Ferenc ismét büntet

Ez az „élhető Sziget”-duma még mindig nem akkora kamu, mint amekkorának beállítja a hozzá nem értő közönség. A Volton például a Nagyszínpadoz is simán oda lehet férni látótávolságon belül. Ez utóbbi tapasztalatomat először a Delinquent Habitsen szereztem meg (a Belga nem jó már, bocs), ami annak ellenére, hogy az utóbbi jó 10 évben semmit nem csinált, adott egy igazán szórakoztató koncertet. A latin alapon nyugvó hip hoppal nehéz hibázni, de ha az előadók valóban elhízott – szerintük kigyúrt – amerikaiak csinálják, akkor közel lehetetlen. A trió gyakorlatilag bármiféle látványelem nélkül durván megugráltatta az odagyűlteket. A hangulatcsinálásnak egy primitív, ám annál hatásosabb módját választották: ellocsoltak a közönség között pár üveg tequilát, sok könnyűdrogok fogyasztására buzdító szöveggel, meg fakkal. A Delinquent Habits nem egy nagy megfejtés, igazi nyugati parti ócckúl hip hop, két suttyú MC-vel. Ennél többet felesleges is tudni.

Soproni Volt Fesztivál, első nap

Az utolsó pár dalnál egyvalami lett gyanús: rengeteg bölcsészlány jelent meg. Ez pedig szerdán csakis a 30Y-t jelenthette. Menekülőre kellett fogni a dolgot. Pár sör után elcsíptük az Amber Smith-szt az MR2-nél, és fontos kérdés fogalmazódott meg bennem: vajon miért az amúgy néha-néha áthallatszó szombathelyi buszról elnevezett zenekar, és nem ők játszanak a nagyobb helyszínen? Nem állítom, hogy a magyar indie-zenekar felvehetné a versenyt akár a brit másodvonallal is, de legalább egy ügyesen kitalált dalcsokorral futotta, meglepően jó hangosítással.

Kis kitérő után (sör) kezdődött a nap, és feltehetőleg az egész Volt legfontosabb koncertje, a Franz Ferdinand. Férfiasan bevallom, hogy csak a második Szigetes koncerten láttam még őket, ami annyira felejthető volt, hogy már nem is emlékszem rá. Itt viszont ismét egy ereje teljében lévő zenekart láthattunk, ami felvállalta, hogy nem akarta letagadni a tényt, miszerint ők csak táncoltatni akarnak. Ezzel a három lemezes életművel nehéz is nem táncoltatni, néha már zavarónak is éreztem, hogy Ferencéknek nem létezik olyan dala, amire ne lehetne elkezdeni vadul ugrálni, még a Walk Away-t is sikerült úgy elnyomni, hogy magam felé képzeltem a diszkógömböt. Alex Kapranosről most már tényleg kijelenthető, hogy a stílusos frontemberré nőtte ki magát, szándékosan idétlen mozgással, és szerencsére nem túl sok pofázással (viszont valaki igazán rájöhetne, hogy a ko-szo-nom szó megtanulása kurvára nem aranyos). Keresnék igazi hibákat, de sajnos képtelen vagyok, a Franz Ferdinand adott egy olyan másfél órát, amiben az összes kedvenc dalom benne volt – igaz, minden daluk a kedvencem. A Lucid Dreams tényleg jobb élőben, a végére odarakott elektros kiállás pedig magában jobb volt, mint amit például Laurent Garnier egész életében tudott produkálni. Aki nem volt ott, az durván megszívta. És ezennel úgy döntöttem, hogy az évtized zenekara a Franz Ferdinand, ha mégsem így lenne, akkor is ezt hazudom a gyerekeimnek.

Ráadásul az eső sem esett igazán.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!