Annyira időtlen, hogy az arcokat is 1991-esnek nézem

március 21., 22:45 Módosítva: 2019.03.23 08:36
944
Analóg bulifotózás olyan emberekről, akik egész biztosan nem így szállnak fel a buszra reggel. Csábi Ádám nemrég elkezdte dokumentálni Budapest egy kevésbé ismert, de annál markánsabb partikultúráját.
Tekintse meg a további képeinket

Pillangóként repkedett a színészek között

március 12., 00:01 Módosítva: 2019.03.12 11:43
531
“Soha nem bántam meg semmit, olyan volt az életem, mintha egy pillangó hátán repültem volna végig” – mondta pályájára visszatekintve Keleti Éva fotográfus. Bár kényszerből lett színházi fotós, végül valódi szenvedéllyel csaknem ötven éven át fotózta a szín- és táncművészet világának történéseit és kiválóságait.

“Mindketten az ábrázolt ember vonásait, tulajdonságait próbálják megfogalmazni” – fogalmazta meg a fotós és a színész közti legnagyobb hasonlóságot Keleti Éva egyszer a Fotóművészet magazinnak adott interjújában. Több évtizedes pályája alatt dolgozott többek között a Magyar Távirati Irodánál, az Új Tükörnél, a Színházi Életnél, valamint képügynökséget is vezetett.

Keleti Éva pályájáról Árpási Zoltán írt könyvet, aki újságírói-szerkesztői munkája mellett többek között a Százéves Cukrászdáról, az annak otthont adó Gyuláról, Mosonyi Emil vízépítő mérnökről, valamint Varga Imre szobrászról is jegyez már könyvet. A 2018 végére időzített, A fotográfia bűvöletében című kötethez a szerző a fotós Teréz körúti otthonában ült le nagyokat beszélgetni a képek készítőjével, aki négy éves kora óta él ugyanabban a lakásban, ahol az esti házibulikon gyakran megfordult a színházi szakma krémje.

Arra kérdésre, hogy mit tanult ennyi idő alatt a színészektől, Keleti Éva úgy válaszolt: “Az alázatot tanultam meg tőlük, hogy nincs kis szerep, csak szerep van. Megtanultam továbbá a kitartást, hogy nincs fáradtság, délelőtt próba, délután szinkron a rádióban, este meg előadás. Ha szeretem, akkor csinálom. És még egyet megtanultam tőlük: az emberszeretetet.”

Keleti Éva fontos tippet is adott a híres művészek fotózásához: “Ugyanolyan embernek kell tekinteni őket, mint magamat vagy bárki mást, vagyis nem kell elájulni attól, hogy az illető mondjuk egy ismert színész. Továbbá nem szabad semmiféle extrát, különlegességet keresni velük kapcsolatban, hanem ugyanúgy kell fotografálni őket, mint egy esztergályost vagy kovácsot.” Azt azért hozzátette, hogy publikálás előtt mindenképp meg kell nekik mutatni a közlésre szánt képeket, és az sem árt, ha kicsit felkészülünk belőlük, úgy a legkönnyebb elkápráztatni őket.

Az archívumok több százezer képét őrzik, válogatásunkban az életmű legfontosabb képei közül válogattunk. A hozzájuk tartozó idézetek szinte kivétel nélkül Árpási Zoltán A fotográfia bűvöletében - Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel című kötetéből származnak.

Tekintse meg a további képeinket

Szép, mint egy tengeri csillag és egy aligátor találkozása a röntgenasztalon

március 7., 18:59 Módosítva: 2019.03.08 14:35
160

„Vissza a jövőbe – A 19. század a 21. században" címmel nyílt február elsején izgalmas fotókiállítás a Mai Manó Házban. A különleges tárlat a nemzetközi fotográfiai magazin, a Foam kezdeményezésére jött létre, a C/O Berlin fotógalériával karöltve. A Foam Magazine 49. száma („Vissza a jövőbe”) az archaikus fotográfiai technikák kortárs alkalmazását, továbbélését, megújulását, megújítását járja körül, a Mai Manó Házban összeállított tárlaton a lap koncepciója köszön vissza: a kurátorok 19. és 21. századi fényképészek alkotásait helyezték egymás mellé, akiket a fotográfia kezdeti korszakának különféle technikái, lassan 200 éves fotokémiai eljárásai kötnek össze.

A kiállítás szervezői szerint a most bemutatott kortárs fotográfusok nemcsak ihletet merítenek úttörő elődeik munkásságából, de „rendhagyó ötleteikkel tovább is gondolják azokat". Ez az alapvetés hibátlanul tetten is érhető az egymás mellé helyezett, egymásnak felelgető évszázados és legfeljebb pár éve létező fényképalkotásokat nézve. Azt persze nem könnyű eldönteni, hogy vajon Gothard Jenő archaikusságukban is lenyűgöző asztrofotói vagy egy svájci fotográfusduó archaikus eszközökkel létrehozott műtermi csillaghalmazai maradandóbbak-e – annyi biztos csak, hogy a digitális múlandósághoz képest mindkettőnek megadatik az üveg-vegyszer-emulzió analóg fotószentháromság kvázi örökkévalósága.

A kiállítás fő ereje abban rejlik, hogy összeveti a 19. század eleji korlátlan kísérletezőkedvet a napjainkra jellemző „minden mindennel mixelhető és remixelhető” alkotói elvel, kontrasztként állítva azonban, hogy száz-kétszáz éve még leginkább tudós emberek, csillagászok, matematikusok, orvosok és vegyészek laboratóriumi játéktere volt a fényképészet, míg jelenleg (ön)képzett fotóművészek interdiszciplinárs játszótere, akik már céltudatos önkifejezésként nyúlnak az archaikus fotográfiai tudományhoz. A szervezők szerint mindezzel a kiállított kortárs művészek „radikálisan új műalkotásokat hoznak létre, amelyek olykor csak távolról emlékeztetnek a fotográfiára, és inkább a rajz, szobor, vagy festmény irányába mutatnak".

A kiállító művészek: Sylvia Ballhause (DE), Karl Blossfeldt (DE), Bownik (PL), Matthew Brandt (US), Sam Falls (US), Gothard Jenő (HU), Spiros Hadjidjanos (GR), Thomas Hauser (FR), Nicolai Howalt (DK), Adam Jeppesen (DK), Thomas Mailaender (FR), Taiyo Onorato & Nico Krebs (CH), Johan Österholm (SE), Jaya Pelupessy & Felix van Dam (NL), Pribék Antal (HU), Stephen Thompson (GB), Simon van Til (NL), Veress Ferenc (HU), illetve további ismeretlen művészek.

Kurátorok: Kim Knoppers (Foam) és Ann-Christin Bertrand (C/O Berlin) együttműködésben Claudia Küssellel (Mai Manó Ház), kurátor asszisztens: Princz Zsófia (Mai Manó Ház)

A kiállítás megtekinthető:

  • 2019. március 17-ig a Mai Manó Házban
  • Keddtől vasárnapig 12 és 19 óra között.
  • Hétfőn és ünnepnapokon zárva.
Tekintse meg a további képeinket

A gettó énekesnője, aki nem ment el a klipforgatásra

március 4., 22:59 Módosítva: 2019.03.05 13:52
300
A ferencvárosi Illatos úti lakótelepet 1937-ben építették, de már jóval a rendszerváltás előtt többen ismerték a nem túl hízelgő Dzsumbuj néven. A szó egyszerre jelent zűrzavart és városszéli telepet.
Tekintse meg a további képeinket

Folyók, jéghegyek, vízesések a föld alatt

március 2., 23:10 Módosítva: 2019.03.08 12:41
814
Március a barlangok hónapja, amikor a nemzeti parkok arra fókuszálnak, hogy Magyarország legszebb látogatható barlangjait megismertessék az érdeklődőkkel. Tavaly azokat a hazai barlangokat mutattuk be, ahova csak kevesen juthatnak be. Idén pedig azokba a nagyrészt európai, elzárt barlangokba tekinthet be az olvasó Egri Csaba barlangi fotós fényképeinek segítségével, ahol csak néhány szerencsés barlangász fordulhatott eddig meg.
Tekintse meg a további képeinket

Apa és fia: két külön világ, és mégsem

február 26., 23:27 Módosítva: 2019.02.28 15:56
161
„Szerette az apját és csodálta, ugyanakkor féltékeny is volt rá” – mondta egy alkalommal Hervé Judit a fia, Rodolf Hervé apjához, Lucien Hervéhez fűződő viszonyáról. A két fotográfus – apa és fia – párba állított munkáiból a budai Várfok Galériában nyílt kiállítás Négyszemközt címmel.
Tekintse meg a további képeinket

Nekünk is van egy Szárnyas fejvadászunk

február 19., 14:16 Módosítva: 2019.02.19 23:10
567
Harminc év is eltelt azóta, hogy Monory Mész András rendező leforgatta a Meteo című filmet, és harminc év alatt egy olyan magyar film sem készült, ami stílusában akár csak a közelébe is kerülhetett volna. A lepusztult ipari holnaputánban játszódó, időjárás-változással, lóversenyekkel, programozással és álmodozással foglalkozó sci-fi szinte egyedülálló a filmművészetben, ha a történetvezetését tekintve nem is, de a látványát nézve mindenképpen: mintha a Szárnyas fejvadász Kelet-Európában játszódna, csak replikánsok helyett bajszos férfiak, Fekete Lyukból szalajtott Cure-rajongók és Eperjes Károly hatalmas színészi gesztusai töltik meg az utcákat.
Tekintse meg a további képeinket

Nők, akik soha nem hagynák cserben Trumpot

február 14., 23:26 Módosítva: 2019.03.19 10:35
185

Úgy gondolnánk, hogy az amerikai nők közül legfeljebb néhány különc szavazhat Donald Trumpra – elvégre kinek nem fordul fel a gyomra az elnök állandó inzultusaitól? Ahogy legalja módon, a külsejükön keresztül támadja azokat, akikkel valamilyen szinten szembe kerül – függetlenül attól, hogy egy lefizetett pornósztárról, egy rivális elnökjelöltről vagy egy műsorvezetőről van szó. Ahogy az egyik elnökjelölti vitát vezető Megyn Kellyt megtámadta a menstruációjával: „Látni lehetett, ahogy elöntötte a vér a szemét meg a micsodáját.” Ahogy az Access Holywood kiszivárgott hangfelvételén nyíltan hencegett a nők szexuális zaklatásával.

Az elnök taplósága (erre tényleg nincs pontosabb kifejezés) azonban csak egy patriarchális jéghegy csúcsa, ugyanis az amerikai politika a nemek mentén is egyre jobban kettészakad: a januárban kezdődő törvényhozási ciklusban hiába szolgál a két évvel korábbinál 15 százalékkal több nő a kongresszusban – azaz a törvényhozás két házában –, a 123 honanyából csak 19 politizál republikánus színekben, ami egyenesen csökkenést jelent az előző ciklus eleve nem kiemelkedő számaihoz képest.

Ehhez képest a szavazók körében nem nyílik a nemi olló, a republikánusok a kétezres években stabilan a fehér női szavazók felét maguk mögött tudhatták, és ez a 2018-as előválasztásra sem változott meg jelentősen. Országosan 49 százalékuk adta le szavazatás republikánus képviselőjelöltre, és Texasban hiába indult demokrata színekben egy jóképű, fiatal és mérsékelt fehér férfi, a fehér nők 59 százaléka mégis Ted Cruzt támogatta. Bár sokan rohantak ki a tízmilliós szavazói réteg „ostoba” döntése ellen, az amerikai fehér nők politikai motivációi igen sokrétűek: döntéseiknél leginkább a félelem dolgozik bennük, de ez az üzleti és politikai okokból is tudatosan szított é igen sok mindenre irányul: a fehérek informális privilégiumainak elvesztésére, a muszlim „terroristák” betelepülésére, a latin-amerikai „erőszakolók” karavánjaira, a fegyvertartási jogok korlátozására, vagy egyszerűen csak az általuk megszokott életforma, a meghitt, ismerős és otthonos világ elvesztésére.

A motivációk és az általuk mozgatott emberek sokszínűségét akarta képileg is megragadni Glenna Gordon díjnyertes fotóriporter, aki sokszor azt tapasztalta, hogy modelljei egyszerre akarják megmutatni magukat, egyszerre bizalmatlanok és rejtőzködők. Ezért az egyszerű aktivisták és mozgalmárok sokszor álnéven szerepelnek, többen pedig a portré elkészülte után meggondolták magukat, és a róluk készített anyag megsemmisítését kérték-követelték Gordontól.

Tekintse meg a további képeinket

Burjánzó betonbaldachin: ilyen Hongkong madártávlatból

február 7., 07:28 Módosítva: 2019.03.08 12:41
82
Délkelet-Ázsia vibráló gazdasági központjában négyszer annyi felhőkarcoló áll, mint New Yorkban, és a Business Inquirer információi szerint itt van az egy főre jutó legtöbb Rolls-Royce. Dale De La Rey, az AFP fotósa a hétmilliós nagyváros sűrűségét, geometriai formáit, egységességét és kontrasztjait mutatja be sorozatában légi felvételekről, és jóval többet láttat, mint amit egy átlagember tudhat Hongkongról. De La Rey a Google Mapsen tudatosan válogatta ki azokat a helyszíneket, amik a legmutatósabbak felülről: temető, kikötő, ipari központ, felhőkarcolókkal tűzdelt belváros, gigantikus közúti kereszteződés, tengeröböl is került a merítésbe. Három hónapon át fotózta drónos segítséggel a több mint 260 kisebb szigetre épült várost.
Tekintse meg a további képeinket

A magunk urai vagyunk, csak összevernek a rendőrök

január 29., 14:00 Módosítva: 2019.01.29 21:33
276

Venezuelában januárban új szintre lépett az évek óta tartó válság: az ellenzék által illegitimnek tartott Nicolás Maduro elnökkel szemben a parlamenti elnök Juan Guaido is ideiglenes elnöknek kiáltotta ki magát a tüntetéseken. Ez a világot is megosztotta: míg az Egyesült Államok, és a hozzá csatlakozó országok Guaidót ismerték el, addig Oroszország vezetésével egy másik csoport Maduro mellett állt ki.

A venezuelai súlyos alkotmányos, politikai, társadalmi és gazdasági válság évek alatt jutott el a mostani, újabb robbanáspontig. 2018-ban az infláció 1,7 millió százalék volt, kivezették az üzemanyagok támogatását, egymást érték a megszorítások, miközben Maduro ellen rendszeresek voltak a tüntetések. Több millióan menekültek el az országból.

Közben viszont mindezek árnyékában még többen próbáltak valahogy az országban talpon maradni. Miguel Gutiérrez fotós hónapokon át fényképezett utcagyerekeket a fővárosban, Caracasban 2018 végén. A családjuktól elszakadt, vagy elszökött gyerekeken keresztül mutatja meg az egyik arcát a Venezuelában kialakult helyzetnek, hiszen az elmúlt években meredeken nőtt az utcán élő gyerekek száma.

Tekintse meg a további képeinket

A „várakozás” kártyával nem élhetsz vissza

január 28., 10:35 Módosítva: 2019.01.29 08:43
1398

Az én gyerekem már nagy, de legalább másnak ne kelljen végigjárnia ezt a kálváriát

– Schenk Lászlóné, Erika mosolyog, szavait nem is panasznak, csak tényszerű leírásnak szánja. Harminc éve az ő kezdeményezésére indították az első autista osztályt Tatán, majd 2001-ben ő volt a létrehozója a Magyarországon működő, mindössze tíz, autistákat fogadó lakóotthon egyikének. A tatai Szent Gergely lakóotthonban kilenc, folyamatos felügyeletre szoruló, súlyos és középsúlyos autista fiatal felnőtt él, és a tervek szerint ez lesz végleges lakóhelyük. Szüleikkel már a diagnózisig is nagy utat tettek meg, de a neheze utána jön, pedig az út lehetne könnyebb is, ha lenne elég szakember, oktatási intézmény, ahol az integrált és a szegregált képzést ötvözve lehetne minél jobb életre esélyt adni az autistáknak, hogy ne süppedjenek a meg nem értettségtől frusztráltan magukba.

Aztán jön a végleges otthon megteremtésének nehézsége: akkor sem egyszerű és olcsó, ha a család házon belül megoldja, és akkor sem, ha sikerül helyet találni egy lakóotthonban. Ha van is rá havi 60-100 ezer forintjuk a hozzátartozóknak, akkor is nagyon sok múlik az otthon vezetőjének elszántságán, kreativitásán, hogy a működéshez hiányzó további összeget pályázatokkal, vállalkozásokkal előteremtse, miközben a megfelelő fejlesztő foglalkozásokat is biztosítja. Az intézményhálózat és a finanszírozás törvényi szabályozása nem megnyugtató, így a szülők nem látják biztosan, mi lesz, ha már ők nem tudnak támogatást adni, vagy ha a rátermett intézményvezető nyugdíjba megy.

Pedig az autizmus valamilyen foka akár 150 ezer embert is érinthet Magyarországon. A világon több mint 110 milliót.

Tekintse meg a további képeinket

Terhesek vagyunk, a férjem meg én

január 24., 14:05 Módosítva: 2019.01.24 17:28
448

Az orosz származású, Izraelben élő fotósnak, Alexander Mendelevich-nek egy ponton elege lett abból, hogy “szép” fotókat készítsen. A pályája elején, ahogy mesél róla a honlapján, egymás után lőtte az úgynevezett "szép" képeket, amik nem is nagyon szóltak másról, mint arról, hogy szépek, legfeljebb kicsit szürreálisak voltak. És miközben így fotózott, folyamatosan olyan érzése volt, hogy ugyanazt a hibát ismétli, valami fontosról megfeledkezik. A jeruzsálemi művészeti akadémián tanultak mozdították ki innen. Most a fotóművészetéhez szerinte a kulcsszó: csodálkozás. A képein minden egyszerre tűnik valódinak és mesterségesnek, sok kérdést tesz fel, de válaszokat szinte egyáltalán nem ad. A  fotói, azt mondja, egyfajta általános emberi állapot dokumentációi.

Tekintse meg a további képeinket

Svájc, rendőrállam

január 17., 16:14 Módosítva: 2019.01.18 12:09
876
A rendőrök vadásztak rá, rendszeresen megverték, vegzálták, mert a munkáját végezte: bár egész életében kint élt, Rózsa Miklós évtizedeken át állampolgárságot sem kaphatott Svájcban, mert magát nem kímélve dokumentálta az ifjúsági ellenkultúrát és a hatósági erőszakot. Az utcai harcok krónikásának drámai fotói először láthatóak Magyarországon. A Három Hét Galéria kiállításának képei az Indexen.
Tekintse meg a további képeinket

25 napig elnyújtott, kíméletlen földrajzóra

január 14., 22:58 Módosítva: 2019.01.16 08:49
632
Sokak bakancslistáján szerepel, hogy a transzszibériai expresszel megtegyenek közel 9300 kilométert Moszkvától Vlagyivosztokig. Bő egy hétig zötyögni a vonaton is embert próbáló, így nem csoda, hogy alig valakinek akad be az, hogy ugyanezt a távot biciklivel, ráadásul szűk egy hónap alatt teljesítse. Néhány éve azonban már létezik ez ez őrült verseny, persze az sem csoda, hogy a Red Bull futamán csak pár bringás vállalja, hogy 25 nap alatt átszelje Oroszországot.

A Transzszibériai Extrémet egy nagy földrajzóraként is fel lehet fogni, hiszen ahogy a szervezők írták: hét időzónán, öt klímazónán át tekernek a résztvevők, míg Kelet-Európából a Távol-Keletig jutnak. A táv közben átvágnak az Urál-hegységen, érintik a Bajkál-tavat, átkelnek a világ leghosszabb folyói közül négyen, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Moszkva, Nyizsnyij Novgorod, Kazany, Perm, Jekatyerinburg, Omszk, Novoszibirszk, Krasznojarksz, Irkutszk, Ulan-Ude, Csita, Szvobodnij, Habarovszk és Vlagyivosztok a főbb állomások.

A kerékpárversenyzés hőskorában, a 19. század végén, a 20. század elején egészen extrém távokon is tekertek, a Párizs–Brest–Párizs például 1200 kilométeres volt, de a korai Tour de France-okon is találni 300 kilométer feletti szakaszokat, az 1919-es francia körversenyen egy 482 kilométeres etap is szerepelt. A versenyek aztán moderáltabbak lettek, 250 kilométer körül lett a még értelmezhető táv a szigorúan vett versenysportban.
Tekintse meg a további képeinket

Csak akkor váltak vakokká, amikor lejöttek a focipályáról

január 9., 23:57 Módosítva: 2019.01.10 18:08
893

A vakfocit itthon a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének (LÁSS) csapata nagyjából nyolc éve játsza, az MLSZ Grassroots program támogatásával, 6-10 játékos alkotja a kemény magot. A csapat rendszeresen részt vesz nemzetközi tornákon, köztük alapítóként a Közép-Európai Vakfoci Ligában, és mivel ez az egyetlen hazai felnőtt csapat, a válogatottat is a LÁSS adja. Ettől persze nem szállnak el a játékosok, a baráti társaság, a csapat összetartó ereje a legfontosabb számukra. Varga Jennifer hónapokig járt az edzéseikre, utazott a csapattal tornákra, velük élte meg a sikereket és kudarcokat, miközben ő is a csapat tagja lett. Képeivel azt mutatja be, hogy a nehézségek nem tarthatják vissza az embert attól, amit csinálni szeretne, vakon is lehet sportolni és teljes életet élni.

Tekintse meg a további képeinket

A szellem álmában teremti a valóságot

január 3., 23:03 Módosítva: 2019.01.04 11:56
67

Lettország nemcsak digitális mintaországként, NATO-előőrsként vagy az orosz hibrid háború egyik gyakorlóterepeként tűnik fel a nemzetközi közvélemény hírfolyamában, hanem a káeurópai coolság sokadik reneszánszának egyik új felfedezettjeként is. Ahol a tradíció és a modernitás, a centrum és a periféria, a nemzeti és a modern, a skandináv és a szovjet hatások egymásnak feszülése és egymásra rétegzettsége teremti a színeket és az izgalmakat. A lett retró-cool egyik ihletője és egyben dokumentálója Katrina Kepule fotós, aki 2016-tól egy sor díjat bezsebelt album formájában is kiadott ambiciózus fotósorozatával, az Ülj csak néma csendben!-nel, ami egyszerre fényképészeti mélyfúrás, illetve filozofikus meditáció a harsány színek és a felszín alatt húzódó nyugalomról.

Kepule szereti a periféria perspektíváját; a hátsó ülésekről, a hóesésből, a reflektorcsillogásból vagy a füstfelhőből exponált képeket. A periféria perspektívája nála ráadásul világnézetté tágul, hiszen például Latgale (oroszok lakta) régiója nem más, mint egy periféria perifériája, lévén

Latgale Lettország perifériáján, Lettország pedig Európa perifériáján helyezkedik el.

Kepule maga is egy lett kisvárosban, Jecavában született, és egész életében lenyűgözték a külterületek, külvárosok, melyek nem biztosítanak túl sok lehetőséget a művészi kibontakozáshoz, de pont szűkmarkúságukkal ösztökélik kreativitásra lakóikat.

De a külterületek – a retró és a káeurópaiság mellett – nyugalmat is árasztanak; nem véletlen, hogy Kepule albumához Franz Kafka legsúlyosabb metafizikai-teológiai gondolatai, a züraui aforizmák közül választotta mottóját:

Nem kell elhagynod a szobát. Maradj ülve az asztalnál, és figyelj. Nem is kell, hogy figyeljél – egyszerűen várjál. Nem is kell, hogy várjál. Csak tanulj meg nyugodtnak maradni és csendesnek és visszahúzódónak. A világ maga fogja felkínálni magát neked, hogy leleplezd. Nincsen más esélye. Eksztázisban fog a lábad előtt heverni.

És Kepuleh szerint ehhez a leleplezéshez ki kell lépni a Város egyenmodernségéből. És a fotós ki is lépett, mert miközben a modernség mindenhol ott figyel a málló tapétától a garázsbelsőig, a képek főszereplője nem más, mint a nyugalom. Ez a nyugalom azonban Kepule képein a „még épp így van” nyugalma, a kierkegaard-i béke: az az állapot, amikor a nyugalmat közvetlenül semmi nem fenyegeti, de pont ez a „semmi" az, ami a képeknek álomszerűségükben is egzisztenciális súlyt kölcsönöz, hiszen ahogy a dán filozófus írta:

a szellem álmában tervezi saját valóságát, ez a valóság azonban a semmi.

Tekintse meg a további képeinket

Képek, amik olyan rondák, hogy már szépek

2018. december 31., 20:05 Módosítva: 2019.01.01 15:29
155
Idén is alig vártuk szokásos, éves Police.hu-s fotóválogatás eljövetelének idejét, hiszen nem tudjuk őket soha megunni. A művészi alkotásokkal felérő képek sajátságos esztétikuma sokszor feldobta a hírügyeletben dolgozókat, ezért összegyűjtöttük a legjobbakat, hogy így tisztelegjünk a névtelen fotóművészek előtt. Meg hogy felidézzünk pár kacifántos ügyet.
Tekintse meg a további képeinket

Történelmi kézfogások, drámai mentőakció, újszerű tüntetések

2018. december 30., 17:49 Módosítva: 2018.12.31 08:18
113

Nem vállalkoztunk rá, hogy kimerítően összefoglaljuk képekben 2018-at, de kiválasztottunk olyan ikonikus, és nagy hatású fotókat, amik emlékezetes eseményekhez kapcsolódtak, és sokszor tényleg a történelmet örökítették meg.

Tekintse meg a további képeinket

Üdvösségünk, égi ország!

2018. december 26., 22:17 Módosítva: 2018.12.27 17:44
65

Mi történik a magányos fenyőfákkal? Lehet-e boldog a világ legcsúnyább Mikulása? Hogyan lesz egy elsinkófált betlehemesből nívódíjas művészeti performansz? És miképp jön el a világ vége?

Idén úgy döntöttük, megismételjük a tavaly sok pozitív visszajelzést eredményező karácsonyi összeállításunkat: Budapest néha groteszk, néha szürreális, néhol elgondolkodtató karácsonyi pillanataiból válogatottunk egy Nagyképre valót. Hozzájuk, akárcsak tavaly, hangulatukban illeszkedő abszurd, groteszk mininovellákat fűztünk, az örkényi egypercesek néha komor, néha könnyed hangulatában. A tavalyitól eltérően ezúttal az összeállítást befolyásolták az aktuális események, így a decemberi tüntetések kapcsán készült néhány kép is bekerült a válogatásba – groteszkségükben egyáltalán nem lógtak ki a többi közül.

Tekintse meg a további képeinket

Néha egész éjszaka a falak csendjét hallgatom

2018. december 24., 16:04 Módosítva: 2019.01.02 10:39
1802
Feri negyvenhárom éves, és majdnem húsz éve hajléktalan. 1999-ben, amikor meghalt az anyja, bánatában leitta magát, és az apjára gyújtotta a házat. Elmegyógyintézetbe került, onnan meg az utcára. Ezt mesélte legalábbis magáról az otthontalan férfi Nagy Attila Istvánnak, akinek kerékpárboltjába egy ideig rendszeresen bejárt kéregetni. A beszélgetésből végül fotósorozat lett: a kerékpárboltos hobbifotós dokumentálni kezdte Feri mindennapjait, hogy miként alszik hálózsákjában egy külvárosi pályaudvar nyilvános vécéjében, hogy szerez pénzt a gyomorkeserűre, hogy mi az, ami megnevetteti vagy épp elszomorítja.

Nagy Attila István három éve kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással. Azt mondja, elsősorban nem a szociofotó vonzza, hanem az utcai fotózás, a hétköznapok dokumentálása. Ferit sem ő kereste meg, hanem a hajléktalan férfi kezdett el pénzt kérni tőle a kerékpárboltban.

Én zsírozom a kerékpáragyat, állítom a váltót, ő meg heti rendszerességgel megjelenik nálam, egy-két olvashatatlanságig gyűrt hajléktalanlap rossz minőségű fénymásolatát lobogtatva. Az újságot visszautasítom, mert már vagy egy éve ugyanazt a számot hozza, ismerem már az összes betűt.

A fotós szerint más hajléktalan nem járt be hozzá a boltba, mert mindenki tudta, hogy a környék Feri területe. Ilyenkor kávéval kínálta, máskor néhány száz forintot adott neki.

Végül ő is meglátogatta Ferit a külvárosi pályaudvaron, ahol akkor férfi már egy ideje élt, és néha forró vizet, krumplit és tojást is kapott a dolgozóktól.

Mondtam, neki, hogy szeretném megnézni a napjait, és hoznék egy kamerát is. Megígértem, hogy a képeket megmutatom neki, ő megbízott bennem, és igent mondott. Volt olyan, hogy nem vittem magammal kamerát, csak meglátogattam, diskuráltunk, húztam az agyát valamivel, és jókat nevettünk. Szóval aránylag sok időt töltöttünk együtt, de a fotózás talán négy-öt napot vehetett igénybe.

Feri naponta feltakarította és felmosta a várótermet, mert megengedték neki, hogy egész nap ott ücsörögjön, vasárnaponként pedig egy templom előtt kéregetett. Kukázni csak a papírhulladékban szokott, azt is azért, hogy legyen mit olvasnia. Éjszakánként a pályaudvar nyilvános mosdójában, egy hálózsákban aludt, de „mint mondja, néha egész éjszaka a falak csendjét hallgatta.” A tükör előtt minden nap hideg vízzel borotválkozott, esténként pedig vödörből mosakodott.

Probléma Attila szerint csak akkor volt vele, ha túl sokat ivott,

de Feri jó ember, aki komoly morális kérdésekben megingathatatlan. Istenfélő ember, akinél még egy százforintos bolti lopás sem fér bele.

Ferit később kitették a pályaudvarról, a fotós szerint azóta az utcákat járja, és ott húzza meg magát éjszaka, ahol épp tudja.

Tekintse meg a további képeinket

A szabadság törékenyebb, mint hinnénk

2018. december 19., 23:46 Módosítva: 2018.12.21 07:14
758

Egy valamit biztosan megtanított a 20. század: a szabadság törékeny. Közép- és Kelet-Európában különösen, de úgy tűnik, a múlt század tanulsága már nem evidens annak a generációnak, amelyiknek legidősebb tagjai lassan a 40-es éveikbe léptek.

Ebbe a generációba tartozik Kovalovszky Dániel fotóművész is, aki egy '50-es évek elején elítélt politikai fogoly naplójára bukkanva döbbent rá a tanulságra.

„Félelmetes volt a felismerés, hogy milyen egyszerű volt akkoriban egyik napról a másikra, egy koncepciós per során vagy éppen bármilyen bírósági ítélet nélkül hosszú évekre vagy akár örökre eltűnni az »igazságszolgáltatási« rendszer útvesztőiben.”

A felismerésből egy dokumentarista alaposságú, a túlélők interjúinak sokaságán keresztül létrehozott fotósorozat született, Egy pokoli színjáték díszletei címmel. Kovalovszky egyike volt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ három ösztöndíjas finalistájának, aki munkájával versenyben volt a Nagydíjért.

Az Indexen korábban erdőportréival megjelenő Kovalovszky mostani sorozata a Rákosi- és a korai Kádár-korszakra ( 1945–1963) fókuszál, és történelmi szempontból a 24. órában készült:

Ez a világ most tűnik el észrevétlenül az utolsó tanúival, helyszíneivel, tárgyi hagyatékával együtt: csak az elmúlt négy-öt évben több tucat olyan politikai fogoly halt meg, akiknek a személyes története semmilyen módon nem lett lejegyezve, és nem készült róluk portré.

„Egy idő után fontosnak éreztem, hogy valamilyen formában megszólaltassam azoknak a kommunista döntéshozóknak, politikusoknak a gyermekeit, unokáit is, akiket a rendszer egy idő után szintén ellenségként könyvelt el, és ugyanolyan tortúrákon mentek keresztül, mint az átlagemberek”– így került többek között a sorozatba Rajk László, Szirtes András és Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin.

2018-at írunk, és sajnos nemcsak fotográfiailag, hanem emocionális szempontból is feldolgozatlan maradt a múlt. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a rendszerváltozást követően nem volt meg a kellő társadalmi és politikai támogatottság a valódi bűnösök megnevezésére és felelősségre vonására. Akármennyire is tekintjük ezt egy lezárt korszaknak, a mai magyar társadalom tudat alatt tovább hordozza és örökíti át generációról generációra ennek az időszaknak a terheit és negatív reflexeit

– mondta Kovalovszky, akit tulajdonképpen épp a vizsgált korszak miatt nem sok választott el attól, hogy semmilyen anyagot ne készítsen: anyai nagyanyjának az '50-es évek elején udvarolt egy ÁVH-s tiszt. Amikor a fiatal nő mondta, hogy van már udvarlója – Kovalovszky nagyapja –, a tiszt közölte: ha gondolja, akkor úgy eltünteti a kérőt, hogy soha senki nem fogja megtalálni.

Tekintse meg a további képeinket

Negyven évvel apja után visszament lefotózni ugyanazt

2018. december 16., 08:25 Módosítva: 2018.12.17 14:31
1503
Aszódi Javítóintézet, 2018. Urbán Ádám fotós apja életművét kezdte feldolgozni, ekkor jött az ötlet, hogy együtt elmenjenek Aszódra megkeresni Urbán Tamás negyven évvel korábban készült képeit. És ha már ott volt, fotózott. Nem apja munkáját akarta utánozni, hanem megmutatni a különbséget az intézet akkori és mostani módszerei között. Ádám 2016 őszétől heti rendszerességgel járt be az intézetbe. Első képeit mégis csak egy hónap után tudta elkészíteni, mert előbb el kellett nyernie az intézetis fiúk bizalmát, akik többnyire lopásért, rablásért vagy más bűncselekményekért kerültek be Aszódra.
Tekintse meg a további képeinket

Depi és apró örömök a berlini fal két oldalán

2018. december 12., 14:16 Módosítva: 2018.12.13 06:57
160

Jövőre lesz harminc éve, hogy leomlott a berlini fal. Ez örömteli esemény, de milyen volt az a 28 év, amíg létezett? Ezt senki nem tudja elképzelni, aki nem élt ott. Egyszer egy cikkben leírtuk, milyen lett volna, ha Budapesttel csinálják meg ugyanezt. A fal keleti oldalán háromszoros védősáv volt drótkerítéssel, reflektorokkal, őrtornyokkal és kutyákkal. Aki át akart menni, azt lelőtték. Kelet-Berlinben és az NDK-ban a rettegett Stasi, a hiánygazdálkodás, a kikerülhetetlen kommunista propaganda, a nyomorult Trabantok, a fröccsöntött műanyag világ közepette nagyon szűk tér maradt az embereknek az élet apró örömeire. 

Azt gondolnánk, hogy a fal nyugati oldalán minden vidámabb volt. Persze ott tele voltak az üzletek áruval, lehetett venni Milka csokit és Mercedest, volt peep show és szabadság, de a város nyugati fele mégiscsak egy zárvány volt, egy nyugati tartomány mélyen a kommunista NDK közepén. Nyugat-Berlint a fal mentén kettévágott utcák, befalazott metróvonalak, lehetetlen közlekedés jellemezte. Mivel itt nem volt hadkötelezettség, ide gyűltek az NSZK meg nem értett művészei, a melegek, a punkok, a baloldali terroristák és a társadalom renitens figurái. A fal mentén keletkezett zsákutcákat az itt élők művészi projektekkel, galériákkal, kis kocsmákkal, csirketartással, uborkatermesztéssel próbálták meg szebbé tenni, vagy itt bonyolították le titkos pásztoróráikat. Nem véletlen, hogy a fal mindkét oldalán élőknél megfigyelhető volt ugyanaz a bezártságérzéssel, depresszióval párosuló tünetegyüttes, amelyet falbetegségnek vagy faliszonynak (Mauerkrankheit) hívtak. És az sem véletlen, hogy a fal megépítése után pár évvel itt volt a világon az egyik legmagasabb az öngyilkosságok száma. Kelet ebben le tudta előzni a nyugatot.  

Mauerkrankheit – ez a címe a Király utca 34-ben található Inda Galéria kiállításának is, ahol a kanadai Philip Pocock nyolcvanas években készült képei láthatók. Pocockot a város alapításának 750. évfordulójára készülve a Berlinische Galerie hívta meg Robert Capa öccse, Cornell Capa ajánlására. Pocock 1982-ben a berlini fal két oldalán több mint 2000 fotót készített. Ezekből válogat az Indában látható kiállítás. Pocockot egyszer a Stasi munka közben letartóztatta, kameráját és filmjeit elvették. Amikor a tekercseket visszakapta, az egyik csodával határos módon épen maradt alapanyagot véletlenül visszatette a gépébe, így fényképezett egymásra két jelenetet egy kockában. Ezt a technikát ezután tudatosan kezdte használni. A képek sajátos hangulatát a semmilyen más fotóalapanyaghoz nem hasonlítható, festői színhatásokat lehetővé tevő Cibahachrome anyag adja, amelyet 2011 óta nem gyártanak.   

Tekintse meg a további képeinket

Évtizedekig nem bírta megnézni, mit fotózott le

2018. december 6., 23:57 Módosítva: 2018.12.08 06:08
660
Stalter György fotóriporterként a nyolcvanas-kilencvenes években Afrika válságövezeteiben és az akkoriban fejlődő, szocialista berendezkedésű országokban fényképezett: a háborúkkal sújtott Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Kína vagy az Egyesült Államok kereskedelmi blokádja alatti Kuba nyomorgó, mégis életigenlő embereit. Régi/Új képek 2. című kiállításán százötvenhárom olyan fotót mutatott be, amik akkoriban nem illettek a lapok tematikájába, így idáig egyetlen újságban vagy bemutatón sem jelentek meg.
Tekintse meg a további képeinket

Amikor a művész hajléktalan

2018. december 4., 17:35 Módosítva: 2018.12.05 09:39
683
25 éve árusítják hajléktalan emberek a Fedél Nélkül című utcalapot, és az újságban 2004 óta folyamatosan jelennek meg otthontalan művészek alkotásai. A Fedél Nélkül művészeti tevékenysége sokrétű, 2018-ig négyszáz alkotó tízezer pályázata közül válogattak a szerkesztők. Cikkünkben a képzőművészeti alkotások közül válogattunk.

A Fedél Nélkül 2004 februárjában, a 250. lapszámában hirdette meg folyamatosan futó művészeti pályázatát hajléktalan embereknek. Vers, próza és kép kategóriákban havonta hirdetnek nyerteseket, akik pénzjutalmat (2-5000 forintot) is kapnak olvasói adományokból.

Ma már látszik, hogy a Fedél Nélkül újsággal 25 éve fontos, hiánypótló kezdeményezés indult el. „Több száz otthontalan alkotó jutott rendszeres publikációs lehetőséghez, több ezer szegénységben élő ember kapott esélyt, hogy munkavégzésből származó bevételével talpra álljon. Több ezer fedél nélkül élő ember kapta vissza önbecsülését, hitét, hogy képes előrelépni, képes tenni önmagáért, sőt képes tenni a közösségért is. A lap nem ingyenes. Abban hiszünk, a munkával szerzett javak többet érnek, mint az ingyen kapottak, hogy a terjesztő munkájának haszna nem csak anyagi haszon” - fogalmazott a lap egy korábbi születésnapján Kepe Róbert, a Fedél Nélkül felelős szerkesztője.

A verses, képzőművészeti és prózai pályázatokat sosem tematizálják, bármilyen témával és kivitelezéssel jelentkezhetnek a pályázók. Könyvkiadással is foglalkoznak, idén már az ötödik könyvet jelentette meg a lap szerkesztősége: a Fedél Nélkül Könyvek sorozat 5. darabja Röhrig Géza angyalvakond című verseskötete, amit csak hajléktalan emberek árusítanak. Kepe szerint november első három hetében több mint 2400 darabot adtak el belőle. Decemberben pedig már jön is a sorozat következő, hatodik darabja: Móritz Mátyás Hány nap még a világ? című kötete karácsonyig csak a Fedél Nélkül terjesztőinél lesz kapható.

Képzőművészeti kiállításokat, felolvasó esteket is szerveznek, ahogy Szenográdi Réka, a Fedél Nélkül koordinátora fogalmaz: „az utcalap lehetőséget ad a megjelenésre, önkifejezésre, az olvasóval való kommunikációra, s egyben alkotói közösségbe hívja az egyéni tehetségeket, valamint támogat minden, a szerzőket közös projektre csábító civil kezdeményezést. A Havi Díjátadó Ünnepség így nemcsak a pénzdíj és az oklevél átadásának helyszíne, hanem egy művészeti kerekasztal, ahol a szerzők megismerik egymás munkáit, értesülhetnek aktuális pályázati lehetőségekről, vagy éppen vendégül látják az alkotásaik iránt érdeklődő csoportokat”.

Tekintse meg a további képeinket

Jó érzés a tömegsírból valakit visszahozni

2018. november 27., 23:01 Módosítva: 2018.11.28 14:18
59

Steven Pinker Az Erőszak Alkonya című modern klasszikusában felhívja a figyelmet arra a modern média által előállított aránytalanságra, hogy

Teljesen mindegy, milyen alacsony lehet az erőszakos halálesetek aránya, abszolút számuk mindig elég lesz ahhoz, hogy megtöltsük vele a híreket, tehát az emberek erőszakról alkotott képzete mindig is el lesz vágva az erőszak aktuális mennyiségétől.

Mexikóban ez pont fordítva van: Az erőszak abszolút számai itt már átlépték azt a mértéket, hogy önmagukban érzelmi töltetet hordozzanak a hírolvasóknak. Az erőszakról képek útján hírt adni pedig azért nehéz, mert tiszteletben tartani a közölhetőség határát és az áldozatok emlékét, ráadásul sokszor a hullák, a gyászolók vagy a szemöldökükig kivarrt sittes alakok képei túl direktek ahhoz, hogy munkára fogják a néző történetkereső fantáziáját. Koleszár Adél, aki 2017-ben másodmagával kapta meg a Capa-ösztöndíjat, évek óta fotózza a 200 ezer áldozatot követelő (tessék, mi sem tudtuk megállni az adat-illusztrációt!) mexikói drogháború során feltárt tömegsírokat, „a sírokkal felsértett tájakat”, és azokat a nőket, akik testben és lélekben kénytelenek magukon viselni életük hátralevő részében az erőszak, a veszteség és az eltűntek miatti bizonytalanság sebhelyeit. A fotós korábbi munkáiból már mi is válogattunk, mostani összeállításunkból pedig több fotó is látható a szerdán bemutatásra kerülő, "Az erőszak sebei" címet viselő interdisziplináris színházi darabban. Az előadás képekkel és a helyszínen gyűjtött idézetekkel mutatja be a fájdalom szavakba öntésének lehetőségeit, a veszteség feldolgozását, a tragédia néha racionalizáló, néha költői hasonlatokba és paradoxonokba menekülő elbeszéléseit.

Az itt összegyűjtött képei a Colectivo Solecito de Veracruz nevű civil szerveződésre fókuszálnak, melyhez főleg olyan nők csatlakoznak, akiknek valamelyik családtagjuk eltűnt (Mexikóban jelenleg 37 ezer eltűntet tartanak számon). A szervezet egyik tagja egy kartell-tagtól hozzájutott egy kézzel rajzolt térképhez, mely nem kevesebb, mint 120 sír helyét mutatta meg a Mexikói-öböl partján fekvő államban, melyekből a Colectivo Solecito 300 testet és több ezer maradványt tárt fel. Az átütő siker nyomán a szervezet ma már a hatóságok elismert partnereként tevékenykedik az eltűntek, a titkos tömegsírok felkutatásában. Az egyik aktivista így írja le a munkájukat:

Minden héten mentem. Elmegyünk a sírhoz, elvisszük a felszereléseket, machetéket, napernyőt, mert rettentően tűz ott a nap. Elkezdjük a vasrudat a földbe verni, kihúzzuk, megszagoljuk, és ha érzünk valamit, elkezdünk ásni. Ott ellazulunk, mindannyian nevetünk, annak ellenére hogy ez egy elrejtett tömegsír. Ott, a mosolyok és szomorúság között, ha valamit találunk, csak csönd keletkezik, semmi más, csak csend. Ha valamit találunk, mikor feltárjuk a földet, szenteltvizet öntünk és elmondunk egy imát. Jó érzés, hogy valakit ki tudunk onnan emelni és nem marad többet egy rejtett tömegsírban. Hogy visszatérnek a családjukhoz. Hogy legalább ezeknek a családoknak valamiféle békét adhatunk.

Koleszár Adél két veracruzi tömegsír feltárását örökítette meg 2016 és 2017 folyamán. Ezek a tömegsírok nem csak azért számítottak különlegesnek, mert több száz ember maradványait tartalmazták, hanem azért is, mert egyáltalán nem a pusztában bukkantak rá, hanem negyed órányi sétára a félmilliós város egyik külső negyedétől. De a képek is különlegesek, mert nagyon távol állnak a klasszikus dokumentarizmustól: a munka helyett inkább az üresség a fő témájuk, a halottakat körülvevő lepattant külváros, és a külváros fenyegető elhagyatottsága.

Tekintse meg a további képeinket

Ki a felelős az évszázad áradásáért?

2018. november 24., 20:15 Módosítva: 2018.11.25 11:05
52
A dél-indiai, jellemzően lassú folyású Perijar folyótól alig egy kilométerre élő Joby Pathrose egy éjszaka az áradó folyó morajlására ébredt. A Kerala állambeli farmer pár óra alatt vesztette el mindenét. „Semmiféle figyelmeztetést nem kaptunk a kormánytól” – mondta a férfi, miközben a faluját augusztus közepén elöntő árvízről mesélt.

Augusztusban több mint ötmillió indiait érintett valamilyen formában az árvíz, több mint kétszázan pedig életüket vesztették az áradásokban. Az árvizet az elmúlt közel száz év legsúlyosabbjaként tartják számon, több milliárd dollárnyi kárt okozott a földeken, az otthonokban és az infrastruktúrában. Az egyre erősödő esőzés arra kényszerítette a hatóságokat, hogy megnyissanak 35 gátat, így szabályozva a víztározókban egyre növekvő vízszintet.

Pathrose és többen azok közül, akik a Perijar folyó közelében élnek, azt mondják, anélkül nyitották meg a gátakat, hogy tájékoztatták volna a folyásirányában élőket, ami óriási szerepet játszott a pusztulásban. A Reuters több mint fél tucat szakértőt kérdezett meg az esetről, és bár abban a kérdésben megoszlott a véleményük, hogy a pusztító áradásban milyen szerepe volt a tározók leeresztésének, abban szinte mind egyetértettek – köztük az Indiai Központi Vízügyi Bizottság is –, hogy a víztározókban a vízszint a katasztrófa előtt is túl magas volt.

„A hanyagságnak köszönhetően a pusztítás mértéke megsokszorozódott”  nyilatkozta a Dél-ázsiai Gátak koordinátora.

Tekintse meg a további képeinket

A lányom azt mondta, hogy mostantól fiú akar lenni

2018. november 22., 23:04 Módosítva: 2018.11.23 15:47
1622
Harrison Massie nőnek született. Huszonkét évesen kezdett bele a hormonkezelésébe, mert egész életében úgy érezte, férfiként tudna valóban önmaga lenni. Egy közeli barátja végigkísérte a folyamatot kamerájával: az injekciókat, az arcszőrzet megjelenését, a test megerősödését, de főleg a Harrison arcán megjelenő egyre nagyobb mosolyt. Hét évvel később, huszonkilenc évesen férfiként menyasszonyával él, de a műtétek még hátravannak. A róla készült képek nemrég jelentek meg a Reutersen.
Tekintse meg a további képeinket

A fegyveres összecsapások árnyékában nehezen bírnak az ebolával

2018. november 16., 22:52 Módosítva: 2018.11.17 22:19
18
Augusztus elején újabb ebolajárvány robbant ki a Kongói Demokratikus Köztársaságban, már több mint 200-an meghaltak. Bár közel 30 ezer embert már beoltottak a hatékonynak tűnő kísérleti vakcinával, a betegség terjedését mégsem tudták megállítani az egészségügyi szervezetek, aminek az egyik oka, hogy pont olyan terület érintett, ahol rendszeresek az összecsapások a különböző lázadó csoportok és a kormánykatonák között.
Tekintse meg a további képeinket

Évtizedekig tartottak a véres merényletek

2018. november 15., 00:00 Módosítva: 2018.11.15 14:19
154
Az északír polgárháború kezdetének pontos dátumát elég nehéz meghatározni, vannak viszont, akik szerint a konfliktus kezdete 1968 októberére, azaz 50 évvel ezelőttre tehető: amikor is a rendőrség Londonderryben brutális módszerekkel nyomott el egy polgárjogi felvonulást.

Ahhoz, hogy megértsük a konfliktus alapjait, röviden vissza kell tekinteni a 12. századig, amikor a normannok ír földre léptek, és az írek több évszázadon át küzdöttek a hódítók elnyomása ellen. 1921-ben részleges sikert könyvelhettek el, mert létrejöhetett a független ír állam. Azonban a sziget északkeleti része, Ulster továbbra is brit fennhatóság alatt maradt.

Az északírek három évtizedes, függetlenségért folyó küzdelmét a brites eufemizmussal csak „The Troubles”, azaz a bajok néven emlegetik. A konfliktus gyökere Észak-Írország vallási és politikai megosztottságából ered, és jellegzetes példája annak, hogy még nyugaton is mennyire el tud fajulni egy etnikai konfliktus, főleg, ha ennyire rosszul kezelik. A konfliktus során a britpárti protestánsok továbbra is , míg a katolikus republikánusok pedig egy független és egységes Írország létrehozását kísérelték meg, az ellentéteket pedig tovább élezte, hogy a két felet a brit hadsereg hivatott szétválasztani. A gyűlölet áthatotta a protestáns és katolikus közösségeket is, mindkét táborban volt társadalmi támogatottsága a bosszúnak és erőszaknak.

A közel három évtizedig tartó polgárháborús időknek körülbelül 3500 ember esett áldozatul, több mint a felük civil volt. Az 1998-ban megkötött nagypénteki megállapodás pedig  korántsem jelentette, hogy a köztársaságpártiak és a brit lojalista erők közötti harc véglegesen lezárult volna. Legutóbb a brexittel ismét napirendre került az északír kérdés, mivel veszélybe került az egyezmény, amit természetesen senki sem szeretne felrúgni. Észak-Írország az Egyesült Királyság része, viszont ha utóbbi kilép az Európai Unióból, nem tudni, mi garantálná Észak-Írország és az unióban maradó Ír Köztársaság közötti határ nyitottságát. Tehát, ha visszaállítanák a határellenőrzést, és az árukat is súlyos vámok sújtanák elég rosszul érintené Észak-Írországot. 

Tekintse meg a további képeinket