Tízezer zenebuzi egyszerre üdvözül

Most le kell tennem, mert tönkreteszem a dalt

- mondja ezt egy kopasz, fazonra vágott szakállú, drótkeretes szemüvegű, akcentusából ítélve feltehetőleg svéd srác, miközben a hatalmas arcszőrzet és baseballsapka mögé rejtőző Jeff Mangum a nagyszínpadon elkezdte énekelni a Two Headed Boy első részét, egy szál gitárral. Még mielőtt lesussogták volna a körülötte lévő emberek, a srác az egyik kezével a telefont tartotta a füléhez, a másik kezével pedig a színpadnak háttal fordult és elnagyolt, némafilmekbe illő mozdulatokkal a saját kopasz fejbúbjára mutogatott. Nagyon vicces volt. Más fesztiválokon talán valaki megpaskolta volna a fejét, mint ahogy Benny Hill csinálta mindig a kopasz manussal (akit egyébként, közszolgálat, Jackie Wrightnak hívnak), vagy a bokorból felugrott volna Steve Aoki és megdobja egy tortával, itt viszont úgy csitítgatták, mintha valaki éppen sznúkervébét nyerne a következő egy percben.

A srác letette a telefont, visszafordult a lengyel mBank által szponzorált színpadhoz, és nézte mindannyiunkkal együtt, ahogy a másfél évtizedekig egy idegösszeroppanás miatt visszavonuló zenei zseni a kilencvenes évek egyik legjobb albumából adja elő a számait. Ez a Neutral Milk Hotel, a Katowicében rendezett OFF első napjának legismertebb és legtöbb embert vonzó előadója. A nagyjából tízezres nézőszám jó négyötöde itt van a nagyszínpad előtt és nézi, ahogy a 15 éve szinte sehol nem látott – na jó, egy stratégiailag tökéletesen időzített Occupy Wall Street ingyenkoncerten azért feltűnő – Mangumot, majd ugyanolyan természetességel figyeli a koncertet, ahol egy idő után már egy fűrészen hegedülnek, később pedig egy hosszú pszichedelikus dzsemmelésnek azzal van vége, hogy egy zenész egy vadászkürtöt fúj, a társa pedig egy lábos fedőjével ver egy kolompot.

Minden augusztus első hétvégéjén rendezik meg Lengyelországban az OFF-ot, ami két dologról ismert. Az egyik a kényszerből a tisztességes fesztiválozást ellehetetlenítő rendelkezései. A másik pedig a régió összes zenei rendezvényét lesöprő lineup, ami egy helyre összegyűjt minden olyan ismert, elismert, kultikus, rajongott fellépőt, amiért egy tisztességes magyar zenebuzi még mindig Bécsbe, vagy még annál is messzebb kényszerül. Vagy a Club 202-be Kelenföldre. Ezekről itt írtam már, úgyhogy nem is akarom ismételni magam, vissza a riportba.

Körbenézek a Neutral Milk Hotel közönségén, mert feltett szándékom, hogy belefussak valami ordító általánosságba, amitől levonhatom, hogy a hipszterség tényleg meghalt, vagy esetleg felfutott a normcore, vagy már továbbléptünk végre az alig látogatott blogokra posztolt, kizárólag polaroidképeken mutatkozó tetovált lányokon. Sampon- és fűszag van. Az előbbi az előttem álló lengyel lányból árad, az utóbbi meg valószínűleg mindenhonnan. Mögöttem kettővel egy magyar srác meséli a haverjának, hogy melyik szám micsoda, és ha nem csalt a fülem, akkor ő volt az, aki hangszínre pontosan énekelte mögöttem az összeset. Jobbra egy olyan középkorú férfi bólogat, akiről nem gondolnám, hogy szereti a cirkuszi és kelet-európai népzenével dúsított gitárzenét. Amikor a még általam is teljesen ismeretlen B-oldalakra ugyanúgy bólogat, akkor elgondolkodom azon, hogy igazából vagy sokkal nagyobb rajongó, mint ránézésre, vagy elhamarkodottan írtam azt a beharangozóban, hogy itt nem szokás kábszizni.

Kétségbeesetten keresgélek olyan arcokat, akikre rá lehetne mondani, hogy na igen, ezek járnak ide igényesen szórakozni, de nem találok senkit. Látok viszont tagokat a következő szubkultúrákból:

• lányok, akik nagyon szeretnének egy Vice-fotózáson részt venni, és ezért látványos helyeken tetováltatták magukat

• fiúk, akik nagyon szeretnének elkerülni egy Vice-fotózást, de már annyira, hogy simán beférnének egyre
• fiúk és lányok, akik az aznapi headliner frissen vett pólóiban vannak
• átlagemberek
• ránézésre átlagemberek, akik feltehetőleg a kilencvenes években lettek zenebuzik és azóta úgymaradtak, közöttük is vannak az extrémebbek, a legextrémebb példány Ipaddel fotózta a Slowdive-koncertet
• klasszikus gótok, de őket a The Jesus And Mary Chain számlájára írom
• olyan emberek, akikről soha a büdös életben nem gondolnád, hogy képesek a nyolcvanas évek indie zenéjére táncolni, de teljes beleéléssel csinálják
• fiatalok, akik túlgondolták a biztonságot, és egyszerre hordanak maguknál pokrócot, ülőkét, esernyőt és párnát
• családosok, akik fülvédővel még brutális zajra is viszik a pöttöm gyerekeiket
• a bácsi, aki széthajtogatható pecásszékből nézte a Deafheaven nevű metált, amit Pándi Balázs kollégám úgy írt le, hogy „a zene glutén-mentes, organikus, fair trade, bio streetfood köcsögsége”.
• egy maroknyi sajtós
• egy lengyel társaság, amiben volt egy Varg Vikernes- és egy Kárász Zénó-hasonmás is, és akik azzal szórakoztatták magukat, hogy minden adandó alkalommal elkezdték énekelni a dallamot a Maria című Scooter-számból. Azt hittem, hogy megvan kelet-európa zenebuzijainak tökéletes gerappája, mert először pont a Deafheavenen hallottam, ahogy a magukat vadállatpózokba vágó inges metálosok között felordít valaki, hogy töp-TÖP-töp-TÖRÖRÖPTÖPTÖP, de később kiderült, hogy nem koncepció szerint trollkodnak, hanem a fesztivál minden egyes pillanatában. Ezt onnan tudom, hogy egy japán avantgárd rockkoncerten mögöttük álltak és a Kárász Zénó-hasonmás két dolgot művelt egyszerre: olyan kézmozdulatokat tett és pofákat vágott, amiket én csak Thunderdome-ról készült összefoglaló videókban láttam, és ha nem, akkor Scootert ordított.

Persze az utóbbi a legextrémebb példa, ugyanis:

Ez a fesztivál semmilyen

- panaszkodik az Index fotósa, aki végigdolgozta ezen a nyáron a Budapest Essentialst, a Voltot és a Balaton Soundot. Igaza van, az ember egy fesztiváltól látványosságot vár, fényeket, kalandparkot, ringlispílt, habpartit, vagy legalább egy tűzijátékot. Az OFF leglátványosabb része az volt, hogy fontosabb csomópontokon kihelyeztek egy-egy pianínót, amin bárki szabadon játszhatott. A legviccesebb tereptárgya két, fehér ágyneművel megvetett ágy volt, amiről lehetett nézni a nagyszínpad koncertjeit. A legbátrabb cselekedet valahol félúton lehetett egy hajnali noise-koncert meglátogatása és a direkt nem fair trade kávé vásárlása között. Ahogy harmadik nap sétálok a fesztiválon, egyre jobban feltűnik, hogy minden tereptárgyat arra találtak ki, hogy az emberek leüljenek. Többszáz nyugágyat szórtak szét a szervezők. Van egy külön sarok függőágyakkal. Még a nagy füves placcok is arra csábítanak mindenkit, hogy a metált inkább a földről nézzék.

Az OFF idén a nagy újításaként harangozta be, hogy végre lesz egy helyszín állandó bulizásra, ahol akkor is lehet táncolni, ha pont nincsen máshoz kedve az embernek. Én egy hatalmas, izzadtságtól csöpögő óriássátrat láttam magam előtt, ahol a lengyelek kiereszthetik végre magukból a vadállatot, és üvöltve táncolhatnak. Ehhez képest a Mastercard által brusztolt helyszín akkora volt, mint a fürdőszobám, és általában egyszerre annyi ember is tartózkodott ott egyszerre, mint nálam szokott. Az OFF-ot nem a bulizásra találták ki, amiben csak az a vicces, hogy már 2009-ben sem működött a nyári fesztiváloknak ez az eleme rendesen, úgy tűnik, hogy akkor sem sikerül ezt megjavítani, ha szeretnék.

Csak utolsó nap jövök rá, hogy nincsen itt elrontva semmi, csak hülye, torz, hát én kimondom büszkén, magyar szemszögből néztem eddig mindent. A lengyel közönségnek ugyanis megvan az a nagyon hálás tulajdonsága, hogy minden koncertre elmegy. Az OFF programszerkezete ezt lehetővé is teszi, a négy koncerthelyszínből egyszerre csak kettőn megy valami, mindig egy fedett és egy nyitott helyszínen, amitől a tömeg mozgása néha bibliainak tűnik, pedig csak avantgárd dzsesszről vonulnak át punkra. És ha már minden koncerten ott vannak, akkor mindent bele is adnak. Mondok egy példát. Vasárnap este fellépett a még mindig hülye nevű Fuck Buttons duó, akik fülsiketítő, letaglózó, néha teljesen bénító elektronikus zajt játszanak.

Mint minden zenei újságíró, a koncert közben próbáltam valami vicces hasonlatot kitalálni arra, hogy hogyan hangzik, amit hallok, de csak olyan szavak jutottak eszembe egymás után, mint alaplap, kannibalizmus, Skynet, betárcsázós modem. Ha valaki egyszer szeretné magára felhívni a figyelmet egy társasági eseményen, akkor tegyen be egy Fuck Buttons-számot, garantáltam mindenki beszélgetni fog vele, már ha beszélgetésnek számítanak azok a mondatok, hogy „mi az atyaúristen ez?”, „mit tettél velünk?” és a „könyörülj”. De a Fuck Buttonsnak van egy nagyon egyszerű trükkje, mégpedig az, hogy ez négynegyedes ütemekre pakolják, amitől még a legőrjítőbb süvöltésre is nagyon könnyen lehet táncolni. És táncolt is mindenki, mert ha valaki az agyunkat szeretné kiégetni, akkor legalább a többi testrészünket szórakoztassa addig. És így valami, ami csak egy kis réteget szólítana meg, vagy érdekelne egyáltalán, tökéletesen be tud tölteni egy olyan szerepet, amire más, mainstream fesztiválokon messzibe révedő David Guettát hívnak.

Egyik este beszélgetünk egy lengyel újságíróval, akinek nem azért nem írom le a nevét, mert lusta voltam bepötyögni a telefonba, hanem bemutatkozás helyett inkább vadul elkezdtük egymásnak mesélni az országunk zenei színteréről. Szóval A Lengyel Zenei Újságírótól megkérdeztem, hogy mégis milyen hírneve van ennek a fesztiválnak Lengyelországban, és azt mesélte, hogy augusztus első hétvégéjén két nagyon fontos esemény történik az országban. Az egyik az OFF, a másik pedig a Woodstock Festival Poland, ahol a három legnagyobb név a Manu Chao, a Volbeat és a Ska-P. Az előbbire tízezren mennek, az utóbbira legalább ötszázezren. A Lengyel Zenei Újságíró szerint sokat meg lehet tudni egy emberről abból, hogy a kettőből melyikre megy. Mielőtt rendesen ki tudta volna fejteni, a kezembe nyomta egy lengyel zenekar promólemezét, ami a barátnőjét a Doors-ra emlékeztette, úgyhogy még nem mertem meghallgatni, de váltig állította hogy jó, aztán elfutott a Chelsea Wolfe-koncertre, merthogy neki arról írni kell. Chelsea Wolfe egy gót Kate Bush, aki aznap este irtó unalmas volt, úgyhogy nem irigyeltem szegény Lengyel Zenei Újságírót.

Ez idén a hatodik OFF-fesztiválom. Tavaly úgy éreztem, hogy eljutottam egy végpontra, amiből már elegem van: túl sok monoton, egyhangú gitárzenét hallgattam, amire csak illedelmesen lehetett dülöngélni, a korábbi évekhez képest sokkal kevesebb elektronikus zene ment, vagy legalábbis olyasmi, amire legalább ugrálni lehet. Ehhez képest idén még mindig gitárzenét játszott a három fő headliner (Neutral Milk Hotel, The Jesus & Mary Chain, Belle & Sebastian), de megpróbáltam úgy fesztiválozni közben, hogy próbálok tudatosan odafigyelni arra, hogy mit csinálok napközben. Mármint nem fekvőtámaszokra gondolok, hanem arra, hogy hogyan telik egy napom, mikor kelek, mit nézek meg, mikor eszem, mikor iszom, mikor ülök le, mikor hagyok ott egy koncertet.

És arra jöttem rá, hogy az OFF nem fesztivál, hanem szanatórium. Azoknak, akiknek tele van a tökük azzal, hogy minden egyes zenei fesztiválon végig kell összeszorított fogakkal szenvedni az aktuális popzenei top tízet sorbaállás közben, pedig csak naponta kettő koncertre kíváncsi. Azoknak, akik képesek nevetséges erőfeszítéseket megtenni azért, hogy megnézzék élőben az együttest, aminek a lemezét vallásos áhítattal szokták hallgatni. Azoknak, akik ki akarják magukat kapcsolni, akár azzal, hogy egy bohócra (Andrew W.K.) vagy feminista punkra (Perfect Pussy) ugrálnak, utána pedig megnézik a kilencvenes évek angol shoegaze-vonulatának egyik legnagyobb nevét, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. És ha egy zenebuzi megvalósíthatja valahol a legnagyobb álmát, az elég nagy szó itt Európa végében.