Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMElektronikus szárazpetting
Hiába egyre nagyobbak a céglogóval díszített légvárak, hiába növelik évről évre a test festett hoszteszlány-kontingens létszámát, azért a magyar fesztiválokon ez nem igazán segít: a zenei felhozatal még mindig olyan mint egy balatoni wurlitzer, amiben 1997 óta nem cserélték a lemezeket. Faithlessre és a Scooterre tombol a napon lassan fakuló ország, és igen, még 2013-ban is sajtóközleményben ünnepli magát a Happy Gang. A magyar ízlés, mint az akciós CD-konténer a Media Markt pénztárainál: ide ömlesztik a megmaradt árukészletet, a selejtes feldolgozásokat, meg azt, amit már sehol máshol nem lehet eladni.
A fanyalgók szerint az egész nyári fesztiválszezon egy nagy falunap, de ők például nem mentek el Jamie Woon koncertjére a Volton. A félig malajziai kínai, félig pedig skót Woon ugyanis az itt és most, és nem csak azért, mert nagy slágerét a Lady Luckot játssza még a Petőfi Rádió is. Woon ugyan nem világsztár, és vélhetően soha nem kel ki belőle egy jól fejlett Robbie Williams, ellenben a croydoni BRIT Schoolba járt, ahova Adele és Amy Winehouse is, és éppen azzal szöszmötöl, ami amúgy az egész angol zeneipart érdekli: megpróbál modern, brit zenét faragni az R&B-ből.
Az angolok amúgy vonzódnak az amerikai műfajok áthangszereléséhez: elég ha arra gondolunk, hogy az egész kilencvenes évek európai zenéjét meghatározó bristoli triphop tulajdonképpen a hiphop újragondolása nagy amplitúdójú seggrázás és fegyveres leszámolás nélkül. Ugyanígy igyekeznek mostanában újraértelmezni, és a dupsteppel vagy éppen a garage-zsal keverni a soult és a R&B-t, az eredményt pedig Alex Clare, vagy éppen Jamie Woon albumain adják ki.
Mégis milyen, amikor a lemenő napban egy szál gitárral, némi samplerrel és pár háttérzenésszel koszos R&B-t akar játszani egy ázsiai fickó pár száz lelkes magyarnak? Hát először nagyon kellemes. A dalok úgy szólnak, mintha most vennék fel a stúdióban, Jamie Woon pedig úgy énekel, hogy felmerül, hogy a kínai apa, vagy a skót anya családfájára felkapaszkodott egy chicagói fekete nagypapa is.
A közönség meg lelkesen bólogat, sőt a második szám végére csökken a távolság a párok közt, és a koncert felére már tényleg olyan altesti mozgások indulnak be, amitől gyöngyözni kezdene Semjén Zsolt homloka. De azért a koncert nem csak háttérzene némi csoportos szárazpettinghez: a közönség dúdolja a dalokat, a slágert pedig az első hangról felismeri, és mindenki úgy sikolt, mintha Jamie Woon éppen belekezdett volna a Tavaszi szél vizet áraszt soul átíratában.
Aztán az énekes még kétszer elsüti legfrappánsabb színpadi átvezető szövegét, miszerint Thank you very much, és elkezd gyanússá válni, hogy hiába az a pár tört ütem, meg a sok piszkosan recsegő alap, azért ez akkor is csak egy szimpla R&B: olyan, amit a séf dúdolgat lelkesen a South Parkban.
És hiába figyel olyan nagyon a közönség, azért az R&B akkor is inkább a hálószobába való, ahogy Jamie Woon is: ugyanúgy kúrni kell rá, csak a tört ritmusok miatt kicsit nehezebb tartani az ütemet. Koncertnek fél óra után értelmezhetetlen a produkció, jönnek egymás után az album számai, nincsenek csúcspontok, nincs ív, csak a monoton reszelés, és a sok baby-baby.
Otthon már rég túl lennénk mindenen, sőt már a cigin is, és a fal felé fordulva aludnánk, de egy koncerten ugye azért illik bólogatni, miközben a sokadik számra melegszik a kezünkben egy fél korsó sör. Jamie Woon még egyszer megköszöni, és nyomja tovább az egyenslágereket, közben lemegy a nap, a belső sorokban már beindul a párcsere, kijjebb pedig az italakciókra ugrik az érzelmek áradásában megfáradt közönség.
Ha úgy vesszük, a Scooter legalább tudja, hogy mi az a buli. Hyper, hyper.
Rovataink a Facebookon