Éveken át gyötrődtem, hogy már megint lemaradtam minden koncertről a Szigeten, mert elvesztem a bejárat és a Nagyszínpad közötti tér-idő kontinuumban, és csak néhány felvillanás maradt meg: valaki egy kör felest rendel, gimnáziumi osztálytársak tűnnek fel, aztán behajol a képbe fél tucat vikingnek öltözött olasz és pár holland lány, akik pizzát viselnek melltartó helyett. Aztán megint csak az utolsó számot érem el, annak is csak a végét, amikor már csak a közönség énekel önfeledten, egymás izzadságában fürödve.
Na, az idei Szigeten nincs ilyen veszély: nincsenek óriási húzónevek, fényesen ragyogó, de legalább még pislákoló csillagok, csak a tömény nosztalgia, a kíváncsiság, meg egy rakás együttes az mp3-gyűjtemények legmélyéről.
És minden idők legrosszabb lineupjának apró betűs részén is találni azért olyan neveket, amiért érdemes kijönni, ha már a részegen nagyméretű, szabadtéri installációkba hányás nem vonz minket.
Szerdán ilyen volt a Bat for Lashes éjfél előtt az A38-on, meg persze Alex Clare, aki délután négykor, a dögmelegben verejtékezve lépett fel a Nagyszínpadon.
Alex Clare egy vörös szakállas fickó, aki feszes pamutingben és golfsapkában nyomja a funkyt és a soult, amit elektronikus zenével, dubsteppel és drum and bass-szel dob fel. Joe Cocker óta nem volt ilyen hang, csak hát a gondosan összeállított fellépőruhájában pont úgy néz ki, mint egy statiszta, aki hazafelé tart a Gengszterkorzó forgatásáról, de azért még beugrott egy pofa sörre. Ha ehhez még hozzávesszük a hőségriadót, hát kapunk egy izzadtságfoltokkal küszködő kimért fickót, aki úgy énekel, mint egy bekatizott James Brown, és közben megpróbál nem belefulladni a saját verejtékébe.
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Alex Clare valójában ortodox zsidó, szombaton ezért nem is pörgeti a bulit, és a sapkát sem csak azért nem veszi le negyvenkét fokban a fejéről, mert a kiadó stylistja az arcába csapná a retiküljét.
Mindig nagy kihívás egy egy órás koncert egy olyan friss előadónak, aki eddig mindössze egy albumot adott ki, és amíg a másodikon dolgozik összedob még egy single-t, csak úgy, a figyelem fenntartására. Van az iskola, ami a nagy slágereket többször is lenyomja, egyszer az elején, majd a végén a közönséget is megénekeltetve. És vannak azok, akik a koncert közepén lenyomnak pár híres, örökzöld slágert, mint valami szemérmetlen házibuli zenekar.
Hát Alex Clare is elénekelte a saját Petróleum lámpáját és Csavard fel a szőnyegét, de azért ez semmit sem rontott a koncertélményből: legalább volt negyedóránk, amíg elmehettünk, hogy pár kiló jég közé dugjuk kicsit a fejünk. Egyébként meg darálta sorban a slágereket, a Petőfin is agyon játszott dubsteppel flörtölő Too Close-tól a melankolikus drum and bassbe hajló Trending Wateren át a dancehallt idéző Up all Nightig.
A koncert pont olyan volt, mint az egész album, a The Lateness Of The Hourról ugyanis egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy ezt most csendben bólogatva kell hallgatni, vagy az érvényes befogadási mód az ugrálva szeletelés. Alex Clare egyszerűen túl kifinomult a beekizett zakatoláshoz, de túl sok benne a ritmus, hogy csendben hallgassuk, meg a koncertlapot lapozgassuk aprókat köhintve. De ez a kérdés nem nagyon került elő szerdán késő délután a Szigeten, hiszen a közönség úgy állt ott, csendben, alig mozdulva, mint megannyi grillcsirke, akik lassan, beletörődve forognak a nyárson. Néha, egy-egy számra ugyan nekilendültek, de a hőség, mint felügyelő tanár a katolikus lányiskola ismerkedési estjén, rögtön újra illedelmes zenehallgatásra kényszerített mindenkit.
De ezzel együtt is ez volt az idei Sziget legjobb koncertje, és van rá esély, hogy ez már így is marad.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon