A nyolc gyerekem, na ők véletlenek – Röyksopp-interjú

Ákos szuper HD minőségű fény és lángshow-ja után kicsit mostoha körülmények jutottak a norvég Röyksoppnak. A ledfalak után a csak a zenére, némi jelmezre, és a szimpla robotlámpa-fényekre építő fellépés amolyan levezetésnek tűnt a nagy durranásnak szánt premier után.

Pedig a Röyksopp egyáltalán nem volt rossz, akár ugrálni, akár andalogni is lehetett erre az ambientes, downtempos, electropopos zenére, bár egy idő után az ember elkalandozott kissé, pláne az olyan instrumentális részek alatt, mikor a bizarr mozgású énekesnő, nem jött elő a sötétből ijesztgetni egy kicsit, és csak a két alaptag, Svein Berge és Torbjorn Brundtland szándékozott betölteni a hatalmas teret.

Némileg amúgy segíthette az ellazulást az összefüggő felhőként az első sorokban lebegő füst, amiből valószínűleg a tagok is szívtak valamennyit, igaz még pár órával a koncert előtt. Az interjú alatt ugyanis annyira szét voltak csúszva, hogy egy idő után norvégul válaszoltak az angol kérdésekre, amit aztán valaki kis könyörgésre lefordított angolra.

Hogyan bírjátok ezt a nagy meleget?

Svein Berge: Nagyjából hét napja nem sikerül kijózanodnom, most is részeg vagyok, úgyhogy meg sem érzem milyen meleg van. Ez a titok. Tegnap éjjel érkeztünk, előtte Oroszországban voltunk, ott készültünk fel ennyire az italozásra, és aklimatizálódtunk is.

Milyen az elektronikus zenei élet Norvégiában?

SB: Elég jó. Azt azért tudni kell, hogy még mindig mi vagyunk ott a királyok természetesen.

Torbjorn Brundtland: Nem rossz, sőt most nagyon jó, Osloban van néhány srác, akik jók. Tudod az jelenti nekem a jó norvég elektronikus zenét, amibe bele tudják vinni ezt a norvég életérzést. És azok a srácoknak ez nagyon jól megy.

Ha megkérdezed az embereket, hogy Norvégiához milyen zenét tudnak társítani, akkor a legtöbbnek a black metál jut eszébe. Zavar ez titeket?

SB: Dehogy, egyáltalán nem. Szerintem a black metál tök mókás. És nagyon tetszik, hogy Olaszországban és Kelet–Európában rengetegen szeretik. Amikor találkozok black metal zenészekkel például fesztiválokon, vagy csak úgy valahol, rá kell jönnöm, hogy mindig ők a legjobb fejek. Tök jó arcok, barátkozósak, poénosak, nagyon bírom őket. Jó, volt vagy három akik templomokat gyújtogattak, de mindig vannak szararcok.

Rengeteget dolgoztok együtt különböző énekesekkel, nem gondolkoztatok azon, hogy állandó frontemberetek legyen?

TB: Ha hárman lennénk, akkor be kellene vezetni a zenekarba a demokráciát, amiben sosem hittünk. Ha egyedül csinálsz zenét, akkor teljesen a te kezedben van minden, az összes döntést te hozod, ugyanakkor rajtad van felelőség is, és senki sem mondja meg, ha szar. Ha hárman vagytok, akkor a többség dönt, de mi van akkor ha a többség hülye? Akkor jól megszívtad. Így hogy ketten vagyunk persze vannak művészi vitáink vagy nézeteltéréseink, de olyan megoldással kell ezeket lezárni, ami mindkettőnknek jó. Általában ezek tényleg remek kompromisszumok, és előre viszik a nézeteltérést. Ha hárman lennénk, akkor valakik leszavaznák azt aki egyedül van, és nem fejlődne semmi sehova. Emberileg is jobb ez, mert így megtanulsz felülemelkedni, megtanulsz kompromisszumokat kötni, lemondani önös érdekeidről, persze emberi tulajdonság az is ha néha besértődsz, de az is amikor rájössz, hogy ez hülyeség, hiszen sokkal jobb lett így a zene.

A Junior/Senior című, kvázi duplalemez megoldás is egy ilyen kompromisszum volt, hiszen két teljesen különböző stílusú albumról beszélünk, amik egymás után nem sokkal jöttek ki, vagy ez csak egy véletlen?

SB: Semmi sem véletlen az életemben, csak a nyolc gyerekem. Na ők véletlenek, de semmi gond, egy részüket adoptálták, a többit meg kiraktam az erdőbe.

TB: Te mennyire hülye vagy!

SB: Nem, szerintem tök jó poén volt, te is röhögtél, mindenki röhögött. Szóval a Junior/Senior dologra visszatérve: ez a két lemez szerintem, együtt létezik igazán. Közös mindkét lemez, azok is mi vagyunk, és nem lehet azt mondani, hogy na én teljesen a Junior típus vagyok, ő pedig teljesen a Senior. Ez is közös, mindenünk közös.

Régebben csináltatok a honlapotokon egy Hónap Dala részt amiben mixelgettetek, dalokat ajánlottatok, egy jó ideje viszont ez megszünt. Újrakezditek?

SB: Hónap Dala? Bocs, de alig hallottam a kérdést ez a zene, ami most megy itt gyakorlatilag mindent elnyom, basszameg. (Éppen Ákos ment a színpadon. – a szerk.)

TB: Igen, az volt a kérdés, és az van, hogy amikor mi intenzívebben dolgozunk, akkor nem szabad más felé fókuszálnunk, és hagyni, hogy más elvegye az időnket, és most minden energiánkat az új lemezre fordítjuk. Ha kijön, és lenyugszik körülöttünk egy kicsit minden, akkor folytatjuk, mert mi is szerettük, a visszajelzések alapján az emberek is szerették. És ezeket mind ingyen adtuk, és nagyon izgalmas volt az a tudat, hogy nem kell semmilyen lánc, nincs semmi gépezet, vagyunk mi, akik feltöltjük a dalt, ami azonnal és közvetlenül a rajongóknál landol, akik már hallgathatják is. Ugyanakkor mikor lemez készül, amit kézbe lehet venni, maga a csomagolás, a borító, a grafika, minden együtt, azért még mindig az az igazi, az a mi Szent Grálunk, ha érted mire célzok.

Mikor jön az új Szent Grálotok?

TB: Pontosan akkor, amikor készen lesz. Egy nappal sem korábban.

Gyakran öltöztök be a színpadon, ma mire lehet számítani?

TB: Semmi extra, tudod mindig mondják, hogy érdekes vagy furcsa ruhákban vagyunk színpadon, pedig ami nekünk furcsa, na az az amiben a normális emberek járnak. Úgyhogy nem leszünk furcsa ruhában.

SB: Lady Gaga, meg Nicki Minaj szinten az van, hogy elmennek valahova, és gyakorlatilag minden második mondatuk az, hogy én annyira furcsa vagyok, és ettől annyira menő, és emberek figyeljetek rám, mert nagyon furcsa vagyok, nézzétek, hordhatatlan ruhát veszek fel, tudjátok miért, mert furcsa vagyok. Na mi nem vagyunk ilyenek. Mi nem beszélünk erről, hanem csak elvagyunk vele, csináljuk ahogy jól érezzük magunkat, ha valaki megjegyzi hogy ez furcsa akkor oké, ha nem akkor is oké, de nem fogunk rikácsolni, hogy nézzétek mi vagyunk az a zenekar akik furcsa ruhákban lépnek fel. Nekünk így tetszik, aztán ennyi.