Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Az Isten Háta Mögött (IHM) a 2000-es évek legizgalmasabb magyar metálzenekara volt, amely zenében és szövegben egyaránt úttörő megoldásokkal oltotta be a szcénát. Az úttörők csapategysége azonban pont akkortájt kezdett megbomlani, amikor az országos siker kapujába értek. 2010-ben távozott az alapító Bokros Csaba, és hiába sikerült az Esclin Syndo-ból a helyére érkezett Sándor Dániellel készített Ű albummal egy másképpen jó Isten Háta Mögöttet elindítani, valami mégsem klappolhatott a színfalak mögött. Pálinkás Tamás énekes-gitáros ugyanis 2011 szeptemberében bejelentette, hogy elmennek pihenni és megnézik „kicsit messzebbről, hogy hol vagyunk, mit csináltunk, és mit is akarunk csinálni”. Az áttelelés kezdetének az IHM egy elképesztően jó A38-as búcsúval adta meg a módját, azóta csak egy, az összes eddigi tag beszállásával, Bőrzsír néven elővezetett fél-meglepetéskoncerttel jelezték, hogy még mindig megy a jammelgetés. Egy szó, mint száz, mi már nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy is muzsikál a hibernációból éledező zenekar.
A koncert a Fishing on Orfű kettes számú színpadán volt, a néhány száz ember kellemesen megtöltötte a viszonylag kicsi és viszonylag egyenetlen síkot, és sokan üldögéltek a domboldalban is – én úgy vettem észre, hogy egy csomóan voltak, akik kifejezetten az alig hatvanperces koncert miatt autóztak el a Mecsekbe. A lelkes fogadtatásnak az együttes láthatólag nagyon örült, a közönség pedig annak, hogy a fiúk a sok projekt mellett sem felejtették el a számokat, és a mezítláb riffelgető Sándor Dániel is tisztességgel megtanulta a régebbi klasszikusokat. Az biztos, hogy az IHM az elmúlt években egyre jobban és technikásabban tolja, és most is erősek és pontosak voltak – a zenében.
Mert amilyen jó volt azonban a zene, olyan komoly problémák adódtak Pálinkás énekével. Az biztos, hogy ő a magyar metál lovasiandrása, akinek lila szövegeit sokan utánozzák, ha meg épp nem utánozzák, akkor egyenesen iratnak vele egy albumnyit. Énekesként azonban én sosem tartottam kiemelkedőnek, leginkább azért, mert bár tud szépen és tisztán is énekelni, mégis hajlamos a túlaffektálásra és hajlítgatásra. Ez pedig vagy működik, vagy nem, de ha nem működik, akkor nagyon idegesítő tud lenni. Most idegesítő volt, Pálinkás többször is kispórolta a dallamot a bonyolultabb refrénekből, vagy pedig elindult valami kibogozhatatlan és hamis énekúton. Az énekben besegített volna neki a félig kiszőkített hajú, főállásban Óriás-frontember Egyedi Péter vokálja is, csakhogy a basszusgitáros mikrofonja el volt kalibrálva, és akárhová is álltunk, a vokál társszólammá vált, ami úgy hatott, mintha a tréfás hangmérnökök egy Óriás-számot kevernének rá a koncertre. Az összes számot hibátlanul végigdaloló közönséget azonban a pocsék ének egyáltalán nem zavarta, így ha ezt olvassák, akkor ők most akár fel is háborodhatnak.
Az együttes a többhavi távollétet követően sem lepte meg a közönségét semmi ínyencséggel. A biztonsági merítés egyik okát azt hiszem értem: első albumaikból kevésbé tudnak válogatni, hiszen Sándor Dániel alapvetően billentyűs, aki ugyan korrektül megtanulta eljátszani a Közelítő távolítót, a Kanyarodási ceremóniát, meg még egy-két számot, de – egyébként teljesen érthető módon – nem kívánta átvenni Bokros Csaba gitáros repertoárját. Viszont a zenei előrelépés a repertoár tekintetében visszalépés, hiszen már tavaly nyáron sem lehetett arra számítani, hogy a koncerteken előkerülnek olyan experimentális csemegék, mint a Mária dala vagy a Juhász. Most sem történt ilyesmi, és ezt sajnáltam.
A koncerten persze érződött egyfajta retro-hangulat, ami néha szép érzés tud lenni, néha viszont inkább lehangoló. Az Isten Háta Mögött régebbi albumain erőteljesen érződött az ironikus szövegrétegek és álcázó szóképek alá rejtett metafizikai mondanivaló. Az újabb dalok tinglitangli szövegeivel azonban Pálinkás saját bevallása szerint nem akar már túl sokat mondani – azt most hagyjuk, hogy mennyire kell egy rockegyüttesnek bármit is mondania –, ezért az a paradox helyzet alakult ki, hogy miközben a régi darabokat sokkal jobban elő tudják adni, közben mégis valahogy egyszerű közönségénekeltetős számokká váltak. Persze James Hetfieldtől sem lehet elvárni, hogy miközben ötvenezredszerre mormolja el a To Live is to Die szövegét, őszintén átélje Cliff Burton halálát, de Pálinkás nem egy szőrös tökű profi, aki meggyőzően el is tudja hitetni, hogy neki valóban szemhéja alatt maradt a só. És emiatt sokkal frissebbek voltak, és jobban ütöttek az Ű elektronikával, szintetizátor-kiállásokkal megpakolt számai. A metál meg megmaradt a retro-Bőrzsírnak.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon