Élmény, ahogy agonizálnak

2009.08.17. 15:03 Módosítva: 2009-08-17 18:24:20
8 hozzászólás

Ha a Life of Agony kerül szóba, akkor valaki mindig siet hivatalos hangon, komolykodó arccal megjegyezni, hogy első albumuk sikerét nem tudták megismételni. Mintha a Life of Agony 1995 óta ülne a stúdióban, és azon agyalnának, hogy akkor hogy is hozták össze az Undergroundot. Pedig nem is a New York hardcore-t a trash metállal és némi doommal keverő River Runs Red a legjobb albumuk, ráadásul éppen azért maradtak el a groupiek, a fekete limuzinok, meg a luxusszállodák legfelső emeletéről kidobálható színes tévék, mert nem akarták megismételni az első album sikerét.

A Life of Agony minden albummal új stílust kezdett, mintha a Red Hot Chilli Peppers elkészítene egy black metal lemezt, maid rögtön azután egy dzsessz albumot. Az Uglyra a kritikusok hosszas gondolkodás után is csak az alternative metal címkét találták, a Soul Searching Sun grunge sablonokkal játszadozó rock, az utolsó, visszatérő lemez pedig csak egyszerűen hallgathatatlan.

Közben az énekes, Keith Caputo szólókarrierbe kezdett, és mániákus depressziós lett, így a lihegve skandáló, ziháló és mélyből feltörő hardcore-t, legalábbis az albumokon örökre elfelejtették. Pedig, aki ismeri őket, az biztos nem a harmadik album néha azért kellemes nyekergése miatt szerette meg őket, hanem mert a River Runs Redre vagdosta az ereit eldobható műanyag villával a gimiben. Vagy addig üvöltötte a Respectet, amíg a matektanár fel nem kapcsolta a lámpát, hogy na akkor mára vége a bulinak.

Keith Caputo az utóbbi tíz évben a New York-i hardcore szcéna kompakt méretű Elvis Presley-jéből lassan Yoko Onoba oltott Kurt Cobainné vált, sőt a Szigeten már egyenesen úgy nézett ki, mint egy heroinista takarítónő. De ettől még úgy jött ki belőle a hang, mint a régi szép időkben, amikor még a basszusgitáros sem csinos kalapkában nyomta le a koncerteket.

A Life of Agony fellépésein általában kiderül, hogy a két zseniális, egy hallgatható és egy pocsék lemez nem is áll olyan nagyon távol hangzásában egymástól, például a stúdiófelvételen kedves rockslágernek ható Weeds is pont olyan erősen üt mellen, mint a My Eyes. Ott van a Biohazard, a korai Metallica, a Nirvana, sőt még a Led Zeppelin is minden számban, csak minden albumon más arányban keverték őket. Plusz Keith Caputo az évek során egyre jobban rákapott a motyogásra és a szenvedve dudorászásra.

Na, ez utóbbiból nagyon keveset lehetett hallani a Sziget utolsó napján, a Life of Agony dübörgött, torzult és ugrált, legfeljebb az énekes kinyúlt pulóvere utalt arra, hogy ő azért a nagy fejrázás, ugrálás és ritmusra bólogatás közben azért a világ minden fájdalmát igyekszik egyetlen metaforába sűríteni. A közönség persze az Undergroundért és az első album slágereiért volt igazán hálás, de a keménymag és a hátrébb szakértően bólogató kiöregedett rajongók minden számot végigordítottak. Hakni volt ez, de a legjobb fajtából.