képviselnek.

Cicák az Erkelben? Jöhetnek

Aki életében egyszer járt már ByeAlex-koncerten, az jól tudja, hogy vizuális körítésként különféle elborult macskás grafikákat is vetítgetnek a számok mellé, amelyek nyilván témájukban lazán kapcsolódnak a zenékhez. Sokan arra számíthattak, hogy ezúttal nem képviselteti magát ez, az egyébként a koncerteknek mindig egyediséget kölcsönző megoldás, de szerencsére az Erkel Színházba is jöttek a ByeAlex és a Slepp-pel együtt a Holdon bóklászó, tuktukot vezető, temetőben üldögélő kiscicák.

Az, hogy többnyire ülni kellett, egyáltalán nem rontott a hangulaton. A közönség eleinte idegenkedve fogadta, hogy nem a szokásos „ereszd el a hajad” Budapest Park-os bulit élhetik át, hanem itt bizony egy helyben kell maradni. ByeAlex azonban ügyesen bevonta a nézőket a koncertbe, volt egy pontja az estének, amikor egyenesen megkért mindenkit, hogy most aztán tessék felállni, az elgémberedett végtagokat kinyújtóztatni, és a lehetőségekhez mérten tombolni. Bejött, mert tényleg voltak, akik hirtelen el tudták engedni magukat, úgy is, hogy nem volt sör a kezükben, és nem jártak ki tízpercenként újabb adag itókáért.

ByeAlexen is érződött némi megilletődöttség, ő sincsen ehhez a színházi környezethez szokva, egy kicsit a hangja miatt is szabadkozott, holott nem kellett volna. A legtöbb nyári koncerten a hangosítás ramaty, és az énekesek túl sokat hagyatkoznak a hallgatóságra, hergelve őket, hogy egy csomó részt ők énekeljenek az előadó helyett – itt viszont a ByeAlex és a Slepp frontembere beleállt a nem hétköznapi körülményekbe, és jó is volt hallani az Erkelben ezt a közel stúdióhangzást. Vagy nevezzük inkább YouTube-élménynek, az pontosabb.

A közreműködő komolyzenészeken látszott, vagyis inkább hallatszott, hogy néha elfelejtettek belépni, vagy rosszkor léptek be. Ilyenkor ők is mosolyogtak saját magukon. De egy ehhez hasonló eseménynél kevesebb idő jut a közös próbálásra, mint az optimális lenne. Vélhetően a többség ezt, mármint a szimfonikus zenészek helyenkénti összeszedetlenségét észre sem vette, mert a sokat sztorizó, az embereknek jóleső és megfontolandó lelki fröccsöt adó, és valóban jelenségnek bizonyuló ByeAlex bőven elvitte a hátán a show-t, feledtetve a csiszolatlanságot, ami a háta mögött néha tapasztalható volt.

Őszintén szólva egy időben én nagyon nem kedveltem ByeAlexéket, azok között voltam, akik megjátszottnak tartották stílusát. Mindez akkor változott meg, amikor az énekes magához vett egy kóbor, Kiko nevű beteg kismacskát, akiért mindent megtett, hogy életben tartsa, de a kisállat szervezete sajnos feladta a küzdelmet. Ekkor mélyedtem el jobban ByeAlex zenéjében, láttam meg benne az értelmet, a jóságot, a mondanivalót, kikós póló volt rajtam akkor is, amikor épp egy nappal a szimfonikus koncert előtt el kellett altatni a macskámat, aki egy halálos betegséggel megnyerhetetlen küzdelmet vívott, méltósággal.

A cicám nincs többé, de ByeAlexet továbbra is hallgatni fogom napi jelleggel, mert a zenéi feltöltik egy kicsit az embert, még ha élete egyik legszomorúbb periódusát éli is meg. Szóval, kösz Alex a közvetett lelki segélyt, ha lesz máskor is szimfonikus, én biztosan ott leszek.

Szürki emlékére.