Remélem, jól vagy

A szigetes szombatnak a Prodigyről kellett volna szólnia, de nekünk minden más volt fontos. 

BOMBAY BICYCLE CLUB

A Bombay Bicycle Clubnál nem létezik kellemesebb aláfestő zene a megfáradt nyári délutáni napon sörrel a kézben lazán mosolyogva bólogatáshoz, de igazán ez a legtöbb, amit el lehet mondani róla – gondoltam a koncert első húsz perce után, pedig addigra már két „húzószámon”, az új lemezt nyitó Overdone-on és az előző lemez himnikus Shuffle-jén is túl voltak. Aztán az első, jóval zajosabb lemez What If-jénél történt egy kisebb csoda: megszólaltak a gitárok a színpadon, de úgy istenigazából, és ekkor egy percre úgy tűnt, hogy egy rockzenekar áll a színpadon (ők maguk nem ragaszkodnak ehhez a minősítéshez, de Jack Steadman énekes szerint, amikor élőben játszanak, akkor mégiscsak azok). A szintén elsőlemezes Evening/Morning döngölős basszusa még fenntartotta ezt az energiaszintet, a kedves és szerethető bágyadtságot azonban csak rövid időre sikerült megtörni, hogy aztán a magyar koncertlátogatók mércéje szerint meglehetősen rövid koncert utolsó félórájára újra átvegye az uralmat.

A Feel bollywoodi sample-jénél újra eszembe jutott, hogy a srácok mégiscsak februárban adták ki az új lemezüket, amiről aztán a másik nagy slágert, a Luna-t is eljátszották, a hangulat pedig talán a tökéletesen együtténeklés-kompatibilis refrénű Carry Me-nél ért el a csúcsára, de a közönségnek nem maradt sok ideje megélni a katarzist, mert itt vége is volt a koncertnek. Nem állítom, hogy az észak-londoni srácok őrületesen felráztak volna engem vagy bárkit a félnagyszínpadnyi közönségből, de az amúgy is okos, finom és mosolyra késztető zenéjüket több mint korrektül adták elő, figyelemreméltó szerénységgel. 6,5/10, a délutáni fellépés hátrányaival és a hiányzó rajongási faktorral kiigazítva 7,5. (mikolab)

SUBSCRIBE

Amikor öt éve írtam egy jó szar cikket a zenekarról, be akartak érte perelni. Nem azért, mert a cikk szar lett (annak még értelme is lett volna), hanem azért, mert megsértődtek. Hogy képes voltam olyanokat leírni róluk, hogy 

A következő fellépő a Subscribe volt, amiről soha nem értettem, hogy miért van még mindig helye a magyar rockzenében (…)

vagy

(…) mit kezdjen az ember 2009-ben az ugrálósmetállal?

illetve 

(…) a hatodik-hetedik, tökéletesen egyforma nóta után a nép inkább elment sörözni (…) 

Idén a Sziget szombati napjának délutáni sávjába kerültek, pont oda, ahol a Hegyalja fesztiválon is játszottak öt éve. A Petőfi Rádió - VOLT Fesztivál Színpad előtt pont annyian voltak, mint akkor a Bandstage Nagyszínpad előtti porban, szóval ránézésre semmi nem változott, pár tag haja rövidebb lett, tán egy rasta is lehullott. A hangszerek viszont sokkal jobbak lettek, és a hangszeres tudás is fejlődött, bár eleve kiváló zenészekről van szó. Az énekesek, mert kettő van belőlük (hogy miért, azt nekem soha nem fogják megmagyarázni még a bíróság előtt sem), semmit nem javultak viszont, mint ahogy a zene sem.

Ugyanazt játsszák, amit 2009-ben, az azóta született szerzeményekben Led Zeppelin és Blackout(!) hatásokat is lehet hallani, de alapvetően megmaradt a Kornra, Linkin Parkra, Deftones-ra hajazó, némi Rage Against the Machine-nel megspékelt ugrálós, lehangolt gitáros nu metal, ami 2014-ben már legalább annyira idejétmúlt, mint a zenei újságírásban a koncertkritika. A közönség viszont élvezte, a reakciókból arra következtettem, hogy voltak páran, akik csak a Subscribe miatt fizették ki a napijegyet, így jár a 3/10-es osztályzat. (sixx)

Madness

Lee Thompson, a Madness 57 éves szaxofonosa a világ egyik legmenőbb és legbevállalósabb zenésze, ezt ne is vitassuk, értelmetlen lenne. (Jézusom, vajon milyen szinten lehetett menő a húszas éveiben?!) Néha sok tíz méterrel a színpad fölött ül egy gerendán és úgy játszik, néha meg még repül is közben, mert ő olyat is tud. Ilyesmi tegnap a Szigeten sajnos nem volt, de így is minden tőle telhetőt megtett azért, hogy leálljon a szíve és koncert közben szaxofonozza át magát a túlvilágra. Ráadásul ehhez még tényleg úgy is néz ki a köpcös, kövér és kopasz Thomspon, mint akit bármelyik pillanatban elvihet az infarktus – tudja is ezt jól magáról és direkt rá is játszik néha egy kis szimulált rosszulléttel. A brit skasok harmadszor (bár most valamiért több alaptagjukat is nélkülözve) léptek fel a nagyszínpadon, és  mindent beleadtak, hogy felülmúlják a 2007-es első itteni bulijukat. A billentyűs Mike Barson néha a tömeget videózta a mobiljával, Thompson szinte kimászott a közönség közé és hol zenésztársai, hol a rajongók fülébe fújta a szaxofonját, miközben az énekes, Suggs (Graham McPherson) hol zenésztársait, hol egy idősebb rajongójukat froclizta, mondjuk például az életkoruk miatt. Suggs eléggé otthon van a színészkedésben és a műsorvezetésben is, végig a kezében tartott mindent, az elkerülhetetlen nagypapásodásukat pedig a kellő mértékben adagolt bohóckodással és öniróniával pont a helyén kezelte. Valahol a koncert felénél egyszer csak feltűnt egy gumicsónak, amiben aztán hol egy, hol két ember stage divingolt, Suggs az egyik dalt mosolyogva ajánlotta a sárga hajóban sikítozó két csajnak. Az akciónak sajnos úgy tíz perc után vége lett: a végig ellenségesen figyelő biztonsági őrök elkobozták a hajót, miután az sikerrel partot ért a színpad előtti árokban. Nem kellett sokat várni persze, a csónak után hamarosan egy sátort kezdett el körbehordozni a tömeg. A Madness ezalatt szépen betartalékolt a legismertebb slágereik közül négyet (az Our House-t, a House Of Funt és az It's Only Love-ot) a szett végére, amikor is mindenki tudta, hogy hiába kapcsolták le a fényeket, amíg a One Step Beyond nem hangzik el, addig vége sem lehet. Nem is volt. Valahol az Our House első refrénjétől kezdve a fél közönség folyamatosan extázisban volt, csápolt és ugrált – egyébként pedig a kurva anyját annak, aki kétszer is leöntött közben sörrel. 8/10 (panyi kapitány)

Jagwar Ma

Az idei Sziget legizgalmasabb fellépőjeként konferálták színpadra az ausztrál Jagwar Mát (korábban Jaguar Paw, illetve Jaguar Ma), és ebben csakugyan lehet valami, amikor tavaly még az Oasis fő zeneszerzője, Noel Gallagher is arról mesélt, hogy egykori zenekara azért nem tud újjáalakulni, mert amikor a hajdani tagok össze is ülnek, csakis arról képesek beszélni, mennyire "kibebaszottul" zseniálisak a Temples és a Jagwar Ma együttesek. Az ausztrál trió első és eddigi egyetlen lemeze épp a napokban ünnepelte első születésnapját, ennek táncos-pszichedelikus anyagával érkeztek a Szigetre is. És amennyiben lehet ilyet mondani, a Jagwar Ma tényleg kábítószeres zene: az együttes nem tesz mást, mint a kora kilencvenes évek baggy és madchaster ecstasy-ihlette esztétikáját aktualizálja, és igazítja húzós groove-okkal napjaink elvárásaihoz. Szinte meg sem lepődik az ember, hogy amint játszani kezd a zenekar, ún. vicces cigaretták tucatja gyullad meg a közelében. És az ő esetükben bizonyára működött is a koncert, amire meglepően halk hangereje miatt egyébként határozottan nehéz volt figyelni. A többiek viszont eleinte csak illedelmesen bólogattak a bemindenezett társaikkal, majd inkább feladva, fokozatosan szivárogtak ki az A38 sátrából. Így elmaradt végül a visszataps és a ráadás is, pedig a zenekar szetlisztjei alapján ilyenkor szokta elsütni a Nirvana All Apologies című számához készült, és igen remekül sikerült feldolgozását is. Az azért még igazán nagyot szólhatott volna. (bemindenezve: 8,5/10; bemindenezés nélkül: 5/10) (kovács.m.dávid)

Wild Beasts

"A Wild Beasts nem való fesztiválra, mégis jó hallgatni a langyos Arcade Fire-t" – összegeztünk a zenekar két évvel ezelőtti, szigetes koncertje után. Mindezek ellenére meglepően sokan gyűltek össze a brit zenekar koncertjére, ami tényleg nem sokban különbözött a 2012-es fellépéshez képest. A zenekar változatlan érzékenységgel és művészi törekvésekkel játszott ezúttal is, annyi különbséggel, hogy már nem a késődélutáni napsütésben, hanem egy igen előkelő esti időpontban, nagyjából a Prodigy-jal egyidőben álltak színpadra. Nem véletlenül, hiszen idei, a sorban a negyedik, Present Tense című lemezük olyannyira remekül sikerült, hogy Paul Bridegewater, a The Line of Best Fit újságírója például a maximális 10 ponttal értékelte az anyagot, és azt is kijelentette: a Present Tense a legintelligensebb, leginkább magával ragadó és egyben legmélyebb album a Radiohead OK Computerje óta. És ezúttal végre az is kiderült, hogy ezek az egyébként baromi izgalmas, ám egyáltalán nem közönségbarát dalok sokkal jobban működnek, jóval teátrálisabb jelleget kapnak az éjjeli sötétben, mint mondjuk két évvel ezelőtt a délutáni hőségben. Aztán a koncert végére, sajnos, az is beigazolódott, hogy ez a tényleg rengeteg ember nem feltétlenül miattuk, hanem sokkal inkább az utánuk fellépő Crystal Fighters miatt gyűlt össze. (7/10) (kovács.m.dávid)

Crystal Fighters

Ha létezik zenekar, ami egy Sziget-kaliberű fesztivál talán legtökéletesebb fellépője lehet, az a Crystal Fighters: a nemi egyenlőség jegyében férfi és női énekkel, multikulti attitűddel, neohippinek (vagy Devendra Banhartnak) öltözve/vetkőzve, örömzenélve, egzotikus zenei motívumokkal, mégis könnyen emészthető, sokszor egészen lakossági bulifutamokkal nem véletlenül csődítettek össze annyi embert az A38 sátrába. Kollégánk közvetlenül a koncert előtt találóan csak négynegyedes indie-ként hivatkozik a csapat zenéjére, ami a fellépés közben hamar be is igazolódik. És mindez a Crystal Fighters euforikus életigenlésével, dinamikus, erőtől kicsattanó színpadi jelenlétével, minden olcsósága ellenére, valahogy mégiscsak szerethetővé teszi a produkciót. Nem is csoda, hiszen a számok közti átvezetőkben a szeretetet és a szabadságot éltetik, illetve egymás felebaráti megölelgetésére buzdítják a jelenlévőket, így akár ha Pataky Attila magyarra fordított világsláger-feldolgozásait tűznék műsorukra, akkor sem lehetne rájuk haragudni. És az együvé tartozás nagy-nagy közösségi szelleme hamar belepi az egész sátrat, ahol szerencsére nem ismétlődött meg az, ami Stromae csütörtöki műsora alatt. Sőt, az egybegyűltek az összetartozás jegyében a hatalmas tömegben elájult fiatal lányt csapatostul menekíti ki a sátorból, egy kerekesszékest pedig hosszú perceken keresztül tartanak és adnak tovább a fejek felett. Az persze már más téma, hogy szegényem végül kiborult a székéből, és óriásit zuhant. Remélem, jól vagy. Én és még sokan mások elég jól voltunk. (6/10) (kovács.m.dávid)