Kell nekünk a demokrácia?

A Chinese Democracy címmel frissen megjelent Guns N' Roses-album a számok bűvöletében fogant: belekerült vagy 15 millió dollárba, 15 (vagy 17, attól függ) éven át csiszolgatták gondos kezek, és legalább ennyi zenész játszott rajta a majdnem két évtizedes megfeszített alkotói munka alatt, a kérdés csak az, hogy megérte-e ennyit várni rá vagy sem? Az biztos, hogy a legnagyobbat nem a vásárló, hanem a Dr. Pepper nevű amerikai üdítőital-gyártó szívta vele, mert tettek korábban egy felelőtlen ígéretet, miszerint ha 2008-ban kijön az anyag, akkor minden amerikai állampolgár kap tőlük egy dobozt a nálunk leginkább a Forrest Gump című filmből ismert üdítőből - ez a mai adatok szerint 305 722 000 Dr. Pepper-mámorban fetrengő polgárt jelent.

W. Axl Rose és bandája a hajmetál hullám alatt, 1985-ben alakult, akkor, amikor minden amerikai tini úgy akart kinézni, mint a Mötley Crüe tagjai, és az, akinek nem volt otthon legalább két pár magassarkú csizmája, az utcára sem nagyon mert kimenni Los Angelesben (Lemmy kivételével persze, aki magasról tojt ezekre a baromságokra). Az ilyen külsőségekkel annyira nem foglalkozó, inkább a kemény utcagyerek imidzset erőltető Guns 1987-ben megjelentetett egy szenzációs albumot Appetite for Destruction címmel, majd egy parasztvakításnak is tekinthető másodikat (G N' R Lies), amin egy korábbi EP anyaga, és négy akusztikus szám (köztük a még Delhusa Gjon számára is vállalhatatlan Patience) szerepelt, elkezdtek turnézni, inni, drogozni, nőzni, túladagolni, balhézni, szóval mindazt, amit egy tisztességes rockzenekarnak illik tenni a nagy siker kapujában.

1991-ben jelent meg a Use Your Illusion I-II című dupla, amivel a zenekar végképp befutott, és elindult a világhír felé, hisztis tinihadak sikolya világszerte, teltházas stadionbulik, még több pia, még több drog, még több botrány és idegesítő sztárallűrök jöttek szépen sorban, úgy, ahogy az a "Hogyan futtassunk be egy közepes képességű rockzenekart" kézikönyvben áll, nem is csoda, hogy a zenekar egyik agya, Izzy Stradlin ritmusgitáros/dalszerző kiszállt a mókuskerékből. Ettől kezdve a zenekar tulajdonképpen magától állt bele a földbe, 1993-ban még kiadtak egy The Spaghetti Incident? című feldolgozáslemezt, de ez már senkit nem érdekelt, a 100 milliós összeladással bíró Guns-életműben nem ez volt a legfényesebb fejezet, persze joggal.

1994 után először a gitáros Slash, majd a bőgős Duff is otthagyta a megalomániájában egyre inkább elviselhetetlenné váló Rose-t, aki viszont ügyes ügyvédjeinek köszönhetően megtarthatta a Guns N' Roses nevet, és mindenféle töltelékzenészekkel kiegészülve hol haknizott egyet Las Vegasban - a bulira Slash-t nem engedték be a biztonságiak -, hol meg egy olyan csávót vett maga mellé gitárosnak, aki egy amerikai gyorsétteremláncban rendszeresített vödröt húzott a fejére a színpadon. Ami a kreatív munkát illeti, Axl, amikor ideje engedte, elővett pár régi témát és motívumot, majd aprólékosan addig csiszolgatta őket, míg nyomokban sem emlékeztettek a főleg karcos gitárhangra és húzós riffekre épülő korábbi Guns-nótákra.

Axl valóban nem viccelt, amikor gyökeres változást emlegetett 2000 környékén: ha a hivatalosan ma megjelent albumról csak az alapokat hallaná az ember, akkor talán jó, ha egy vagy két számra mondaná azt, hogy igen, ez mintha GNR lenne, a többi köszönő viszonyban sincs azzal a dögös, mocskos rockzenével, ami miatt megszerette az ember a testhezálló rövid gatyában rohangáló énekest és a cilinderes gitárost. A klasszikus felállás feloszlása utáni turnékon nem egy új nótát bemutattak, persze ezek között akad olyan, amire a nyolc évvel ezelőtti koncertek látogatói a teljes áthangszerelés miatt rá sem fognak ismerni.

A nyitó Chinese Democracy úgy indul, hogy szirénáznak benne, meg feltehetően rendszerellenes kínai szövegeket harsognak, aztán jön egy fogós riff, ami első hallásra akár még fasza is lehetne, ha nem lenne olyan steril, ipari a gitárhangzás. Buckethead vagy Bumblefoot, vagy a jó ég tudja, hogy a hat gitáros közül melyik, aki elkövette, jobban tette volna, ha elkéri Slash-től az "így szól dögösen egy gitár" beállításokat a Marshall-erősítőhöz, és nem a kütyükre bízza a hangzást. Inkább jó nyersen belenyomja az agyunkba, hogy ez itt rockzene, öcsém, a fejed leszakad tőle. Sajnos nem így történet, a zakatoló tempóval még nincs is baj, jó fémes a basszus alatta, és Axl is kiváló formában van, de valahogy csak ellaposodik a nóta, és nem lesz igazán emlékezetes, mint ahogy a második kislemeznek választott Better is csak majdnem sikerül, de valami (a dög?) hiányzik belőle.

Az első amolyan "gánzos" nóta a Street of Dreams, de ez is csak abban a tekintetben, hogy a zongorafutam a Use Your Illusion legkínosabb pillanataira emlékeztet, az énektéma bizonyos elemeit viszont mintha a Hear In The Now Frontier című Queensryche-albumról kölcsönözte volna a fonotthajú énekes. Az If The World szintén a kísérletezgetés jegyében készült, van ebben minden a dobgéptől a hat gitárszólamon át a samplerekig, csak valahogy az az érzésünk, hogy azért kerültek be, hogy megmutassák: futotta erre is. A There Was A Time énekdallama jó fogós, ez talán az egyik legnyersebb és leghallgathatóbb darab az albumon, de itt is el van túlozva a hangszerelés a sok aláfestő hangszerrel, pedig két jó húzós gitár bőven elég lett volna - ez egyébként az egész lemezre jellemző, jöhetnek nekem bravúros technikai megoldásokkal vagy technós alapokkal, egy jó öreg Marshall-fejbe betolt Gibson Les Paul ezerszer többet ér bármilyen milliós stúdiókütyünél.

A Catcher In The Rye, az I.R.S. és a Riad and the Bedouins tipikus tölteléknóta, ilyenekkel volt tele a Use Your Illusion is, amin mellesleg sokat segített volna, ha csak egy lemezen adják ki, a Sorry néhol kissé Pink Floydos, néha Rushra hajazó, de semmiképpen nem igazi rocksláger. Mint ahogy a Madagascar sem az a nyitó fúvósokkal és nagyívű dalszerkesztésével, a középrészben elhangzó Martin Luther King-bejátszást pedig még mindig nem tudom hová tenni. A dobgépet ebből a dalból - és az egész lemezről - úgy vágnám ki mellesleg, mint macskát (persze nem az enyémet) szarni, nevezzenek csökött kőmetálosnak, de az a zenekar, aki elektronikus dobokkal akar rockandrollt játszani, menjen el Pataki Attilával a Fásy birodalomba haknizni.

Istenigazából a This I Love című lassú kesergő hallatán lett elegem a lemezből, mert a gyerekes énekdallam pont olyan, mintha Britney Spears hirtelen piros kendőt kötött volna a fejére, és bőrdzsekiben próbálna metálos lassúszámot énekelni. A záró Prostitute-ot mintha egy James Bond-film főcímdalának írták volna, szinte látom magam előtt a jócsajok sziulettjét, ahogy a kissé tapló fejű Daniel Craig körül lassan beúsznak a képbe balról, bár a címe miatt ez nemigen fog összejönni. Ami kifejezetten tetszett második hallásra is, a Scraped című, kissé numetálos nóta, amiben megint csak Slash kellett volna, hogy igazán jó kis darab legyen belőle, de az ő távollétében meg kell elégednünk a közepesen vaskos gitárhangzással, jó kis headbengelhető tempóval és könnyen megjegyezhető dallamokkal.

A lemez tehát, mint Guns N' Roses-anyag, nem nagyon állja meg a helyét, mert ugyan Axl ugyanúgy sikolt és üvölt, mint eddig minden korábbi anyagon, de hiányzik mellőle/alóla a dögös gitár és Izzy dalszerzői zsenialitása. Ha azonban úgy nézzük, hogy ez egy Axl Rose nevű középkorú rocker szólóalbuma, amin nagyon sok haverja segített neki rátalálni elveszett önmagára, akkor nem olyan rossz anyag: a hangzása kellőképpen modern, halad a korral, bátran beépít más zenei stílusokból elemeket és így tovább. Csak éppen mi nem ilyen lovat akartunk.