Ákos a mi Stingünk

2012.07.01. 00:27
213 hozzászólás

Ákost senki nem érti. A jobboldali értelmiségnek ugyebár ő a konzervatív ikon, aki a Heti Válasz címlapjáról köszöni meg a Kossuth-díjat, és ha már ott van, megvédi Schmitt Pált, azt a bohókás bonvivánt. A liberális elitnek viszont ő a ripacs popzenész, akin a mértéktartó zenei lapok csak fanyalognak, a baloldali sajtót pedig csak legfeljebb az érdekli, hogy Előkelő Idegen című száma most akkor Orbán Viktor előtt tiszteleg, vagy tényleg Matolcsy Györgyről szól. És persze Ákos a sztár is, akinek slágereit több mint tízezer ember énekli a Volton, akik nagyrészt leszarják, hogy a színpadon feszítő énekes mit is gondol a bukott köztársasági elnök doktorijáról, Lovasi András Kossuth-díjáról, vagy éppen a művi terhességmegszakításokról. Csak önfeledten, arcuk a nyári csillagok felé fordítva azt éneklik, hogy “Ilyenek voltunk, vadak és jók, bűnösök közt is ártatlanok”. És közben azt gondolják, hogy milyen jó, amikor a testük átjárja az igényes rockzene.

Ákos most elérkezettnek látta az időt, hogy végre bevegye a Szigetet, és ehhez kicsit áthangszerelte az összes régi számát, amit a törzsközönség még a Danubiuson, meg a Viván hallgatott. A nagy koncert egyik főpróbája a Volt, az ismerős terep, a Sziget szervezőinek egyetlen olyan fesztiválja, ahol a magyar popszakma legigényesebb állócsillaga már eddig is hajlandó volt fellépni. Meg persze az egyetlen hely, ahol hétvégén nem zsúfolják be valami másodrangú külföldi zenekar haknija elé, előzenekarnak.

Ákos már két napja a VIP-ben ücsörgött, de pénteken gyorsan felhörpintette az utolsó ristrettót is, hogy farmerba gyűrt kockás ingből és mértéktartó mosolyból álló Szijjártó Péter-jelmezét hátrahagyva végre rocksztárrá váljon. Olyan rocksztárrá, aki ugyan már évtizedek óta feszít kis terpeszben a színpadon, de azért érti a mostani trendeket is az electrótól a dupstepig, sőt hajlandó régi számait kicsit feldobni némi skrillexes vartyogással, vagy éppen a nyolcvanas éveket idéző, de azért nagyon is trendi indusztriális zakatolással.

És amikor a koncert végre elkezdődött, tényleg mindenki megértette, hogy mit is ért Ákos igényes rockzene, és nyugati színvonalú előadás alatt. Már a kezdő számnál, a Monumentumnál úgy dübörögtek a hangfalak, hogy Skrillex mocsárban cuppogó basszusai ehhez képest pár beekizett kiscsaj motyogásának tűntek csak két nappal korábban, és persze adtak a látványnak is egy csapottat: a Minden most kezdődik el alatt repkedő lánggömböket még a Faith No More is megirigyelte volna. Párok bújtak össze a régi emlékektől izzadtan, és tömegek ugráltak az ég felé.

Ráadásul Ákos minden számot olyan precízen játszott, és énekelt, mintha nem is egy élő koncertet, hanem egy sávonként aprólékosan kikevert stúdióalbumot hallgattunk volna.  Hogy mást ne mondjunk, az Előkelő idegen alatt a kivetítőn a dal hivatalos klipje futott vágatlanul, és az estére budai divatszkínhednek öltözött Ákos egyetlen nanoszekundumot sem csúszott a felette, a képernyőn retrótranszvesztitának maszkírozva éneklő Ákoshoz képest.

Persze egy kicsit megviselte, hogy az Indiántánc alatt úgy ropta, mintha valami zumba fitnesz stúdió pr-bemutatóján lenne, de pár perc alatt összeszedte magát, és megtalálta a tiszta hangokat is. Eközben bátran dolgozta fel régi nagy slágereit, indusztriális metál, dubstep, house, drum and bass és electro motívumok szőtték be a dalokat, és nem is olyan ötlettelenül, mint ahogy a Világslágerek diszkóritmusban, vagy a Pophimnuszok szimfonikusokra című tucatcédéken szokás. A dalok új értelmet kaptak az új stílusoktól, nem csak felcicomázta őket a célközönség igényeire szabva.

Egy-egy pillanatra úgy tűnt, hogy háttértáncosokkal és némi seggvillantással felpörgetve Ákos lehetne a magyar Madonna, aki mindig képes megújulni, és aki a szubkultúrák trendjeit pár év késéssel be tudja emelni az igazi Sláger rádiós mainstreambe.

De mindez tényleg csak egy-két pillanatig tartott, a koncert alatt végig inkább az az érzésem volt, hogy Ákos a mi Stingünk. Az igényes zenei előadó, aki a tökéletes hangzásra törekszik, folyton újítani akar, de a nagy tökéletességben valahogy elveszik a rock and roll, és az egész végül olyan lesz, amit ruha outletekben adnak nem túl hangosan a nagy leárazások idején. Ami senkit nem zavar.

Ákos az utolsó kis “yeah”-ig minden előre megtervezett, egyetlen spontán gesztusa, vagy arca sincs a színpadon. Ő az, aki még hörögni is csak pontosan és szépen b-mollban tud. Ráadásul minden egyes megmozdulásával meg akar felelni a potenciális közönség minden egyes tagjának. Amikor önfeledten táncol, akkor is ott az elnézés kérő mosoly az arcán, hogy hát igen, tudjátok rocksztár is vagyok, nem csak borszakértő, most kicsit hülyülök, de aztán iszunk rá egy Demeter Zoltán Veres Furmintot. Meg hogy ezt kapjátok be, balliberális köcsögök, ez az igazi konzervatív rockzene, nem a Kiscsillag, fuckyeah.

Pedig bárhogy is próbálják egyesek tagadni, Ákosnak vannak igazán nagy slágerei, és vannak szép és őszinte sorai is. Ahogy egyébként Stingnek is. Mondjuk én speciel nem értem, hogy egy konzervatív ikon miért foglalkozik ennyit a számaiban a bűnnel és a feloldozással, mégis milyen ocsmány bűnei lehetnek? Dekantálás nélkül megívott egy egész üveg 2004-es Gere Kopárt? Egyszer rámosolygott Horn Gyulára? Titokban mégsem szereti Nyirő József könyveit? De ez csak az Ákosban feszülő ellentmondás, oldja meg ő maga, nekünk meg legyen annyit elég, hogy az Ilyenek voltunk soraiban tényleg nincs semmi fájóan kínos. Hogy a ráadásban átdolgozott Bonanza számokról, például az 1984-ről már ne is beszéljünk.

Ha egyszer, végre a Szigeten Ákos túllépne azon, hogy hogyan is kell viselkednie egy mértéktartóan jobboldali kultúrateremtőnek, ha megbocsátaná, hogy vannak, akik Lovasi András nyekergését jobban szeretik az ő dalainál, és egyébként is legalább egyetlen pillanatra képes lenne nagy ívből szarni az egész európai értelemben vett igényességre, talán még egy igazán jó koncertet is adhatna. Aztán pedig lehetnének igazán jó számai. De addig tényleg csak egy ideális popsztár. Vagy inkább egy sikeres üzletember, aki hétvégente ideális popsztárt alakít a Wass Albert színjátszó kőr musical csoportjában.