Rongylábboogie

2008.10.15. 20:10
Nyolc évet kellett várni a világ legegyszerűbb rockzenéjét játszó AC/DC új albumára, de megérte. A Black Ice pontosan olyan lett, amilyennek egy boogie-ba öltött rockalbumot elképzeltünk, nem is csoda, hogy egy hét alatt négyszázezer alkalommal töltötték le a fájlcserélőkről, és a március budapesti koncertre pár óra alatt elfogyott minden állójegy.

Az AC/DC a Motörhead mellett a rockzene igazi állócsillaga, a megbízhatóság szinonímája, az alfa és az omega egyben. A nyolcvanas évek végére pont ennek köszönhetően álltak bele majdnem a földbe, de a Motörhead legendás túlélőjéhez, Lemmyhez hasonlóan az AC/DC-t sem lehet elpusztítani sem a hajmetállal, sem más irányzatokkal. Ezek a csávók a büdös életben nem fognak boát kanyarítani a nyakuk köré (bár első énekesük, Bon Scott habozás nélkül megtenné, csak ugye meghalt szegény), és nem fogják kifesteni a körmüket sem, miközben művészieskedő videókat készítenek a kiadók kedvéért.

Ami külsőség a zenekart övezi, az már 1974-ben megszületett, Angus Young gitáros magára vett egy bordó rövid gatyát, egy zakót, a nyakába nyakkendőt kötött, és eladta magát kisiskolásnak, pedig már akkor is 18 éves volt. Előtte kísérletezett többek között pókemberkosztümmel is, szóval nem is jártunk annyira rosszul ezzel a szereléssel. A többiek ilyen hülyeségekkel nem foglalkoztak, Brian Johnson énekes kockás sapkája is csak később, a nyolcvanas években jött.

Persze az AC/DC végtelenségig lecsupaszított rock ’n’ roll zenéjéhez nem is kell az arcfestés vagy a színpadon vért köpő basszusgitáros. Milyen hülyén nézne ki mondjuk a Highway to Hell úgy, hogy közben a ritmusgitáros töke alól tűzcsóva lövellne az első sorok felé. Ez a zenekar nem erről szól, hanem a feszes alapokról, könnyen megjegyezhető riffekről és az állandó headbangkényszerről: akinek a feje a Highway to Hellre nem indul be, menthetetlenül be van oltva a rockzene ellen.

A hetvenes évek közepe Ausztráliáról és helyi sikerekről szólt, majd jött a Let There Be Rock, a Powerage és a Highway to Hell, és az ezekkel járó világhír, turnézás és Bon Scott sajnálatos halála: az énekes egy túl jól sikerült londoni bulizáson szó szerint halálra itta magát. Az első sokkot (fel kéne inkább oszlani) a Back in Black című lemez követte, amit a hazai metálfolklór szerint még szegény Scott írt, és szeretett volna felénekelni, de ennek körülbelül annyi igazságtartalma van, mint annak, hogy Paksi Endre az emlékezetes debreceni Ossian-koncerten a sok NeoCitran miatt nem tudta elénekelni az Acélszívet (meg a többi megaslágert).

A zenekar legsikeresebb albumát, a tökéletes lemezt (mert a Back in Black az) a Young fivérek írták az új énekes, Brian Johnson segítségével. Eddig 42 millió példány fogyott belőle, amivel második az örökranglistán Michael „nem úgy szeretem a gyerekeket” Jackson Thrillerje mögött.

A nyolcvanas években kiadott albumok közül istenigazából csak a For Those About To Rock (We Salute You) volt az ami megközelítette a klasszikusok színvonalát, a Flick of the Switch vagy a Fly on the Wall simán felejthető volt, bár az előbbin volt pár jobb nóta (pl. a Bedlam in Belgium), az utóbbin meg egy kisebb sláger (Shake Your Foundations). Phil Rudd dobos egy időre otthagyta a zenekart, mert összebalhézott a leginkább egy nagyon zilált idegrendszerű kertitörpe-gyáros rémálmára hajazó fizimiskájú Malcom Younggal, de helyettese, Simon Wright sem húzta sokáig – egyes vélemények szerint a zenekart pont Chris Slade dobos érkezése, és a Razor’s Edge című album mentette meg az unalomba fulladástól. Az 1992-ben kiadott Live című koncertlemezen meg kell hallgatni a záró For Those About to Rock-ot, és menten rájön az ember, mit jelent egy igazán fasza dobos egy ilyen zenekarnak.

A kilencvenes években jött még egy jobb lemez, a Ballbreaker (ismét Phil Rudd dobossal, akihez mellesleg atomórát lehetne igazítani), majd 2000-ben egy bluesos album, a Stiff Upper Lip, és utána néma csönd, egészen mostanáig, az iTunes-nak beintő Black Ice-ig (a zenekar nem engedi, hogy a legnagyobb online zeneboltban számonként meg lehessen vásárolni az anyagot, tessék megvenni az egész CD-t.)

A Black Ice olyan, mint egy egészséges tökönrúgás a nu-metálon elkényelmesedett rockrajongó agyának: feszes, tempós nóták, ismerős riffekkel, és egy meglepően semmitmondó első kislemezzel: érthetetlen, miért pont a Rock ’n Roll Trainről gondolta a zenekar vagy a kiadó, hogy sláger lehet belőle, amikor a Big Jack című nóta, vagy a Wheels–Decibel-páros sokkal fogósabb témákkal operál. A lemezen üresjárat istenigazából nincs is, sorra jönnek a szokásos szerkezetű rockhimnuszok: riff, kiállás, verze, csordavokálos kórus, tipikus Angus-szóló, az ember meg ott headbangel, ahol éri, a koncerten vagy a madarasteszkóban, az akciós kefír mellett.

A netre kiszivárgott verzió egészen jól szól, nem annyira nyers, mint a korai anyagok, de nincs is annyira szétkeverve, mint mondjuk az új Metallica-anyag, aminek a maszterét egyszerűen elkúrták.Brian Johnson énekhangja (vagy a stúdiótechnika) mintha fejlődött volna az elmúlt nyolc évben, sokkal jobb dolgokat (és jobban) énekel, mint nyolc-tíz éve, csak azt a rohadt Anything Goes című diszkóslágert ne vették volna fel, mert a hideg ráz tőle, különösen azért, mert a Who Made Who-ra emlékzetet, azt pedig már 1986-ban is nagyon rossz volt hallgatni.

A ritmusszekció ugyanazt nyújtja, mint eddig bármelyik albumon, Angus ugyanúgy elszólózgat a bugis alapokra mint 1978-ban, olyan jó kis kényelmes hangulata van a lemeznek, ismerős dallamokkal és manírokkal. A lemez második kislemezének választott War Machine a Givin’ a Dog a Bone című klasszikus riffjére építkezik, a Spoiln’ For a Fight akár a Black in Blacken is rajta lehetett volna, és ugyan a lemez tényleg rohadt jó lett, de az emberben csak ott mozog a kisördög, hogy vajon hány nóta került elő az archivum mélyéről és lett átpofozva a XXI. század követelményeinek mefelelően, és mi az amit a nyolcéves lábrázás alatt szült az agytröszt Young–Young–Johnson-trió.

A négynegyed ettől függetlenül ismét uralkodik majd a rockvilág felett, amiről március 23-án azok a szerencsések is meggyőződhetnek a Papp László Sportarénában, akiknek jutott jegy - remélhetőleg nem nepperek, hanem rajongók kapkodták szét a küzdőtérre szóló bilétákat.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?