Családias, de zajos hegyvidéki fesztivál

Tavaly a Fekete Zaj nagyon kilógott a hazai fesztiválok sorából azzal, hogy olyan zenekarokat hívtak meg a szervezők, amelyek máshol nem igazán léptek fel a szezonban. Egy-két kivétel akadt, de többségüket csak a Mátrában lehetett látni. A koncepció idén sem változott, a Turbón kívül más csapatot nem nagyon találni a többi fesztivál összeállításában. Abban viszont változott a rendezvény, hogy a tavalyihoz képest elenyésző, mondhatni nulla promóciója volt a háromnapos bulinak.

Még a 10 kilométerre fekvő Gyöngyösön sem tudtak a fesztiválról, szóval kb. csak azok jöttek el idén, akiket tavaly is megfogott a családias hangulat, vagy valamelyik 2009-ben itt járt ismerősüktől hallottak a hegyvidéki dark/noise/stoner/experimental fesztiválról. Ennek megfelelően nem lehettek többen 300-nál, de így legalább a kapuban állók is arcról ismerték az embereket, nem kellett karszalagokat mutogatni.

Első nap, amikor odaértünk, éppen a Christ vs. Warhol játszott, amely anarcho postpunknak mondja magát. Zeneileg ez le is írja őket, de külsőleg is azok. Gyanútlan látogató számára sokkoló lehetett a basszusgitáros Marzia Rangel dupla, mértani pontossággal belőtt hatalmas taréja, amihez képest a gitáros Steven James sima punkfrizurája nem is volt érdekes. A zenekart Los Angeles társadalmi problémái hívták életre, idén megjelent első nagylemezük is az emberiség romlására szeretné felhívni a figyelmet. Annak a húsz embernek, akik Mátrafüreden nézték a koncertet, talán még fel is hívták, az biztos, az elszánt, szigorú tekintetű énekesnő mindent megtett, hogy elmondja, mi is a baja a világgal.

A Képzelt Város Magyarország egyik legjobb posztrock zenekara. Nincs is nagyon több, de legalább ez az egy nyugati minőségben műveli a műfajt. Azt a műfajt, ami az utóbbi években elárasztott mindent, értelmiségi underground rock körökben kötelező rajongani érte. Pedig ezt kb. csak egyféleképpen lehet játszani, és hiába rak a zenébe a Képzelt Város mondjuk csellót, attól még nem nagyon fog különbözni az összes többi posztrock zenekartól. Aki nem tudná, a posztrock általában lassú ritmusú, amire a gitárok hol lazán ráakkordozgatnak, hol betorzítva ugyan, de folyamatosan lebegő, álmodozó témákat játszanak. Ezt színezi mindig valami különleges hangszer, a Képzelt Városnál a már említett cselló, aztán vagy van ének, vagy nincs. Jelen esetben van, de nem mindig, pedig sokkal jobb, sokkal egyénibb akkor a zene, amikor van. Szóval a Képzelt Városnak erre kéne folytatni, és elhagyni az egy kaptafára készült instrumentális témázgatásokat. Hogy az első dal utáni húrszakadás alatti jammelés spontán volt-e, vagy már meglévő témákat játszottak, nem tudom, de ha nem, akkor az kb. be is mutatja, mennyire kevés erőfeszítés kell egy instrumentális posztrock dal összerakásához. De mint írtam, a Képzelt Városnál van kiút az unalomból, a magyar nyelvű dalok kifejezetten üdítőek, szóval nem kell elásni a zenekart.

A fesztivál egyik főzenekarának az olasz Zippo számított, amely hazajár Magyarországra, sőt, magyar zenekarral is turnézott már külföldön. Nekik közük sincs a dark műfajhoz, inkább doomos, stoneres, experimentális rockzenét játszanak. Alapvetően nem rossz, amit csinálnak, néha ugyan átfordul unalomba egy-két dal, de a csapat szerencsére elő is tudja adni a számokat, az énekes is szuggesztív a vörös szakállával, ráadásul a hangja is kifejezetten jó. Ahogy így ismeretlenül lejött, a régebbi számok inkább a lassú doomra építenek, az újabbak viszont már sokkal összetettebbek (toolosan komplexek), ami kifejezetten jót tesz a zenének.

Kár, hogy mindezt nem igazán lehetett élvezni, ugyanis az énekmikrofon tönkretette az egészet, a hangosabb témáknál valami elkezdett bugyborékolni, de olyan erővel, ami teljesen elnyomta a zenét. Próbálták ugyan orvosolni egy mikrofoncserével a problémát, de ez sem jött be, így akármilyen jó lehetett a zene, a koncert a zenekar önhibáján kívül pocsékra sikerült.

A fesztivál főzenekar a Zippo volt, de a legpatinásabb név a Faith And The Muse. Az 1994-ben alakult zenekar lemezen csupán Monica Richardsból és William Faith-ből áll, akik minden hangszert kezelnek és énekelnek is. Furcsának tűnhet, de az itt játszott darkwave zenéjükkel ellentétben mindketten a punk/hardcore színtérről érkeztek, csak míg Richards olyan keleti-parti csapatok körül mozgott, mint a Minor Threat vagy a Bad Brains, addig Faith inkább Los Angelesben volt ismert. A gótikus zene a kilencvenes évek elején kapta el őket, Faith akkor lett tagja például a Christian Death-nek is. A Faith And The Muse-ban viszont főként a dark zenét keverik a folkal, a lemezeik témáit pedig mindig valami mitológia köré építik. A legutóbbi történetesen japán vonatkozású, ami a koncertkezdő dobolásból is azonnal lejött. Az élőben soktagúra bővülő csapat majdnem minden zenésze ütötte a hangszereket, és ez tulajdonképpen az intrója is volt a Battle Hymn című daluknak, de a dobok később is folyamatosan szerepet kaptak egy gésának öltözött lány segédletével.

A punk gyökereket egyébként nem vágták el Richardsék, rögtön a második szám erős Martens-lóbálásra késztethetett, ráadásul az énekesnő hiába öltözött boszorkánynak, a mellette lévő négy tarajos zenész (hárman közülük a Christ vs. Warholnak is tagjai) simán elhitette látványban is, hogy punkkoncerten vagyunk. Persze ehhez el kellett volna felejteni a már említett wannabe gésát, valamint Paul Mercer hegedűművészt. Utóbbiról először azt hittem, nő, ezért mikor előrejött mély hangján elmondani, hogy a hegedűje 226 éves, ráadásul magyar gyártmány, úgyhogy a tárgy most éppen visszajött szülőhazájába, akkor volt meglepetés. Mellesleg a nemi identitás tévesztéséhez erősen hozzájárult, hogy Mercer teljes mértékben a hegedűje korához öltözött, még az arcát is korabeli módon fehérre meszelte, majd pirosítót is rakott rá. Ennek ellenére (vagy éppen emiatt) az egész koncert jó volt, még úgy is, hogy előtte egy hangot nem hallottam a csapat munkásságából. Pedig állítólag ez csak egy Faith And The Muse light show volt, mivel a nálam szakértőbbek szerint két rendkívül látványos táncosnőt otthon is hagytak.

A Fekete Zaj talán jelenleg legismertebb zenekara a Turbo volt. Ők azok, akik szinte az összes fesztivált végignyomják az országban, sőt még a szerbiai Exiten is jártak, de azért ide is meghívást kaptak. Az együttes első lemeze nem volt tökéletes, akadtak rajta töltelékdalok is, de kellően megalapoztak a csapatnak, egyre népszerűek a sok fellépésnek köszönhetően. A pszichedelikus témákat sem hanyagoló rockcsapatnak a második lemez lesz az igazi próbája, bár ők ezt elég erősen próbálgatják már a koncerteken. Aki nem először látja őket az idén, az akár énekelheti is az új dalokat, amiket valamikor majd ősszel adnak ki.

A zenekarba technikailag lehetetlen belekötni, sőt Tanka Balázs énekes is rengeteget fejlődött, főleg azok számára, akik még emlékeznek rá a freshfabrikos, mikrofonállványba kapaszkodós időkből. Most már képes egy teljes koncertet hamis hangok nélkül végigénekelni, és mint frontember is megállja a helyét. Egyedüli baj vele, hogy néha olyan, mintha elmenne az esze: teljesen váratlanul elkezd káromkodni, amolyan Lukács László-san kibaszottozik össze-vissza, vagy éppen eszelős fejjel beint a közönségnek, miközben két perccel azelőtt imádta a publikumot. Arról nem is beszélve, hogy ha már stadionrockosan látni akarjuk a közönség kezeit, akkor ne fordítsunk azonnal hátat. Ha ezeket a skizofrén momentumokat leszámítjuk, kiváló szórakozás egy Turbo-koncert, főleg, ha a náluk nehezen belőhető hangosítás is összejön. Itt összejött.

A Pozvakowski idén már nem a kisszínpadként funkcionáló bográcsozóhelyen lépett fel, mint tavaly, átkerült a nagyszínpadra. Instrumentális noise rockjuk így is képes hatni, de idén nem tudták megismételni 2009-es zseniális fellépésüket. Akkor a néhány néző, a különleges helyszín, a hangzás, a vetítés, minden összejött. Idén csak egy korrekt koncertet adtak, és a vetítés sem alakult jól. A külön kirakott vászonra vetített véres műtét funkcióját nem értettem, a kellék állandóan fel is borult, ami eléggé elvett a fellépés hatásosságából. Ennek ellenére simán el tudom képzelni, hogy többen is voltak a közönségben, akikre legalább olyan hatást gyakorolt a zene, mint rám tavaly.

Az utolsó nap zanzásítva: Az I Divine black/death metalt játszik, teljesen nyugati színvonalon, a koncert is tökéletesen megfelelt a műfaj elvárásainak a zenekar metálos, headbangelős, pózolós kiállásával. A zenekar az énekesen és a basszusgitároson kívül szinte egy az egyben megegyezik a Sear Bliss 2009-es felállásával, még a harsonát is áthozták onnan, sőt, dalokat is játszanak az egyik leghíresebb magyar black metal zenekartól. Az Angertea összetett, rengeteg témából álló rockos metáldalait még mindig nagyon nehéz befogadni. Kivétel ez alól a Waterfront Syndrome című szerzemény, ami fura lüktetésével egyből beleül a fejbe. Szerencsére a zenekar nem az az egyhelyben álldogálós fajta a koncerteken, így a befogadhatatlanságot zúzással pótolták. A HAW hamarosan elkészül első nagylemezével, ami a koncerten hallott dalok alapján doomos, rockos, metálos lesz, de nem lesz híján a dühös arcba mászásnak sem. Makó Dávid énekes még mindig jó frontember, de az egész zenekar látványos koncerten. Az Eejit Midget a volt Isten Háta Mögött-basszusgitáros Győrfi István új zenekara, amiben három gitáros van, de a koncert alapján nem jöttem rá ennek a miértjére. Győrfi mellett van egy női énekes is, viszont Ónódi Ágnes a kifejezetten jó hangján kívül nem igazán tesz hozzá semmit az élő produkcióhoz. Az nem frontemberkedés, hogy álldogálok a színpad szélén, és nagy átéléssel forgatom a szemeimet. Pedig ha már ennyien (hatan) vannak, kéne valami mozgás is Győrfién kívül. Egyébként grunge-os rockzenét játszanak, vannak jó ötleteik, de még kiforratlannak tűnik a produkció. Több koncerttel ez simán orvosolható.