A csütörtök este a rockzene ünnepe volt Tokajban, a magyar metál újhullámának soha be nem érő ígéretének számító Depresszió mellett a húzós, de átlagmetált nyomó Road, az ugrálósmetált még mindig relevánsnak gondololó Subscribe és az egyáltalán nem metál, de vicces és pörgős Fish! próbálta bemelegíteni a közönséget az esti Machine Head-zúzásra, több-kevesebb sikerrel.
A Fish! a Volton nagyon jó kis koncertet adott egy kisebb, családiasabb hangulatú színpadon, ami a tokaji teljesítményüket elnézve az igazi otthonuk: ehhez a vidám, táncolható rockzenéhez az kell, hogy a nép egy karnyújtásnyira legyen a színpadtól, az énekes minden izzadságcseppet lásson a bikinis felsőtesteken, mert így jön vissza az az energia ami a buli közben a zenészekről a közönség felé áramlik. A nagyszínpad ehhez egyszerűen túl személytelen, bár a zenészek ennek ellenére odatették magukat, a kézeter fős közönség első két sora meg örült is neki, de hátrébb csak tétova mozdulatokkal táncikáló lánykák maradtak.
A Road még mindig napfényben, de már jóval nagyobb közönség előtt lépett színpadra, és nyomta le egyórás programját, amiben a korai, Tankcsapda-elemeket is felvonultató darabok mellett újabb, frisebb nóták is helyet kaptak. Hálistennek a Domoszlóról származó zenekar az utóbbi években magtalálta saját hangját, és nem akar epigonná válni, mint egy másik zenekar, de erről majd később. A koncertet a közönség lelkes headbangeléssel és villázással fogadta, volt közönségénekeltetés meg energikus színpadi jelenlét, és ami a legörömtelibb: a zenekar iszonyú jól szólt.
A hangtechnikusokat csak dicséret illeti (úgyis annyit ekézték már őket mostanában), mert a Bandland nagyszínpad csütörtökön valóban úgy szólt, mint ahogy annak egy rockfesztiválon kell. A dob és a bőgő húzott, mint az állat, a VIP-teraszon éppen kajáló Testament-gitáros Alex Skolnik együtt rázta a fejét a Road-alapokkal, és közben még a mozzarellás paradicsomsaláta sem esett le a villájáról, profi a csávó, na. A Road produkciójára tehát szavunk nem lehetett, hangulatos, jó bulit nyomtak, és a zenéjüket hallgatva szerintem jó úton járnak.
A következő fellépő a Subscribe volt, amiről soha nem értettem, hogy miért van még mindig helye a magyar rockzenében, hiszen a zene amit játszanak elavult és érdektelen, mit kezdjen az ember 2009-ben az ugrálósmetállal? Már az ugráláson kívül. Zúzni zúznak ők a színpadon, és az is látszik, hogy tudnak zenélni, de nekem sok a két énekes, és idegesít az, hogy nem tudom, mit is akar kezdeni magával a Rage Against the Machine-jelmezes zenekar. Ha epigonok akarnak lenni, akkor tessék szépen szociálisan érzékeny szövegekben elzavarni a kormányt a picsába, meg megénekelni az elnyomott kisebbségek kínját, de ehhez kurvára nem kell egy (rémesen rossz) Led Zeppelin-feldolgozás meg egy tízperces funky-betét, mert idegenül hangzik az előtte és utána leművelt üvöltözős-rastarázós nyomulás mellett.
A közönséget persze az ilyen lendületes, dzsámpmádörfakörrel meg lehet mozgatni, de csak egy ideig, a hatodik-hetedik, tökéletesen egyforma nóta után a nép inkább elment sörözni, és csak óvatosan bólintott egy-egyet oldalról, amolyan "majd a Machine Head-en kitomboljuk magunkat" felkiáltással. A Subscribe esetében is azt éreztem, mint amit a Fish!-nél: nagy rájuk a nadrág, nem ez a színpad az ő világuk, hanem egy zártabb, kisebb klub.
A főműsor előtt az a Depresszió következett, akik annyira kétségbeesetten akarják lehányni magukról a Tankcsapda-jelmezt, hogy közben észre sem veszik: az már rájuk rohadt, mégpedig végérvényesen. A Depresszió úgy néz ki, mint egy metálzenekar, úgy is mozognak a színpadon, sőt, úgy is szólnak (csütörtökön a Nagyszínpadon az ő megszólalásuk volt a legjobb), de ettől még nem lesznek metálzenekar, lásd még nagy akarásnak szarás a vége. Pedig az elmúlt tíz évben pontosan azt csinálták, mint nagy példaképeik, ugyanolyan zenével próbálkoztak az elején, aztán amikor elnevezték őket Lukács László úttörőcsapatnak, akkor átnyúltak a tengerentúlra, és Linkin Parkot meg Kornt szereztek be maguknak, de sehogy sem állt össze a produkció.
Halász Ferenc énekes-gitáros ugyanis sajnos olyan orgánummal bír, amitől az embernek a hátán futkos a hideg. Feri nem énekel, hanem monoton hangon kántál, amivel meglehetősen nehéz érvényesülni metálvonalon, talán ha kicsivel mélyebbre menne, a gitárokat még jobban lehangolnák és lassabb doomosabb zenében utaznának, az jobban feküdne ennek a hangnak.
Így viszont maradnak a bugyuta Lukács-klón szövegek (ha a számok közötti átkötő dumát becsukott szemmel hallgatja az ember, azt hiszi, valami korai Tankcsapda-bulin van), és az egyértelmű nyúlásokkal megspékelt tucatmetál, amit itthon még el lehet adni mint produkciót, de máshol már senkit nem érdekelne. A közönség is hullámzó teljesítményt nyújtott, bár az, amikor Halász kérésére a tömeg kettévált, majd egymásnak rohant, az lenyűgöző látvány volt, kár hogy ebből a koncertből csak ez volt említésre méltó.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Rovataink a Facebookon