Átlagnál jobb csajok és répanadrágok

A lengyelországi Off fesztivál az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi időben Közép-Kelet-Európával történhetett. A rendezvény atyja, a lengyel Lovasi Bandi, bizonyos Artur Rojek az európai hipszterkultúra melegágyát teremtette meg idén is. Egy helyet, ahol nemcsak az átlagnál jobb csajok aránya kiemelkedően magas, hanem az egy négyzetméterre eső csőnadrágok, valamint ironikus ruhadarabok száma is. A fesztiválnak augusztus 5. és 8. között új helyszín – Myslowice után – Katowice egyik peremterülete adott otthont. A légikikötő közvetlen szomszédsága miatt szinte állandóan repülőgépek húznak el alig száz méterrel a fejek felett. A változatosság kedvéért hol felszállnak, hol landolni készülnek. A rendkívül jó érzékkel összeválogatott, többnyire aktuális zenei felhozatal példaértékű lehet a régió valamennyi országa számára.

A fesztivál legelső érdemleges fellépője az a tragikus sorsú Toro Y Moi volt, amelyik lekésett a tavaly nyári chillwave mozgalomról. Az eredetileg egyszemélyes projekt trió felállásban adott koncertet. Kifejezetten jót tett nekik, hogy kimozdultak a hálószobából. A lagymatag és kásás zenéjük ezáltal jócskán megélénkült. Meglepően jól működött élőben is. A fátyolos ének és vokál egymásra találása könnyedén szerethetővé tette a produkciót. A glo-fi nagy veszteseinek fellépése leginkább a lusta, seggszagú nyári naplementék hangulatát idézte.

A Horrors flegma halálmadarai kivétel nélkül fekete, popsira feszülő répanaciban léptek színpadra. Koncertjük során a dermesztő (poszt-)punk, a vérfagyasztó shoegaze és a csontig hatoló krautrock keveredett egymással. A koszos gitárok és a gótikusan csilingelő billentyűk egészen mámorító egyveleget alkottak. Az énekes, Faris Rotter, pedig ezalatt Joey Ramonet idéző félszegséggel kapaszkodott a mikrofonba, úgy énekelt. A sejtelmes dögösség megfontolt mértékkel hömpölygött. A pódium minden szegletét sötéttónusú, könyörtelen nemtörődömség töltötte be.

Az Art Brut csontnélküli jóérzésadagot biztosított. A csapat nem különösebben fantáziadús, mégis tisztességes rockshow-val lepte meg a közönségét.  Eddie Argos kétségkívül a legelragadóbb frontemberek egyike. Jó szándékkel osztotta meg tapasztalatait és bölcsességeit a férfi lét esendőségeiről. Egy boldogabb világban az igazán menő hímek már jóideje megszabadultak volna a hosszú évek során felhalmozott férfimagazinjaiktól, és helyette Eddie Argos életigazságain szocializálódnak; de mi egy másik helyen élünk. Az Art Brut koncertje egyszerre volt pofátlan, interaktív és a maga nemében hibátlan. Ezt vártuk, és ezt is kaptuk.

A legendás The Fall szuperfeszes szinti-punkkal kedveskedett az idősebb (és egyben gonoszabb) generációnak. Mark E. Smith énekes újfent bebizonyította, hogy minden gesztusában egy valódi gennyláda. A fellépés alatt három mikrofonállványt is kisajátított magának és önkényesen tekergette a zenészei potmétereit. Önelégült gőggel az arcán járkált fel-alá, álldogált a közönségnek háttal, vagy egyszerűen csak a fejét vakargatta. A koncert csúcsán a billentyűkre tenyerelve adott „szintiszólót”. Mark E. Smith egy rosszindulatú kobold, egy nyugdíjas csibész és egy leharcolt Lucifer egy személyben. Egy utánozhatatlan anti-ikon. Észveszejtő minden megnyilvánulása.

Az A Place To Bury Strangers mocskosul hangos és mocskosul zajos volt. A produkciójuk emellet rendkívül látványosnak hatott: a színpadon szinte csak vadul játszó árnyakat és a levegőben repkedő gitárokat lehetett látni. Utóbbiak olykor a padlón landolva bocsátottak ki további fülsüketítő hangokat. A banda kíméletlen energiával horzsolta le az emberek fejét. A homloktól egészen az állkapocsig. Ezután már Raekwonék keménykedése is határozattan nevetségesnek tűnt.

Másnap este a dán Mew adta a fesztivál legborzasztóbb koncertjét. A stúdiófelvételekhez képest váratlanul erőteljesen szólaltak meg. Csak a nőies ének emlékeztetett a lemezekről ismert dreampop-közeli hangzásra. Ezt, ugye, Taplóföldön bátran lebuziznák, itt, a Sznob Paradicsomban azonban inkább csak előnyként könyvelik el. A telt, stadionrockos hangzás, a sok világos fény, a színesbőrű táncosfiú és a giccses momentumok együttes ereje mégis inkább csak egy grandiózus kliségyár megteremtéséhez vezetett.

A Dinosaur Jr eredeti felállásban, sallangmentes, lecsupaszított rockzenével állt a pódiumra. Koncertjük egységes hangulatú, magas színvonalú múltidézésnek bizonyult. Bár J Mascis és barátai már az időskor kapuján dörgetnek, a zenéjüket még továbbra is áthatja az a kamaszszeszély, amibe annak idején annyian beleszerettek. A karcos gitárvisítás mellett a legjobb pillanatok azok voltak, amikor Lou Barlow kicsit előtérbe került és énekelt. Egyszerűen nem fognak rajta az évek, még mindig az egyik legdögösebb pasi a rocktörténetben. (maUgly)

A szombati nap első igazán várt koncertje számomra a hosszú évek után visszatért Archie Bronson Outfit fellépése a nagyszínpadon, annál is inkább, mivel a hosszú szünetből nem kis módosulással tértek vissza - a korábbi anyagokra jellemző többé-kevésbé autentikus megszólaláshoz képest a koszos gitárok és védjegyszerű blues-kántálás mellé most már egyre több elektronikus hang és négynegyed is került, kíváncsivá tett tehát az élő produkció. Ehhez képest egy borzasztó unalmas, lineáris, minden showelemet és dögöt hiányoló egy órát kaptunk néhány szakállas sráctól, aki nagyon mérges lehet a stylistra amiért ilyen elbaszott leplekbe öltöztette őket. Kár érte.

A Tunng idei lemezét akármennyire szerettem, azért a kritikában nem bírtam ki picsogás nélkül, tudniillik a zenekar olyan szempontból rendelkezik bosszantóan jó dallamokkal, hogy a dinamikai hiányosságok miatt inkább az érződik, hogy ezek még ennél is mennyivel jobb dalok lehetnének. Az élő produkció aztán most helyre tett mindent - a koncert sava borsát pont a kimunkált és fantáziadús ritmus, illetve csörömpölő-szekció adta. A kiegészítő ritmikát a mindenhonnan összehordott kacatokon adták elő, a dobszerkó pedig nagy kerek segget tolt a hangzás alá, minden adott volt tehát, hogy a koncert - sőt, innen nézve a fesztivál - hőse kibontakozhasson. Ő pedig nem más, mint a gitáros-énekes-társszerző Mike Lindsay, akinek a pontossága legalább annyira szembetűnő, mint a zenekara felé áradó feltétlen szeretete és jókedve. Őt élvezet is nézni, le is köti az embert, a végén még villanygitár virgaszólót is kapunk napszemüveggel meg nyelvnyújtogatással együtt, úgyhogy semmi ok panaszra.

A No Age az idei OFF egyik leginkább hipszterkompatibilis fellépője volt még akkor is, ha már több éve, hogy tőlük volt hangos az egész pitchfork-égisz. Adott ugyanis elvileg két, de színpadon három fiatal srác, akik pofátlan gányul hangzó csörömpölést végeznek imádnivaló lelkesedéssel és naiv dallamérzékkel, hatalmas gitárfallal és hisztérikus dobos-énekessel. Az aktualitást a bő egy hónap múlva megjelenő új lemez adja, az indokot a fejvakargatásra pedig a tény, hogy ez az egész produkció tényleg mérhetetlenül igénytelen. Mert bár a csapkodás és a csépelést tényleg szeretetteljesen csinálják, és alapvetően az sem lenne baj, hogy az ének olyan messze van a gitártól, mint ide Alaszka, de amíg ez sörözés közben egy bakelitekkel borított téglafalú klubban halál szórakoztató és vagány, egy sokezres nagyszínpadon egész egyszerűen kevés, és ezen a fesztivál sörembargója is súlyosan ront.

A Shearwaterre (ha a fesztivál jópofa kiskönyvét nem számítjuk, ami egyébként a fesztiválozók bibliájaként szolgált a 3 nap alatt) mindennemű előképzettség nélkül érkeztem, na de ez nem baj, legalább előítéleteim nem voltak. De ha lettek is volna, az amerikai csapat teljes önbizalommal törölte volna el mindet - a némileg naiv világgal operáló folkos rockzenekar tulajdonképpen hibátlan koncerted ad. A zenekarvezető Jonathan Meiburgot tényleg a civil foglalkozása írja le legjobban (ornitológus), nos, ha valaha is elképzeltem volna egy Texasi illetőségű madárszaki folkos zenéjét, nagy valószínűséggel pont ilyet gondoltam volna el. A tagok mindegyike több hangszeren is otthonosan mozgó, képzett zenész, akik hihetetlen lelkesedéssel adnak elő viszonylag komoly dalokat úgy, hogy se hülye hippinek, se komolykodó szakállharcosnak nem lenne szívem őket nevezni. A koncert egyébként bővelkedik a csúcspontokban, amik egyébként a hónaljszőr-hajú, Eddából szalajtott dobos körül csoportosulnak. Amikor ugyanis egy klarinéttal lépett a főének mikrofonjához, még csak a szemöldökünket emelgettük némileg értetlenkedve, de amikor a bőgős lánnyal játszottak egy teljes számban két xilofonon egymáshoz átnyúló, ránézésre is megtanulhatatlan szólamokat, már őszintén nevettünk, és nagyon reméltem, hogy sokat hallunk még a Shearwaterről.

A mindig izgalmas, de új lemezével a saját horizontját is tovább tágító Raveonettes színpadra lépését már igen komoly tömeg várta vasárnap este. Aztán amikor megjelentek, mindenki biztosítva lett, hogy azért, mert a Kills végül jobban befutott, még van élet a fiú-lány mágiát remegtetett gitáron, duóban megfogalmazó zenekarok színterén az újabban Dead Weather révén még inkább felkapott egyébként szintén hibátlan bandán kívül is. Így teljes felállásban a különbség is szembetűnőbb - a zajos gitárfalak mellett itt a Brian Jonestown Massacre-höz hasonlíthatóan keverednek más, színesebb gitárhangok, a hangsúly itt azonban az ötvenes évek kényszer adta torz hangszínein, és a twang korszak lebegő dallamain van, meg persze a szinte folyton egyszerre megszólaló férfi-női vokállal tolmácsolt, rögtön fogós dallamokon van. A puritán ritmusszekció csak ránézésre érthetetlen (így például a lábdob hiánya), a gyakorlatban a kiváló motorikus megszólalás így egészen sajátos is lesz. A dalok élő verziói szerencsésen meg vannak tekerve, a dalszerző-gitáros Sune a maga nemében szintén generációs zseni, és bizony a Raveonettesnek saját világa van, amit élőben is hibátlanul tálalnak. Jó lenne már egy hazai klubban is látni őket.

És ha már saját világ, a vasárnap hajnalban fellépő Shiningról tényleg órákig lehetne áradozni, de felesleges, mert a közhelynek megfelelően elég nehéz lenne bárkit meggyőzni a zsenialitásukról, aki eleve nem fogékony az ilyesmire, illetve ha el is ismeri, a túltömörítettségre való tekintettel szarik rá a továbbiakban is. Szerencsére egyre többekhez jut el a hír, hogy itt ez a tíz éve még akusztikus jazzben utazó, mostanra azonban a jazzel egyenlő arányban skandináv metállal, zajos szintikkel, indusztriállal is operáló zenekar, akiknek a legutóbbi lemezét az előzőhöz hasonlóan képtelenség megunni, és addig érdemes megnézni őket, amíg nem lesznek beképzelt, neadjisten megalomán seggfejek. Ugyanis bár a zenéjük alapján arrogáns, kényszeres különc zseniket vizualizál az ember, a gyakorlatban öt komolyan képzett zenebuzi áll a színpadon, akik a produkciójukkal tényleg leejtik az ember állát, és ránézésre már attól is meg vannak illetődve, hogy egyáltalán bárki kíváncsi az agymenésűkre, az pedig, hogy a párszáz fős közönség jelentős része fejből tudja az összes kitekert váltásukat már szinte könnyet is csal a szemükbe. Szegények nagy bajban lehetnek, ha a cél, hogy kifogjanak a közönség ilyen ambícióival, mivel a zenei anyag tényleg a kibogozhatóság határán áll, a koncert végeztével széles vigyorral indulok, hogy végre beszerezzem a régóta várt Shining-pólómat, de már nincs a méretemben. Visszafelé tehát hét-tizenkettőésfeledben szipogok, de azért a koncert élménye még sokáig kitart, és azon gondolkodom, vajon melyik bokorban bújkálhatott Kelet-Európa legnagyobb hipszter rendezvényén ez a pár tízfős, de annál autentikusabb vörösboroskülás metál-kommuna akik megjelentek a közönségben. Ki érti ezt? (Eron Mezza)

Az utolsó nap délután műsorsávjában koncertezett a brooklyni indie-színtér egyik prominense, a Bear In Heaven. Zenéjük kavarogva hullámzó, sodró és maszatos élőben is. A tagok kellemesen eseménytelen élményt biztosítottak. Bágyadt, másnapos délelőttökön kiváló hallgatnivaló lehetne. A koncert során, szerencsére, kétszer is elhangzott az év talán legjobb tinihimnusza, a Lovesick Teenagers.

A kora esti órákban ellenállhatatlan volt a Dum Dum Girls szakadtas gitárpopja is. A twee aranykorát idéző lánycsapat valamennyi elvhű hipszter szívét rabul ejtette. De ki ne esne szerelembe olyan csajok láttán, akik külön dalt írnak arról, hogyan szerelik le a konkurenciát? Az elbűvölő lányok monoton dobokkal és bájos vokálokkal kísérve énekelték ezúttal is: „my baby is better than you”; a férfiak pedig hirtelen nem is nagyon tudnak másra gondolni, mintsem milyen szuper lenne négy ilyen cuki lánnyal együtt fagylaltozni.

Az afrikai őrületet teremtő The Very Best hatalmas bulival kedveskedett a fesztiválozóknak. Felfújható gumipálmákkal, bombajó fenekű néger táncoslányokkal és egy dél-afrikai sztárvendéggel felturbózva tálalták a vidám afro-popjukat. A koncert második felében előkerültek a remixek is. Halhattunk újraértelmezett Yeasayert, M.I.A.-t és, sajnos, még Jackót is. Stage diving, megbontott díszlet, pálmafákkal bulizó magyarok – ezek fokozták az egyébként is szédületes hangulatot. Nekünk bezzeg csak egy Fekete Pákó jutott!

Az Off húzónevének számító The Flaming Lips gondosan kitervelt és megalkotott díszlettel készült a záróestre. A színpadon szinte minden citrom és narancssárga színekben pompázott. A monumentális, félkör alakú kivetítőn kiváló vizuálok követték egymást. A koncert kezdetén innen, egyenesen egy pszichedelikusan villogó csiklóból másztak elő a zenészek. Wayne Coyne frontember nyitás gyanánt mindjárt egy óriási, átlátszó léggömbbe bújva vetette magát a közönség közé. Később már békésen, egy mackó nyakában üldögélve énekelt tovább. Az óriási showműsor részeként mindent hatalmas luftballonok és konfettik leptek el, megjelentek az egyenruhás hangulatfokozó fiatalok, valamint egy böszme táncoló szuperhős és társa, egy földönkívüli is. A zenekar a túlméretezett zöld lézerfényt sugárzó kezektől a buborákká alakított gitárig minden parasztvakító eszközt bevetett. Természetesen a snassz füstgépet is. Már tényleg csupán a tűzijáték hiányzott. A valóban lenyűgöző színpadkép azonban ezzel a háttérbe szorította a zenét.

A polákok Off fesztiválja tényleg olyan, amire akár egész Európa irigy lehet. A fellépők névsorát tekintve szinte hibátlan, és, ami a legfontosabb, állandóan fejlődik. Ez persze rá is fér, ugyanis az ostoba lengyel törvénykezések sajnálatosan kihatnak a fesztivál szabályrendszerére, ami tényleg ellehetetleníti a felhőtlen szórakozást. De ha ironikusan (vagy sokkal inkább: „ironikusan”) érzékeljük mindezt, ahogy azt a hipszterszellem is megkívánja, akkor egészen biztosan remekül szórakozhatunk a vastagkeretes szemüvegek birodalmában. (maUgly)