Vannak Magyarországon rocklegendák?

Végre meleg van, nem jönnek orkán erejű széllökések, nem nyílnak buzgárok, nem esnek meggyötört békák az égből. Csak nyár van. Úgyhogy jöhetnek akár magyar rocklegendák is, az sem törhet meg, legfeljebb röhögök, hogy legendák, még mit nem. Mert hát nem legenda, akitől nem kezd el szédülni a zöldséges, csak szebb almát ad a rohadt alól. Nem legenda, ha feltűnésekor nem esik össze a hirtelen feltolult érzelmektől a fodrász, legfeljebb tízszázalékos árengedménnyel dauerol. Mick Jagger rocklegenda, Pataky Attila csak könnyűzenei kisiparos.

Vagy legalábbis így gondoltam délután öt körül, amikor a soproni Nagyszínpad előtt még csak néhány fanatikus Edda-rajongó lézengett, és részeget sem lehetett látni, mivel az eltelt idő, a gyomor űrtartalma és a garat áteresztőképessége ezt nem tette lehetővé.

Éjjel érkezem

Hétkor jött Pataky Attila, a nyolcvanas évekből itt felejtett, fehér Puma edzőcipős rockerek főpapja, aki piros-fehér-zöld színű ingben énekelt arról, hogy harminc év után most már tényleg elhagyja a várost, ahol él. Pataky hiába járta meg a magyar sztárok útját a Kádár-rendszer kezeslábasától a csődbe ment zacin át Lagzi Lajcsi mulatójáig, a Volton mégis legendának érezhette magát: egyetlen intésére több tucat lány rohant, hogy az ölébe ülhessen, miközben több ezren lengették a karjukat, az Éjjel érkezem alatt pedig sztrájkba léptek a VIP-terasz pultosai is.

Ráadásul Patakynak sikerült elkerülnie, hogy saját maga Irigy Hónaljmirigy-verziójává váljon, nem rohangált szponzorált felvarrókkal díszített szerelőruhában, mint karrierje legsötétebb pillanataiban, és a zenekar sem ünnepeltette magát ötperces gitárszólókkal. Csak eljátszották a best of album dalait, mint minden valamirevaló emlékzenekar, a szünetekben pedig kicsit átmozgatták a közönséget. Mindezt profin, nem úgy, mint egy koleszos tribute-zenekar.

Harminc év slágerei egymás után, amiket még azok is ismernek, akik most már mélységesen szégyellik, hogy valamikor, a kiszes időkben, az építőtáborban olyan nagyon nagy átérzéssel, remegő hanggal énekelték, hogy Ment a hűtlen nehéz fejjel.

Persze Pataky Attilát közben elrabolták az ufók meg a Fidesz, de hát ebből is látszik, hogy rocklegenda. A legendává válás egyik mellékhatása a megőrülés, Madonna olasz-amerikai létére a kabbalában hisz, Bono révületében már jó ideje a világbéke nagykövetének képzeli magát.

Petróleumlámpa

Az Edda után jött az Omega, ráadásul rögtön a Petróleumlámpával, amiről már most is széles rétegek hiszik, hogy valójában népdal. Kóbor János a magyar Mick Jagger, kicsit ősz, kicsit ritkás a haja, de azért a miénk, ahogy furcsa mozgásával ott botladozik a színpadon.

Az Omega az Eddával ellentétben túlságosan meg volt illetődve saját nagyságától, mintha nem is koncerten, hanem a dalaikból nyílt kiállítás megnyitóján lennének. A slágerekből tízperces opusok lettek, de a Gyöngyhajú lányt még a kilencvenes éveket idézően béna lézershow sem tudta elrontani.

Persze szörnyű volt ez a dal már 1969-ben is, de azóta patinás lett, több rétegnyi jelentés még történelem rakódott rá, és a Scorpions is feldolgozta. Mindenki elénekelte, suttogta vagy hebegte már legalább egyszer ebben az országban, legfeljebb szeretné túltenni magát az élményen. Legendás.

Adjon az ég

A rocklegendák napjának zárásaként jött a Tankcsapda, amivel már évek óta nem tudnak mit kezdeni a kritikusok: nehéz rajongani egy zenekarért, amelyik ugyanazt a négyakkordos rock and rollt játssza éveken át, és albumok óta nem sikerült összehozniuk egy használható rímet. Viszont nehéz nem rajongani érte.

Ezeknek még az is jól áll, hogy mostanában több dalt is írtak, amit akár a Hit Gyülekezete is velük énekelhetne a Vidám Vasárnap csúcspontján, sőt a közönséget szemmel láthatóan az sem zavarja, hogy Lukács László nem egyszerűen hamis, hanem a Volton előadott dalok többségének dallama nem is hasonlít az albumverzióra. Kevesebb hang, más ritmus.

De hát ezért legendás a Tankcsapda, Lukács László a magyar Kurt Cobain, aki túlélte a kilencvenes éveket, kopaszodni kezdett, de azért még mindig dacosan néz a szélgépbe.

"Nem félek, nem félek, a gonosz a végén megfizet mindenért" - üvölti mellettem egy megfáradt negyvenes rocker, majd lendületből megüti az első ismeretlent.

Eszembe jut, hogy hát ők jutottak nekünk, meg hogy fintoroghatunk, hogy kis ország, kis legendák, de talán csak arról van szó, hogy míg Mick Jaggert legfeljebb a kivetítőn látjuk, vagy paparazziképeken, addig a magyar rocklegendák itt élnek, próbálkoznak, ügyeskednek, énekelnek és számláznak a szomszédban.