Ilyen lenne a U2, ha Las Vegasban haknizna

037 14 08 13 imagine dragons
2014.08.14. 17:35
0 hozzászólás

Az odaiko hangja még ott dübörög a Nagyszínpad felett. Dan Reynolds kitartja a levegőben az ütőt, a zenekar többi tagja pedig úgy várakozik, mintha valami jelenést látnának. Csak a tömeg felett keringő drón propellerei sziszegnek egyetlen pillanatra, aztán újból döngeni kezd a japándob, és jön a refrén: “I'm waking up, I feel it in my bones / Enough to make my systems blow”. Ennél már csak akkor lehetne több hatásvadász színpadi elem egyetlen rövid kiállásban, ha, a dobszóló alatt a Cirque de Soleil meztelen táncosai ereszkednek alá az égből, hogy körbetáncoljanak pár tűznyelő barnamedvét, meg egy fickót, aki Ryan Goslingnak öltözve egy krosszmotorral balettozik.

Nincs is ebben semmi meglepő hiszen az Imagine Dragons is Las Vagasból jött, első és egyetlen albumukat konkrétan egy kaszinó legmélyén felállított stúdióban vették fel, és a Killershöz vagy a Panic at the Discóhoz hasonlóan ők sem riadnak vissza dalaikban a flitterek használatától.

Egészen konkrétan az Imagine Dragons számainak legalább fele úgy hangzik, mintha egy Disney-rajzfilm betétdala lenne, az amelyiket a stáblista alatt is megismételnek, hogy jókedvűen dobjuk ki az XXL-es popcorn maradékát.

Az Imagine Dragons, pont úgy mint jó pár évvel korábban a Killers, olyan gyorsan mászott fel a slágerlisták élére, hogy félő volt, hogy egyik nap arra ébrednek, hogy ők a U2, és nincs más hátra, mint felszámolni az éhinséget Afrikában. Még csak egyetlen egy albumuk van, de már három szám is megjárta a Billboard legtetejét, sőt, több számuk is reklámdal lett, az On Top of the World például azt a Nestea-reklámot festi alá itthon is, amiben megpróbálják nekünk elmagyarázni, hogy elég egyetlen korty a citromosból, és máris idősödő hobókkal akarunk elveszni a dzsungelben, és még élvezzük is.

Egyetlen albummal rohadt nehéz turnézni, talán ezért is dúsították a programot egy Blur-dallal, mert egyébként ledarálhatták volna a tizenegyes számot az albumról, és állt volna ott mindenki, hogy idáig még soha nem jutottam el, vagy ha igen, már rég aludtam/dugtunk/kurvára nem figyeltem, mert örültem, hogy nem köpöm ki a tüdőm a második szigetkörnél. A Song 2-n kívül viszont csak a slágerek maradtak, ráadásul pont úgy, ahogy annak idejeén a tökéletes válogatáskazettát elképzeltük: az elején jól indít (Fallen, Tiptoe), majd a várakozásokkal ellentétben ráerősít (It's Time, Amsterdam), jönnek az unalmasabb, na jó, nehezebben feldolgozható számok és a Disney-dal, amit akár Elton John is énekelhetne jobb pillanataiban (Cha-ching), majd a Blur-cover, és amikor azt hisszük, hogy ezek ennyit tudnak, meg legfeljebb a Transformers 4 betétdalát, jönnek a végére az igazi slágerek (On Top of the World, Demons, Radioactive).

Az énekes ráadásul mindezt úgy tolta le, mintha csak az albumon énekelne, azzal az apró különbséggel, hogy a stúdióban gondolom közben nem egy kétméteres emelvény legszélén kalimpált, hogy még menőnek is nézzen ki. Mindehhez jön még a gitáros az arany mikrofonnal és arany gitárral, illetve a poszthipszter távolba révedéssel, meg a számokat felpörgető össznépi dobolás, és máris nem is olyan meglepő, hogy minden belga kiscsaj az első sorban tombol úgy, hogy nem tudják eldönteni, hogy akkor most vagányan felhúzzák a pólójuk, amikor rájuk téved a kamera, vagy inkább csak átszellemülten énekeljék a refrént, mert az olyan iszonyatosan sokat mondó és mély.

I never hear those sounds that sing to me / Cha ching, cha ching, cha ching-a-ling.

Az Imaginde Dragons indie-nek indult, de valójában színtiszta pop ez, és ha nem vigyáznak tényleg a végén még nekik kell majd összekalapozniuk valami irtózatos stadionkoncerten az ebola ellenszerének árát. A lényeg: a következő albumnál kiderül, hogy kinéz-e ebből egy duett Placido Domingóval, vagy legközelebb már csak a 2017-es Strand fesztiválon látjuk őket.