Üdv Sohaországban!

augusztus 21., 13:44 Módosítva: 2019.08.21 23:51
40
Iggy Smalls fotóit nézve egyszerűen nem tudod eldönteni, hol húzódik a határ a valóság és fikció között. Pán Péter hazáját, Sohaországot gondolja újra a sorozat.

A norvég művésznő igazi fényképészcsaládban született, dédapjáig visszamenőleg mindenki fotózott, mesélte egy interjúban. Hozzátette, ő az első, aki valóra váltotta a család nagy álmát, és fotós karrierbe kezdett, felmenői ugyanis inkább hobbifotósok voltak. 9-10 éves korában kapta meg az első fényképezőgépét, első fotóit az iskolai újságban publikálta. Később Floridában tanulta a szakmát, jelenleg pedig Barcelonában él a 26 éves művésznő.

A fotósorozatot a skót J. M. Barrie népszerű mesehőse, Pán Péter inspirálta, aki a történet szerint soha nem nő fel, örök gyermekkorát Sohaország szigetén tölti az Elveszett Fiúk vezetőjeként. Mesebeli kalandjai során sellőkkel, indiánokkal, tündérekkel és más misztikus lényekkel találkozik. Sohaországot sokan a halhatatlanság, a képzelet világába való menekülés szimbólumának tartják. 

„Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egy fotó soha nem képes megmutatni a valóságot – jelentette ki Iggy Smalls egy interjúban. – A sorozattal megkérdőjelezem, hogy mi történik valójában, és mi a képzelet terméke."

A Sohaország fotóit nézve bárki elmerülhet a mesék világában, vagy épp a mesék kerülnek a valóságba. Yoda és Leia hercegnő a zsúfolt utcai kavalkádban, az amerikai Rushmore-hegy legó formában és más mesebeli színek, alakzatok, realisztikus környezetben. 

Üdv Sohaországban, jó szórakozást Iggy Smalls világában!

Tekintse meg a további képeinket

Gázmaszk, védőszemüveg és házi pajzs nélkül sokan el sem indulnak

augusztus 19., 19:54 Módosítva: 2019.08.20 23:55
719

Több mint két és fél hónapja kezdődtek tüntetések Hongkongban eredetileg a helyi vezetés sokat vitatott kiadatási törvénytervezete ellen, de azóta már Carrie Lam hongkongi kormányzó lemondását is követelik, és a tiltakozások a területen egyre növekvő kínai befolyás ellen is szólnak. A tüntetők augusztus elejére általános sztrájkot hirdettek, a hét elején pedig a hongkongi repteret bénították meg többször is, a rendőrök közbelépése után kaotikus jelenetek alakultak ki.

Vasárnapra egy kifejezetten békés tüntetést hirdettek meg, amin a szakadó eső ellenére a rendőrség hivatalos közlése szerint is 128 ezer ember vett részt. A szervezők szerint összesen 1,7 millióan mentek utcára, hogy kiálljanak a demokratikus jogaikért, és ezúttal a rendőrökkel sem alakultak ki összetűzések.

Ennek ellenére azonban rendszeresek az utcai összecsapások a tüntetések alatt tiltakozók csoportjai és a rendőrök között. Ahogy pedig a demonstrációk a rendőrök június 12-i kemény fellépése után egyre erőszakosabbá váltak, mindkét fél egymásra mutogat. Miközben a pekingi vezetés irányából egyre újabb fenyegetések érkeznek, egyelőre az a legvalószínűbb, hogy csak súlyosbodik a kialakult patthelyzet. Az eldurvuló tüntetések hátteréről és a patthelyzetről itt írtunk részletesen>>>

Mostanra rengeteg tiltakozó már teljes menetfelszerelésben indul tüntetni, a tömeg élén felsorakozóknak pedig ugyanolyan elengedhetetlen kelléke lett a gázmasz, a védősisak és -szemüveg, mint a kezdettől fontos esernyő. A tüntetők szerint ezekre szükség van, hogy ne sérüljenek meg, és ne ismerjék fel őket, a hatóságok szerint viszont olyan eszközökkel szerelkeztek fel, amikkel támadják a rendőröket. Az elmúlt hetekben a tüntetéseknél használt felszereléseket áruló boltok forgalma megkét- és háromszorozódott, azonban a hatóságok próbálják elapasztani a beszerzéseket.

Tekintse meg a további képeinket

Megborzong az ember hasnyálmirigye

augusztus 19., 13:23 Módosítva: 2019.08.20 13:10
69

Lehet ízléses környezetben finom dolgokat enni a Szigeten. Csak nem az a jellemző. Ez nem jó vagy rossz, inkább egy körülmény: sokaknak akadnak fontosabb szempontjaik is egy fesztiválon, mint mindenképp szeitános tacot vadászni két koncert között. A street food fogyasztás kevésbé elegáns részét is megnéztük, a quattro stagioniról se mindenkinek Vivaldi jut rögtön az eszébe, hanem inkább az a fajta pizza, amin kevés a hús. 

Tekintse meg a további képeinket

A 130 centinél kisebbek pódiuma is buliközpont a Szigeten

augusztus 16., 16:08 Módosítva: 2019.08.16 23:35
146
Visszatért a Szigetre az a holland család, akiket tavaly bemutattunk, Szilágyi Anna fotósunk idén is a nyomukba szegődött.

Margot új-zélandi, de 13 éve Amszterdamban él, a gyerekei már ott születtek. A tízéves Olival és a kilencéves Nienkével a tavalyi Sziget volt az első nagyobb közös fesztiválélményük, és annyira jól érezték magukat, hogy már a tavalyi Sziget befejezése előtt eldöntötték, 2019-ben is jönni szeretnének. „Fél órával azután meg is vettük a jegyeket, hogy elkezdték árusítani” – mondja Margot.

Habár a gyerekes fesztiválozás megosztja az embereket, sokak szerint a por, a tömeg, a zaj és a meleg miatt a Sziget nem a gyerekeknek való, pedig már családi kemping is áll hatodik éve a Sziget játszóterén. A kempingnek saját biztonsági személyzete, hűtője, játszósátra, pelenkázója, fürdőkonténere, mikrohullámú sütője, vízgépe van, és több nyelven beszélő óvodapedagógus-animátorok dolgoznak itt. Margot fantasztikusnak tartja a kemping személyzetét. „Nem lehet tőlük olyasmit kérni, amit ne teljesítenének, nagyon segítőkészek!”

Tavaly 32, idén 30 család lakott a fesztivál alatt a kempingben, 50 felnőttel és 52 gyerekkel, mondja Vető Viktória, a Sziget sajtósa. A családok közül csak három volt magyar.

Margot idén a nagyobb tömeg és a forróság miatt többször érezte azt, hogy kevésbé gyerekbarát a fesztivál, akadtak nehezebb pillanatok, de a Nagyszínpad előtti gyerekpódiumról azt mondta, csodálatos. Erre a kis építményre azok a fesztiválozók mehettek fel, akik 130 centinél alacsonyabb személlyel (pl. gyerekkel vagy kerekesszékessel) érkeztek.

Különböző családok buliztak ott különböző kultúrákból, és minden szülő teljesen odavolt ettől. És a gyerekeknek nagyon jó volt, hogy a saját, biztonságos közegükből élvezhették a koncerteket, és jól láttak is

– mondja Margot az Indexnek.

Nienke és Oli idén sokkal magabiztosabbak voltak a Szigeten, mint tavaly. „Ismerik már a környezetet, volt, hogy a tinédzser fiam egyedül közlekedett két helyszín között. Nagyon határozottan megbeszéltem velük a kereteket, megbíztam bennük, és nem is történt baj. Elképesztően sok barátot szereztek, például a sportzónában dolgozó animátorok rengeteget foglalkoztak velük, a lányom mindennap járt náluk.” A családanya azt mondja, 2020-ban is egészen biztosan visszajön gyerekeivel a fesztiválra.

Tekintse meg a további képeinket

Te a kukába dobnád, ő meglátja benne az értéket

augusztus 14., 20:16 Módosítva: 2019.08.15 13:16
442

A világon talán nincs nagyobb rajongója a félresikerült és furcsa amatőr képeknek mint Erik Kessels holland művész, formatervező, kurátor, gyűjtő. Ha a „talált fotográfia” műfajáról beszélünk, akkor a neve megkerülhetetlen. Kessels magát vizuális régészként emlegeti: ő az, aki ha olyan régi fotókra bukkan egy bolhapiacon, tudományos, nyilvános- és magángyűjteményekben, esetleg az interneten, amik valószínűleg már senkinek nem kellenek, minták után kutatva történetet kanyarint köréjük, új kontextusba helyezi azokat.

Mindezt úgy, hogy egy ismeretlen házaspár rosszul retusált fotóira is azt mondjuk, hogy igen, ez művészet, hogy aha-élmény még akkor is megvan, ha a saját családi albumunkból minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül szanálnánk ezeket a fényképeket.  Ő tudja, hogy valamit úgyis el lehet rontani, hogy a végeredmény jó lesz, hogy a és a megfelelő körítéssel mindent izgalmassá lehet tenni.

Erre a legjobb példa az In Almost Every Picture, vagyis Szinte minden képen című sorozata, ami most tart a tizenhetedik projektnél. Minden akkor kezdődött, amikor 1999-ben egy spanyol bolhapiacon felfedezett egy négyszáz képből álló anyagot egy hölgyről, akit férje 12 éven át fotózott. A képeket rendezgetve észrevett olyan mintákat, ami talán a házaspárnak sem tűnt fel, hogy hogyan lettek a közeli, fürdőruhás képekből olyan fotók, amint az asszony egyre jobban fel van öltözve és egyre távolabbról látható. Van, amikor nem kell keresni a szervezőerőt, amikor teljesen egyértelmű, mi a koncepció, de ha nem lenne valaki, aki elég érdekesnek, furcsának találja az a sorozatot ahhoz, hogy a nyilvánosság számára is elérhetővé tegye, akkor mondjuk soha nem ismernénk meg milyen művészi magasságokba emelkedhet például egy floridai házaspár, akinek vízfétise van vagy egy holland nő, aki imádott céllövöldébe járni. 

Az Erik Kessels több élete című kiállítást, aminek Claudia Küssel a kurátora, augusztus 18-ig lehet megtekinteni a Mai Manó Házban. Az In Almost Every Picture 17 projektje mellett először és csak a tárlaton látható Kessels  egy új videómunkája, illetve a nagyközönség megismerheti két új fotókönyvét: a kifejezetten Budapesthez kötődő Budapest Beauties és a Hórusz Archívum közreműködésével összeállított legújabb kiadványa az In almost every picture című sorozatban.

Tekintse meg a további képeinket

Ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el

augusztus 8., 22:49 Módosítva: 2019.08.10 00:17
156
Öntözés, itatás, mosás, tűzoltás, pálinkafőzés, fürdőzés; a víz ott van mindenhol. Molnár Zoltán Aqua című fotósorozata az ember vízhez fűződő kapcsolatát mutatja be, és hívja fel a figyelmet arra, mennyire nélkülözhetetlen. Vizeink védelme ugyanis sokaknak – ha nem mindannyiunknak – élet vagy halál kérdése.

Próbáljuk meg elképzelni, ha annyi vízből kellene gazdálkodnunk, mint Kenya egyes vidékein, azaz naponta fejenként 2-5 literrel. Ezzel szemben a gazdag országokban automata mosógéppel, mosogatógéppel rendelkező családokban a napi, fejenkénti vízfogyasztás eléri a 350 litert.

– mondja Molnár Zoltán fényképész. Idén tavasszal mutatta be a PH21 Galériában Aqua című kiállítását, ahol több országban, éveken keresztül készített fotográfiáit gyűjtötte össze, a víz és az ember kapcsolatáról. A fotós az egyéni és a közösségi vízigény ökológiai összrendszerét akarta bemutatni, különböző példákkal szemléltetve Brazíliától Spanyolországon át Romániáig.

A tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrák különbözőek. Az ott élő emberek összekötő, összetartó eleme a víz.

A kiállításból egy kötet is készült, ennek bevezetőjében Uhl Gabriella, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense ír a fotóesszéről. A kurátor-művészettörténészt a különböző természeti jelenségek, és a gigantikus méretek nyugtalansággal töltik el, a víz látványa viszont szerinte megnöveli a szemlélődés idejét. Így lehet lefényképezni, „sajátunkká tenni mindazt, aminek magunkat kellene odaadni.” Uhl szerint a tenger a világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá.

Molnár Zoltán számára viszont nem az esztétika volt az egyetlen szempont. Fotósorozatával ugyanis környezetünk védelmére akarja felhívni a figyelmet: szerinte az emberiség mértéktelenül fogyaszt, mérgezi az élővilágot, ennek pedig komoly következményei vannak már most is.

Hét olyan nagyobb folyó van már a Földön, amik nem érnek el egy tengerpartig sem. Műtrágyával és ipari hulladékokkal szennyezik az ivóvizet. A tiszta levegő és az iható víz élet vagy halál kérdése a vízpartokon élő emberek számára.

Tekintse meg a további képeinket

Tudod, hol voltál húsz éve nyáron

augusztus 2., 23:54 Módosítva: 2019.08.04 00:06
7586

Mint szinte mindenki, én is pontosan emlékszem, hogy hol voltam 1999. augusztus 11-én. Miután – már másodszor – fotósként végigdolgoztam a Szigetet, az utolsó este után hajnalban beájultam egy kocsiba, két barátom mellé, akik éppen akkoriban jöttek össze. Azóta két gyerekük született, ma is együtt élnek. Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan tájékozódtunk arról, honnan érdemes nézni a napfogyatkozást, de valahogy mindenki a Balatont mondta. Azt viszont én javasoltam, hogy menjünk a Hegyestűre, a Káli-medence keleti bejáratához. Már évek óta jártam oda nyaranta, valamiért azt gondoltam, nem lesznek sokan, mert nem annyira ismert, eldugott és romantikus. Ez persze naiv feltételezés volt,

hiszen az egész ország készült az eseményre, mindenki kinézte a tuti helyeket, pár óra alatt a csodálatos kilátású Hegyestű is megtelt.

Emlékszem arra is, hogy hullafáradtan még aludtam pár órát a kocsiban, és arra ébredtem, hogy hív a főszerkesztőm. Sziget után voltunk, én pár órája már szabadságon, de az egyetlen fotósa voltam a lapnak. Azt kérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Persze, hogy volt, egy analóg Canon A1, benne fekete-fehér film, gondolom, Ilford 400, és még lehetett pár kocka a tekercsen, ennyi. A lap viszont online volt, a képküldés pedig igen nehézkesen zajlott akkoriban. Szóval ezt az egész napfogyatkozás-tudósítást valahogy nem gondoltuk végig.

Ez a történet nagyjából olyan, mint bármelyik másik, ami az itt látható privát felvételek vagy sajtófotók kapcsán elmesélhető: egy éles, személyes emlék, ami az 1999-es napfogyatkozás alatt rögzült. A fényképek alapvetően gyakran járnak párban pontosan felidézhető emlékekkel, mert figyelemmel és többnyire határozott szándékkal készítjük őket. Ez különösen igaz az analóg fotókra. Attól, hogy nincs azonnali visszajelzés az eszköz hátoldalán, a fényképezés pillanata örökre egy elképzelt térben ragad. Később, amikor a filmet előhívjuk, és a képeket kidolgozzuk, derül ki, mennyire emlékszünk jól arra, ami valójában történt. Szerencsére az analóg fényképezés pontosan kalkulálható költsége járulékosan fokozza a figyelmünket. A profik kép fölötti hatalma természetesen ezt a képletet kedvére módosíthatja, az igazán szerencséseknek még a költségekkel sem kell törődniük. Mindenesetre azt gondolom, hogy ez a fajta izgatottság a képek készítése körül megkerülhetetlen a fényképezés történetében, és ha teljesen kikopik, azaz senki sem fotóz már olyan megfontoltsággal, mint amikor analóg gép van a kezében, valóban új fejezetről kell majd beszélni. Csodálatos együttállás, hogy Magyarországon éppen egy

teljes napfogyatkozás volt az utolsó nagy esemény, amit a „népi fényképezés” még szinte kizárólag analóg nyersanyagra rögzített.

Ennek az eseménynek és ennek a jelenségnek állít emléket a Fekete fény című kiállítás, amit a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros szervezett szakmai partnerségben a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal. A dunaújvárosi tárlat anyagából augusztus 3-án nyílik egy szatellitkiállítás a Budapest Parkban, és a szervezők a május közepén elindított gyűjtési akciót folytatva augusztus 11-ig várják az napfogyatkozásról készült privát fotókat és videókat. A képeket a napfogyatkozas@capacenter.hu címre lehet elküldeni.

Tekintse meg a további képeinket

A munkában van a jutalom, a szeretet röpíti az embert

július 21., 23:58 Módosítva: 2019.07.22 14:34
2203
Elekné Román Kata 2018-ban Jószolgálat-díjat kapott a kerecsendi roma közösség beilleszkedéséért végzett munkájára. A hivatalos leírás szerint a Katolikus rádió egykori szerkesztője "tábort, hétvégi programot, önkéntes tanodát, gyermekmentést, koncertet és vetítéseket" szervezett a 2000 fős faluban. Mivel nem tudtuk elképzelni, hogyan szervezhetett egyetlen díjazott ennyi programot, ellátogattunk a helyszínre.

“Ez itt a játszószoba, most mentek el az anyukák, akikkel anyák napi műsort rendeztünk. Nem, nem a gyerekek tartották, mert itt csak hároméves korig vannak gyerekek, hanem az anyukák a nagymamáknak. Nagyon megható volt, meséket mondtak, amiket a meseterápiás foglalkozásunk alapján írtak. Nem, nem a gyerekeknek tartunk meseterápiát, hanem az anyukáknak. De van itt hátul egy szoba, ahol a tanoda van. Idősebb gyerekeknek. Sokan a nyári táborból ismerik a munkánkat, azért hozzák ide a gyereküket.”

Kapkodtam a fejem. Nem egy túlpörgött menedzserrel beszélgettem, hanem egy nagymama megnyugtató kisugárzásával rendelkező kerecsendi asszonnyal. Elekné Román Katalint azért látogattam meg, mert a faluban végzett munkájáért Jószolgálat-díjat kapott. Az egyszerűnek tűnő történet azonban percek alatt bomlott ki szövevényes, a falu minden generációját érintő üggyé.

Tekintse meg a további képeinket

Az elvtársak titkolták volna, mi zajlik a Kádár-kori elmegyógyintézetek falai mögött

július 15., 15:56 Módosítva: 2019.07.16 16:48
1219
„Három éve az egyik férfiosztályunkon az egyébként alkoholista ápoló addig provokált egy epilepsziást, amíg az »ráharapott«, és úgy fejbe verte egy széklábbal, hogy az ápoló végül belehalt a sérülésbe. Vajon ezért ki a felelős?” – idézett fel egy történetet egy neve elhallgatását kérő orvos Bakonyi Péter 1983-ban megjelent, Téboly, terápia, stigma című könyvében. A nagy sikert aratott kötethez Szebeni András, a 2018-ban alapított Fotóriporteri Életműdíj idei nyertese készített fényképeket. A képanyag az Indexen látható először az interneten.
Tekintse meg a további képeinket

Száz család megmentője

július 14., 11:51 Módosítva: 2019.07.16 17:24
1848

Lívia és Ferenc már nem is emlékszik, hányszor költöztek két gyerekükkel közös életük során, a 26 éves Alexandrának pedig két kisfiával nem volt hol laknia. Két család a száz közül, akiknek a SZÉRA Szociális és Rehabilitációs Alapítvány segítségével rendeződött az életük. A szervezet 1997 óta folyamatosan foglalkozik bajba jutott gyerekesekkel, programjuk különlegessége, hogy nem csupán a legnehezebb egy-másfél évben segítenek a családokon, hanem a teljes lakhatási és élethelyzeti probléma megoldásán fáradoznak. Céljuk, hogy önkormányzati szociális bérlakáshoz jussanak a családok, és azt fenn is tudják tartani: takarékoskodjanak és legyen piacképes, bejelentett munkájuk. Kevés olyan civil szervezet van, mint a SZÉRA, ami 22 éve folyamatosan működik politikai helyzettől és önkormányzati vezetés politikai színezetétől függetlenül. A SZÉRA a Jószolgálat-díj hivatásszerűen végzett szociális munka szervezeti kategóriájának idei győztese.

A Jószolgálat-díj médiapartnere 2019-ben is az Index.
Tekintse meg a további képeinket

Ennyi volt, elég volt - rendszerváltás 30 év távlatából

július 12., 19:39 Módosítva: 2019.07.13 18:43
466

Bánkuti András a magyar fotósvilág fontos alakja.1995-től 2011-ig a HVG fotórovatának vezetője volt, de előtte dolgozott az Új Tükörnél, a Magyar Szemlénél és a Magyar Hírlapnál is, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Emellett számos szakmai szervezetnél töltött be fontos szerepet, ő az egyik alapítója a Magyar Fotográfusok Házának Kincses Károly, illetve Kolta Magdolna mellett, és olyan díjak birtokosa mint például a magyar Pulitzer-emlékdíj. Több évtizedes pályája alatt készített sorozatot a magyar punkokról, a Győri Balettről és a fotói, amik az egykori szovjet blokk mindennapjait mutatták be, a külföldi sajtó figyelmét is felkeltették, a Guardianban és a New York Times -ban is jelentek meg anyagi. Most, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeltük, ezeket a történelmi jelentőségű felvételeket érdemes ismét elővenni, akár a részesei voltunk annak a korszaknak, akár nem. Ezért is született meg az Évfordulók című kiállítás.

1988 körül megéreztem, hogy a Magyarországon és a környező szocialista országokban zajló események súlyosabbak, fontosabbak, mint azt valaha is gondoltam. Egyre több helyen, egyre több országban akartam ott lenni, látni és megörökíteni azt a folyamatot, amiről akkor még nem tudhattam én sem, hogy Európa ezen felén rendszerváltáshoz vezet. A különböző megmozdulásokból, vitákból, értekezletekből és tüntetésekből áradó energia magával ragadott, éreztem, hogy történelmi események tanúja és részese vagyok – egy fotóriporter ennél többet nem kívánhat. Ma már tudjuk, valóban történelemformáló eseményekről számolnak be a képeim, ezt igazolja, hogy Prágában a hónap elején nyílt meg az 1989 – A vasfüggöny lehullása című nagy, nemzetközi fotókiállítás, ahol 39 németországi, romániai, cseh- és magyarországi fotómat mutatják be a címben szereplő évből. A képekkel nemcsak dokumentálni akartam, hanem a magam módján, érzelmeket keltve megmutatni másoknak is az eseményeket. Telve reménnyel, bánattal, kíváncsisággal és örömmel – s ma azt remélem, hogy fotóim segítségével önök is átérzik, átélik a 30 éve történteket.

A kiállításon a rendszerváltás idején készült képek mellett szerepelnek olyan fotók is, amik a 40 éve alakult a Győri Balettet mutatják be. A társulatról készült sorozatát 1999-ben adták ki, ez volt az első könyve, amit másik kettő követett.

A Győri Balettet megalapítása, 1979 óta fényképezem, már az első hetekben lenyűgözött, amilyen energiával, tehetséggel valósággal berobbantak a magyar táncművészet világába. S nemcsak berobbantak, 40 éve ott vannak az élvonalban előbb Markó Iván, majd Kiss János vezetésével. Hálás vagyok a táncosoknak, hogy beengedtek és partnerként fogadnak el zárt, sok-sok munkával, fájdalommal és gyönyörű pillanatokkal teli világukba, támogató együttműködésük nélkül ezeket a képeket nem tudtam volna soha elkészíteni.

Az Évfordulók kiállítás 2019. augusztus 18-ig tekinthető meg a budapesti Fészek Művészklub Herman-termében és Galériájában.

Tekintse meg a további képeinket

Viszlát, giccs, viszlát, klisék: ilyen egy esküvő a teljes valójában

július 8., 11:06 Módosítva: 2019.07.09 08:19
8639

Az esküvői fotókról nagyon sokszor lemarad az ideges kapkodás, ami az eseményt megelőzi, lemaradnak a gyerekek, akik tortától maszatos képpel éppen szétszedik a méregdrága dekorációt, lemarad a kedves rokon, aki a kiadós vacsora után borfoltos ingben, atlétát villantva piheg egy fotelben, lemaradnak a nejlonzacskók, amikben a váltócipő vagy a házi pogácsa van, meg úgy általában a hihetetlenül emberi és őszinte pillanatok, amiktől a nagy nap igazán egyedi és különleges lesz. Helyette van rengeteg beállított csoportkép, megszámlálhatatlan katalógusfotó a menüről és a díszítésről, és a kötelező kör az első hitvesi csókról vagy táncról és a tortaszelésről, vagyis az összes olyan felvétel, amin – bármennyire eretnekség ezt mondani – a párok kicserélhetőek.

Túltelített szakma, ráadásul mindent az aktuális trendeknek rendelnek alá az egyéniség és kreativitás helyett. ... A workshopok inkább arról szólnak, hogyan lehetük menők, nem arról, hogyan lehetünk jó fotósok. Bár valószínűleg ez a helyzet minden műfajjal, legyen szó akár utcai, tájkép vagy ételfotózásról. Mindenki gyorsan akar híres lenni. A legtöbben nem akarnak elég időt és energiát belefektetni abba, hogy megtalálják a saját stílusukat

– vélekedik a szakmáról az észak-angliai fotós, Ian Weldon, akit számtalan oldal beválogatott a legjobb esküvői fotósok közé. Igaz, ő egyáltalán nem így definiálja magát.

Ian Weldon a húszas éveiben minden munkát elvállalt, volt teherautó-sofőr és tejesember is, de nem találta a helyét a világban, majd beiratkozott egy fotós iskolába. Karrierje elején saját műtermében vállalt családi portréfotózásokat, de minél jobban beleásta magát a fotózás történetébe, minél jobban megismerte az olyan művészek munkásságát, mint Garry Winogrand, Elliott Erwitt, Bruce Gilden vagy Martin Parr, annál inkább rájött, hogy ez nem az ő útja. Persze a pluszpénz mindig jól jött, ezért ugyan soha nem akart esküvői fotózással foglalkozni, mégis igent mondott rá.

Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor kopogtattam a menyasszony ajtaján. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, hogy mi fog történni. Pánikszerűen rohangáltam egész nap, hogy ne maradjak le semmiről. Amikor hazaértem, és feszülten válogattam a képek között, hirtelen szembeötlött, hogy a fotóim egy történetet mesélnek el

– idézte fel a kezdeteket. 

Azt gondoltam, ennél többre vagyok hivatott. Eleinte nem élveztem, de ahogy egyre több esküvőre mentem el, úgy kaptam rá az ízére. Egyre inkább utcai fotósként közelítettem meg a témát. Az volt a célom, hogy a valóságot örökítsem meg a maga groteszkségével és szépségeivel, és a hagyományos esküvői fotózástól egyre inkább elmozdultam a dokumentarista fotózás felé.

Egy idő után pedig meg is találta a célközönségét: párok, akik értik és szeretik a fotóművészetet. Weldon az elmúlt pár évben rengeteg esküvőn járt Észak-Angliától Hollywoodig, és egy idő után a nagybetűs szakma is felfigyelt rá. Amikor egyik legnagyobb példaképe, Martin Parr Barcelonában adott elő egy olyan közönség előtt, ami szinte csak esküvői fotósokból állt, megkérdezték tőle, hogy ismeri-e Weldon munkásságát, ő pedig megjegyezte a nevet. Amikor Parr legközelebb Newcastle-ben járt, leszervezett egy találkozót, és egy idő után arra terelődött a szó, hogy a fiatal fotós hiába próbált kapcsolatba lépni különböző galériákkal és magazinokkal, egyszerűen nem veszik komolyan a munkáját. Parr és a RRB Photobook kiadója, Rudi Thoemmes azonban felismerte a benne rejlő értéket, és felajánlották, hogy kiállítják a képeit, illetve azokat albumként is kiadják.

Itt van egy fotós, aki azt mutatja be, hogy mi is az esküvő valójában: egy családi mulatság túl sok alkohollal és vad pillanatokkal. Tudom, hogy szereti hangsúlyozni, hogy ő NEM egy esküvői fotós, de ő az IGAZI esküvői fotós 

– nyilatkozta Martin Parr.

A fotókat 2019. június 26. és augusztus 10. között a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni.

Tekintse meg a további képeinket

A város legjobb kerti bulijai itt vannak

július 3., 23:26 Módosítva: 2019.07.04 12:14
878

Hát, leginkább a Kobuci Kert – mondtam nemrég arra a kérdésre, hogy mi fog leginkább hiányozni azután, hogy az Index elköltözik az óbudai Flórián térről, így a Kobuci szomszédságából is. Bár csak néhány buszmegállónyival leszünk odébb, az biztos, hogy nem lesz már több olyan esti műszak, amikor a vacsoráért a Kobuciba szalad ki az ember, egy, a helynek is nevet adó, zöldséges, tejfölös, reszelt kolbászos buciért, zsíros deszkáért, sportfröccsért.

De persze jártunk oda máskor is, gyakran. Nagyon Fontos Dolgokat megbeszélni, vagy csak munka után kifújni magunkat. Randevúzni, ígéretes, de gyorsan dugába dőlő kapcsolatok kezdődtek vagy éppen értek véget itt. Meg zenét hallgatni: koncertre és koncert után afterezni. Én bő öt éve fedeztem fel a helyet, azóta egyetlen szezonban sem volt olyan hónap, amikor ne lett volna legalább egy olyan fellépő, aki érdekelt volna.

A hely üzemeltetői küldetésnek tartják, hogy eltérő zenei stílusok, különböző világnézetű muzsikusok, szubkultúrák és a mainstream egyszerre, egyenrangú módon szerepeljen a kínálatban. A kortárs alterzene minden meghatározó szereplője fellépett már itt, többsége visszatérő vendég, a hely ikonikus arcainak egyikévé vált (de vannak a helynek ilyen ikonikus karakterei a személyzet tagjai között is).

A Kobuci és az Index óbudai története egyszerre kezdődött, tíz évvel ezelőtt. Csakhogy míg mi költözünk, a kert ünnepel, a tízéves jubileumot több más mellett egy három éve készülő, most júniusban megjelent fotóalbummal is. Belicza László Gábor két szezonon át készített fekete-fehér analóg géppel felvételeket az itt fellépő művészekről és a dolgozókról. A fotókból most júniusban albumot is megjelentettek, csaknem kétszáz oldalon, 91 portréval. Beck Zoltántól a Bëlgáig, Likó Marcelltől Péterfy Boriig, Boban Markovićtól Csík Jánosig, Kiss Tibitől Lovasi Andrásig terjed a lefotózottak sora. Az album képeiből most kedvcsinálóként megmutatunk bő egy tucatot, a kötet pedig kapható a kertben, az árából befolyó összeget a Szent Margit Kórháznak ajánlották fel.

Tekintse meg a további képeinket

Kicsit mindannyian kacifántosak vagyunk

június 29., 17:36 Módosítva: 2019.08.01 09:24
6906

Megértem, amikor elfordítják a fejüket, hiszen sosem láttak még ilyet. Nekem tökre rendben van, ha valaki ettől rosszul van és inkább átmegy az utca túloldalára. Mert mitől ne lenne rosszul, ha soha nem lát ilyet, és nem tud erről semmit? Nekem más a látvány, mert nekem a gyerekem.

Somlai Zsuzsanna mesél így arról, hogy ugyan fájhat neki, amikor a karján hordozott, már nem kisbaba kisbabáját, Nimródot "rossz szemmel" nézik az utcán, de a fintorok, az előítéletes arckifejezések, vagy épp a szembehunyás mind-mind abból fakad: a társadalom mit sem tud arról, min megy át egy kacifántos család. Avagy egy olyan átlagos család, amibe egy kacifántos, sérült gyermek születik. Idén Jószolgálat‑díjban részesült az önkéntesen végzett szociális munka közösségi kategóriájában a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért, a közösség, amely súlyosan és halmozottan sérült gyermekek nappali ellátását és fejlesztését tűzte célul. De ennél még sokkal többre képesek.

“Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!” Milton Berle mondata szerepel a honlapjukon. A Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért az közösség, amely már puszta létezésével is ezt a mondatot igazolja. Saját magukról például így írnak: „Kacifántos, azaz halmozottan sérült gyerekek szüleiként álmodtunk egy nagyot! Álmodtunk egy világot magunknak, ahol a sokszínűség érték, ahol a többség felemeli magához a kisebbséget, ahol felelősséget vállalunk magunkért és egymásért. Álmodtunk egy világot, ahol a gyerekeink óvodába, iskolába járhatnak, idővel pedig támogatott módon, az igényeikhez és lehetőségeikhez mérten, önállóan, de egy közösség részeként élhetnek. Ezen dolgozunk. Magunkért, a sorstársakért, mindannyiunkért. Ha szeretnéd, velünk tarthatsz.”

Tekintse meg a további képeinket

A barátom a halottakkal is kommunikál

június 27., 00:32 Módosítva: 2019.06.27 12:50
232
Annick Donkers Belgiumban született, jelenleg Mexikóban él. Gyerekkora óta érdeklődik az ufójelenségek iránt, mivel tízévesen ő és édesanyja egy fémesen csillogó tárgyat láttak a házuk mellett lebegni. Bár pszichológiát végzett, jelenleg fotózással foglalkozik. Un-identified – Azonosítatlan (mint az UFO: unidentified flying object – azonosítatlan repülő tárgy) című projektjében a földönkívüliekkel kapcsolatos élményeket járja körül. Annickkal chaten beszélgettünk ufókról, ufóhívőkről, Dél-Amerikáról és a mexikói naptáncosokról, akik négy napig nem esznek, hogy űrhajókat lássanak.

Azt mondtad, hogy a projektben első lépésként elmentél egy amerikai ufótalálkozóra. De hogy jött ez az egész téma? Mi volt az egész kezdete?

Először is volt az az élmény édesanyámmal tízéves koromból. Meg apukámtól megkaptam Erik von Däniken Az istenek űrhajósok voltak című könyvét, amiben a Nazca-vonalakról meg a piramisokról van szó. Elkezdett érdekelni a világegyetem, később elmeséltem egy barátomnak, hogy láttam egy ufót, és kinevetett, aztán nem beszéltem a dologról egy darabig. Hét éve élek Mexikóban, de 2002 óta járok ide. Sokat dolgozom a hit kérdésével, a hiedelmekkel, valamiért lenyűgöz a téma. Aztán eszembe jutott ez az élményem 10 éves koromból.

Annak van szerepe, hogy pszichológiát végeztél?

Szervezet- és munkapszichológiát tanultam az egyetemen, de most sokkal többet érintekezem a pszichológiával, mint az iskolában, azt hiszem. De igen, meg szeretném érteni az emberek történeteinek pszichológiai hátterét is. Például amikor valaki azt mondja, hogy idegenek rabolták el, szeretném megérteni, hogy mi történik vele. De azt nem tudom, hogy belső okokból hiszi ezt, vagy tényleg valami külső inger érte. Egész egyszerűen hiszek neki, elfogadom, amit mond.

Tekintse meg a további képeinket

Személyes útinaplón elevenednek meg Délkelet-Ázsia mindennapjai

június 22., 23:52 Módosítva: 2019.06.24 11:01
821
Kummer János tavaly bejárta Délkelet-Ázsia kevésbé ismert országait, majd fotóiból útinaplót indított Instagramján egy évvel a kirándulás után. Megmutatja, hogy élnek az emberek Kambodzsában és Mianmarban, elmondja, milyen volt európai turistaként betoppani egy vietnámi férfi szépségszalonba, vagy a rettentő kánikulában fagyoskodni egy malajziai kompon.

Kummer János fotóriporterként kezdte, nyolc évig dolgozott különböző online szerkesztőségeknél. 2016-ban, szakítva a VS-el, kiutazott fél évre Új-Zélandra, és mint meséli, ez az út meghatározó élmény volt számára.

Két évvel később aztán vett egy repülőjegyet Malajziába, anélkül, hogy lett volna bármi konkrét terve. Úgy utazott két és fél hónapot Délkelet-Ázsiában egy hátizsákkal, hogy soha nem foglalt előre szállást, kötöttségek nélkül járta a városokat és fotózott. "Érdekelt, mit tudok kihozni magamból 35 évesen hátizsákos turistaként, amit jellemzően huszonévesek űznek - meséli Kummer. - Ki akartam szakadni a mindennapi munkából, és csak magamnak fotózni." Malajziából Kambodzsába vette az irányt, majd Vietnámba utazott, és Mianmarban fejezte be a kalandot március 28-án.

"Két-három nap allatt - általában ennyi időt voltam egy helyen - nem lehet részletesebben kidolgozni egy témát, úgyhogy inkább az utazásomat és az embereket akartam megörökíteni" - mondja. Streetfotónak hívják azt a műfajt, amivel dolgozott, arra volt kiváncsi, hogy élnek az egyes ázsiai országokban az emberek a mindennapokban. Nem a turistalátványosságokat fényképezte, hanem az autentikusabb, élőbb helyeket kereste, és rengeteget beszélgetett a helyiekkel, hogy jobban megismerje őket. Gyakran megjelenik ő is a fotókon, buszokon ül, hostelekben pihen, és az ő jelenléte még személyesebbé teszi a gyűjteményt. Kummer nem átfogó képet akart adni Délkelet-Ázsiáról, hanem azt meséli el, milyennek élte meg ő ezt a két és fél hónapot. "Azt kerestem, mi hat rám" - mondja, ami azért tudott ilyen jól működni, mert nem volt szerkesztőségi vagy ügynökségi elvárás vele szemben, szabadon dönthetett, hol mennyi időt tölt. 

Képeiből és élményeiből egy személyes naplót nyitott idén Instagramján, a fotókat napra pontosan egy évvel a készültük után osztotta meg. "Eredetileg az volt a tervem, amikor elutaztam, hogy naplószerűen minden nap posztolok egy képet. Ez három nap alatt megdőlt, úgyhogy nem is forszíroztam később - meséli. - Mikor hazajöttem, kellett egy kis idő, hogy leülepedjen az élmény, és csak idén év elején vettem elő a képeket." Januártól kezdve 76 napon keresztül tett közzé napi egy képet, arról, hogy hol volt egy évvel ezelőtt. Mindegyikhez rövid, személyes történetet is írt, amely kis hátteret ad hozzá.

Kummer azt mondja, szeretne még foglalkozni ezekkel a fotókkal, előbb-utóbb akár kiállítássá rendezni, de előtte az Indexnek mutat egy rövid válogatást fotónaplójából.

Tekintse meg a további képeinket

Fészek a kiszolgáltatott gyermekeknek

június 16., 21:08 Módosítva: 2019.06.17 07:41
1475
Szülőknek és gyerekeknek egyaránt igyekeznek segítséget nyújtani a Fészek Gyermekvédő Egyesület munkatársai. Érden átmeneti otthont működtetnek, országos nevelőszülői hálózatukon keresztül pedig mintegy 400 gyermekkel állnak kapcsolatban. Azért dolgoznak, hogy mihamarabb visszakerülhessenek azok a gyermekek a családjukba, akik valamilyen probléma miatt segítségre szorultak. Nincs könnyű feladatuk, mert egyre nő a kiszolgáltatott gyermekek száma, és azt mondják, egyre több nevelőszülőre lenne szükség. Jószolgálat-díjas riportunk a Fészek Gyermekvédő Egyesületről.

„Hétszer négy?”, „28”. A másnapi matekdolgozatra készül az érdi gyermekek átmeneti otthonának általános iskolás lakója. Katalin, a Fészek Egyesület pedagógusa kérdezi ki még vacsora előtt a kertben, miközben egy másik kisiskolás fiú a trambulinon ugrál, arrébb ketten fociznak, hátul pedig a homokozóban játszik anyukájával egy kislány.

„Ez egy olyan krízisotthon, ahova a nap 24 órájában bárki becsöngethet, ha segítségre van szüksége – meséli Nyitrai-Hell Szilvia, az egyesület munkatársa. – Ide jöhetnek például, ha az anyuka váratlanul kórházba kerül és a gyerek rövid időre felügyelet nélkül marad, de olyan helyzetben is hozzánk fordulnak a gyermekvédelmi szakemberek, ha azt érzik, a gyermek testi-lelki fejlődése krízisben van, és muszáj egy kicsit kiszakítani az otthoni környezetből. Lehet, hogy már este érte jönnek, de vannak, akik hosszabb ideig maradnak itt.”

A gyermekek átmeneti otthona csak az egyik szolgáltatása az idén 25 éves Fészek Gyermekvédő Egyesületnek. Mellette országosan kiterjedt nevelőszülői-hálózatuk van és nevelőszülői képzést is tartanak. Azt mesélik, nagyon büszkék rá, hogy az érdi központjuk emeletén kialakíthattak egy olyan részt, ahol azok a fiatalok lakhatnak, akik elmúltak 18 évesek, és már elköltöznének a nevelőszüleiktől, de még szükségük van egy kis támogatásra. „Életbeindító háznak is szoktuk hívni” – mondja Báló Ottília, az egyesület igazgatója. – „Itt megtanulják beosztani a pénzt, munkát keresnek és vannak már kötelezettségeik, de probléma esetén bármikor fordulhatnak a kollégákhoz.”

Összesen 35 fő dolgozik a Fészek Egyesületnél, és országos szinten mintegy 160 nevelőszülővel állnak folyamatos kapcsolatban. 400 gyermek van a nevelőszülői hálózatukban, és ez a szám évről évre nő, ami nem jelent jót, mondja az igazgatónő. „Ami egészen egyértelműen látványos, hogy egyre nagyobb elmaradásokkal, egyre több fejlődési-szociális hátránnyal érkeznek hozzánk a gyerekek. Gyakran már a szülők is állami gondozottak voltak, és az is jellemző tendencia, hogy egymás után születnek a gyermekek, akik aztán mind nevelőszülőkhöz kerülnek. Nagyon összetett feladattá vált a gyermekvédelemben és szakellátásban a gondozás, ami jó pár évvel ezelőtt nem volt ennyire súlyos.”

Habár az egyesület tagjai naponta találkoznak bántalmazott, nehéz helyzetű családból érkező vagy hajléktalanná vált gyerekekkel, mégis töretlen elhivatottsággal és kedvességgel végzik a feladatokat. Jó példa erre Csipák Péterné, az egyesület elnöke. Férjével 36 éve nevelőszülők, a házukban már 150 gyermeket neveltek rövidebb-hosszabb ideig. Irénke a mai napig csak pozitívan tud a gyerekekről beszélni, most épp egy 16 éves anyuka van náluk a csecsemőjével.

„Nehéz munka, meg kellett edződni hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan nincsen varázspálcám és nem tudom megváltoztatni a gyerekek múltját, de ha a nehézségeiken már egy kicsit tudok segíteni, az is valami” – magyarázza Nyitrai-Hell Szilvia, hogy őt mi motiválja a munkája során.

Tekintse meg a további képeinket

Három év alatt a Föld körül

június 15., 23:10 Módosítva: 2019.06.16 22:02
745
A PetersPlanet.travel nevű online utazási magazin születésnapjának alkalmából fotókiállítást rendeztek a Füvészkertben, amely június 5-től egy hónapig tekinthető meg. A 17 darab képet 3 év utazásaiból válogatta ki Szűcs Péter alapító újságíró és Pályi Zsófia fotográfus kurátor. A fotók érdekessége, hogy a fényképész személyes tapasztalatain, az elkészítés körülményein és az utazásnál felmerült nehézségeken keresztül ismerjük meg azokat, így az ország kultúrájának általános leírása helyett sokkal közelebbi, személyes történeteket kapunk. És hogy mi a hasonlóság a csatkai Szűz Mária híveiben, Irakban, Iránban, egy elvágyódó párban és Párizsban? Pont az, hogy mind annyira sokszínű.
Tekintse meg a további képeinket

Ez itt Magyarország, a fesztiváloktól a függőkig

június 12., 18:26 Módosítva: 2019.06.13 11:19
276
2014 óta adják át a 35 év alatti fotósokat megcélzó szakmai elismerést, a Hemző Károly-díjat. Idén több pályázatával a díjat Csudai Sándor nyerte, a zsűri értékelte a változatos anyagot - amiben volt háborús tudósítás, képriport, utcai fotó és drónfelvétel is -, és a méltatásban megjegyezték, hogy az övé volt a leginkább “hemzős” munka.

Csudai Sándor 1987-ben született, jelenleg az origo.hu munkatársa. Nemzetközi és hazai pályázatokon is többször díjazták már, 2015-ben Junior Prima elismerést kapott. Készített sorozatot a vörösiszap-katasztrófáról, az ukrajnai forradalomról, egy mecseki rehabilitációs központról, zenei fesztiválokról, Budapest járókelőiről, és a fővárost is megnézte egy drón szemszögéből.

Csudait 12 jelöltből választották ki, a döntősök névsora a következő volt: Mónus Márton, Sivák Zsófia, Simó Szabolcs, Szilágyi Anna és Csudai Sándor. Szilágyi Anna az Index fotórovatának gyakornoka.

A zsűri Lajos Mariból, Hemző özvegyéből, Salvarani Zsófiából, a művész nevelt lányából, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusokból és az Alapítvány titkárából, Szarka Klára kurátorból állt.

A Hemző-díj eddigi díjazottjai Hajdú D. András (2014), Móricz-Sabján Simon (2015), Mohai Balázs (2016), Pályi Zsófia (2017), Bielik István (2018) voltak. Bielik István kiállítása, a Szabadságok július 22-ig tekinthető meg a Capa 8F Galériában minden nap.
Tekintse meg a további képeinket

Minden második nap átadnak egy ortodox templomot Romániában

június 8., 19:27 Módosítva: 2019.06.10 00:07
2021

Egy  átutazónak is feltűnhet, hogy Romániában folyamatos a templomépítési láz. Nagyvárosok közepén és peremvidékeken, a semmi közepén egyaránt felbukkannak nem túl réginek látszó vagy akár most épülő ortodox templomok, még úgyis, hogy nem özönlenek beléjük a hívek. A szimbolikus területfoglalás évtizedek óta zajlik az állam és az ortodox egyház szoros összefonódásának köszönhetően. A folyamat parodisztikus és abszurd elemeket is hordoz magában. A Romániát két éve járó Bánhegyesy Antal erre is próbál rávilágítani képeivel, miközben sem a vallásosságot, sem a hitet nem akarja kritizálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója Ortodoxia sorozatáért Capa-ösztöndíjban is részesült.

Bánhegyesy Erdélyben, Kolozsváron született, már gyerekkorában is látta, hogyan épülnek sorra az ortodox templomok. Fotósként 2017 óta izgatja a téma. A nyárádtői templom szimbolikusnak is felfogható története szolgált neki kiindulópontként. Nyárádtőn egy több mint százéves görögkatolikus templom állt, amit a kommunizmus ideje alatt államosítottak, és gyorsan át is adtak az ortodox egyháznak. A régi templomot aztán bekebelezte egy hatalmas új ortodox templom, amit köré építettek, majd a régit – a görögkatolikusok tiltakozása ellenére – 2008-ban lebontották.

Tekintse meg a további képeinket

Pápát látni Erdélyben

június 2., 07:41 Módosítva: 2019.06.03 08:34
309
Ezer év után eljött ez is: az erdélyi magyarság régi vágyát beteljesítve, a történelemben először Csíksomlyóra látogatott és mondott szentmisét a katolikus anyaszentegyház feje. Kora reggeltől tízezrek vártak az esőben a katolikus Mária-tisztelet kegyhelyén, hogy a Nyeregben ég és föld között ázva lássák és hallják Ferenc pápát. Székelyek és csángók, erdélyi és anyaországi magyarok, cigányok és románok, zarándokok és kíváncsiak a somlyói Hármashalom-oltárnál, 2019 pünkösdje előtt, a testvériséget hirdető pápával.
Tekintse meg a további képeinket

Félelemmel és reszketéssel – ez benne a szép

május 26., 10:51 Módosítva: 2019.08.01 09:25
2605
Több mint harminc éve indult útjára a Magyarországi Református Egyház drogmissziója Budapesten, a bentlakásos otthon pedig három évvel később Ráckeresztúron. Jelenleg két külön telepen, egy-egy hektáros területen 35 felnőtt és 30 serdülő és tini férőhelyük van. Ráckeresztúron kétszer költöztek nagyobb épületbe. Ami maradt: a keresztyén hit és elköteleződés, mint a program alapja. A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója a hivatásszerűen végzett szociális munka, szervezet kategóriájában nyerte el a 2019-es Jószolgálat-díjat.

A gyerekek abban az iskolában tanulnak meg írni és olvasni, ahol szeretet van, hogy milyen módszerrel sikerül ezt elérni, az majdnem lényegtelen. Így vagyunk ezzel mi is. Nem a program gyógyít, hanem a szeretet

– mondja Erdős Eszter, a ráckeresztúri drogterápiás otthon alapítója. 

A Fejér megyei Martonvásár mellett fekvő településre azok felvételiznek, akiknek elegük van drogos életükből, akik már nem bírják tovább a szenvedést, akik készek beismerni, hogy szenvedélybetegek, a kábítószer rabjai. A vállalásuk nem egyszerű: miután átlépték a küszöböt, kábítószer nélkül kell lehúzniuk egy évet az otthon falai között.

Sokan a parkolóban szívják el az utolsó spanglit, és olyanok is vannak, akik feladják, és néhány nap után kimenekülnek az otthonból. "Mi nem mondjuk meg, hogy mit csináljanak, a kulcs az ő kezükben, mindenkit megillet a szabad költözés joga" – mondja Erdős Eszter.

Az otthon története 1983-ra nyúlik vissza. Ez volt az az időszak, amikor már az államilag ellenőrzött médiában is be-beszámoltak arról, hogy a szocialista Magyarországon is vannak kábítószerező fiatalok. Az állam, a Kádár-korszakban rendhagyó módon, az egyházaktól kért segítséget. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egyházakat tömörítő ökumenikus tanácsot kérték fel, hogy foglalkozzon a devianciákkal, a kábítószerproblémával. Erdős Eszter akkoriban szerzett oklevelet a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Nagyon fiatal volt, nem tudta még pontosan, hogy mit akar, bár voltak körvonalak. Az otthoni olvasmányélmények hatására vonzotta a misszionáriusság, dolgozott a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban gyerekfelügyelőként, részt vett cigánymisszión Baranyában és a Nyírségben. Megtérése előtt ráadásul maga is kallódó fiatal volt, szüleivel a Moszkva tér mellett lakott, tele volt a Kalefről ismert drogos haverokkal.

Így érte a felkérés: szervezzen leszoktató terápiát fiatal drogosoknak. Mivel nem volt hová nyúlni, nem létezett hazai módszer, ezért nem hivatalos tanulmányútra Svájcba ment, ahol megnézett egy volt drogosok vezette közösséget. Kicsit militánsnak találta, ami nem véletlen. A módszert Amerikából vették át. A Vietnamban harcoló katonák heroint kaptak, hazatérve a veteránok terápiás közösségeket hoztak létre a drogoktól való megszabadulásra. Sok volt a konfrontáció ("Szorozzuk be a Csernust öttel" – mondja), amit keresztyén emberként nem tartott követendő példának. Végül 1987 februárjában elindulhatott a ráckeresztúri misszió, ha nem is ott, ahol most, a faluszélen, hanem a központ egy öreg, tornácos parasztházában. Egy módosabb faluban tiltakozási hullámot váltott volna ki annak a híre, hogy "drogosok költöznek a faluba", Ráckeresztúr azonban maga is hátrányos helyzetű, elesett falu volt sok cigánnyal, szegény emberrel, rossz közlekedéssel, eszükbe se jutott ágálni a jövevények ellen.

A program azóta nagy változásokon ment keresztül. A legjelentősebb a kanadai Portage-módszer adoptálása volt. Maga a szó azt jelenti, amikor egy indián a gázlóhoz érve kiszáll a kenujából és az ölébe véve átemeli azt a sekély részen. Erdős Eszter a kétezres évek elején egy budapesti konferencián hallott először a Montrealban 1970-ben, helyi drogosoknak létrehozott terápiáról. A módszer lényege az, hogy a segítők hátrább lépnek.

Előtte a kávét is a kollégáim főzték, azóta az autót is a kliensek [az intézmény lakói] vezetik – mondja. – Hátrébb kellett lépni, ez a te életed, nálad a távkapcsoló, nekünk segíteni kell.

A kliensek az otthonban szigorú napirend szerint élik életüket, a felépülésben a tanulás és a munka sokat számít. Munka van bőven az egyhektáros területen, az intézményhez hatalmas kert tartozik, van egy asztalosműhelyük is, a kliensek dolgoznak a konyhán is, és minden nap kitakarítják az egész házat is. Technikai személyzet nincs, mindent maguk végeznek. 

A vallási hovatartozás, vallásgyakorlás nem feltétele a programba való felvételnek, a programban maradásnak. Ahogy fogalmaznak: a keresztyén hit a nagy lehetőség, de nem követelmény. A program fontos pillére az önsegítő elemek hangsúlya. Napi öt csoportfoglalkozáson és a napi két pszichoterápiás foglalkozáson vesznek részt.  

Utógondozó program segít azoknak, akik végigcsinálták a terápiát. Az otthonban megszokott rutint feladva kell visszakerülni az életbe, ahol sokszor ugyanaz a környezet várja, mint a bejövetel előtt. Van, aki rettegéssel gondol arra a pillanatra, amikor el kell hagynia az otthont. Van lehetőség a késleltetésre, sőt a hétvégi visszatérésekre is.

Mindig félelemmel és reszketéssel ülök szemben egy klienssel. És ez benne a szép, mindig marad titok a személyiségében

– mondja Erdős Eszter.

Tekintse meg a további képeinket

Az Index-olvasó

május 24., 19:33 Módosítva: 2019.05.31 10:24
101
A múlt heti szülinapi Index-buliban olvasókat fotóztunk, az Index gyakornoki programjának résztvevői pedig kérdezgették őket magukról és az Indexről. Végül egyik kollégánk sugalmazására sajnos szóvicceket is kértek tőlük...

Gyíkember? Soros-bérenc? Szabadkőműves? Elhatároztuk, hogy utánajárunk, ezért megkértük a 20. szülinapi bulinkra érkező olvasókat, hogy lefényképezhessük őket, és hogy röviden mondják el, kik ők, mit csinálnak és mit olvasnak szívesen az Indexen. A Mi vidékünk sorozatra tekintettel kellemes vagy kellemetlen vidéki sztorikat is gyűjtöttünk tőlük, illetve a szerkesztőség különleges igényeire tekintettel aki tudott, szóviccet is mondott.
Tekintse meg a további képeinket

Ez a divat, nézz utána!

május 22., 12:35 Módosítva: 2019.05.23 08:09
195

Egy olyan iparvidéket, ahol mintha megállt volna az idő, mert az 1980-as években bezártak az emberek megélhetését biztosító szénbányák, többféleképpen be lehet mutatni: választhatjuk azt, hogy a kőkemény, szürke kilátástalanságot örökítjük meg kívülállóként, egy kamera biztonságából, vagy a közösséget is bevonva, valamilyen jobbító szándéktől vezérelve bebizonyítjuk, hogy van remény. Ezt az utat választotta Clémentine Schneidermann és Charlotte James, akik szerettek volna eloszlatni minden olyan sztereotípiát, ami modelljeikkel és lakhelyükkel kapcsolatban az emberek eszébe juthat.

Az It's Called Ffasiwn fotósorozat helyszíne Dél-Wales. Itt született Charlotte, Clémentine Schneidermann pedig itt tanult tovább, és az egyik legismertebb munkája, az Elvis Presley-rajongókat bemutató portrésorozat, az I Called her Lisa Marie jelentős része is itt készült. A páros 2015-ben találkozott, és miután szembesültek azzal, hogy ugyanaz a cél vezérli őket, megszervezték az első fotózást.

Az első alkalommal egy csomó szép ruhával érkeztem, volt egy koncepció a fejemben. Körülbelül 18 gyerek jött el, és ez egy nagyon új élmény volt számukra. Hagytam, hogy maguk válasszák ki, hogy mit szeretnének viselni. Miután láttam, mennyire élvezik ezt, úgy gondoltam, érdemes lenne workshopokat tartani számukra, hogy ők is részei lehessenek az alkotói folyamatnak

– nyilatkozta Charlotte James, aki alkotótársával együtt két helyi ifjúsági központban is tart foglalkozásokat 8–14 éves gyerekek számára. A workshopon többek között szabni és varrni is megtanulhatnak a résztvevők, és Schneidermannnék nem eltitkolt célja, hogy a diákjaiknak megmutassák az önkifejezés megannyi formáját, megerősítendő az önbizalmukat. 

Az ellentmondásokra alapuló, néha kissé szürreális sorozatnál a fő szervezőerőt a színek jelentik. A készítők próbáltak az évszaknak vagy valamilyen aktuális ünnepnek megfelelő árnyalatokkal dolgozni, a Bálint-napi fotózás színe a piros volt, a tavaszé a pasztellzöld, a nyáré a sárga, a halloweené a fekete, és így tovább. És ugyan úgy tűnhet, hogy a fotók beállítottak, hogy minden részlet ki lett találva előre, ez így nem igaz, a spontaneitás, a véletlen, az improvizálás nagyon fontos összetevője ennek a sorozatnak, soha nem lehet tudni mondjuk, ki sétál bele a képbe. A gyerekeket szerencsére nem zavarja, hogy a nyílt utcán kell modellkedniük, nem illetődnek meg attól, ha megbámulják őket, esetleg megjegyezéseket tesznek a járókelők – állítják az alkotók. Mondjuk pont egy ilyen szituációból eredeztethető a sorozat címe is: a ffasiwn a fashion, azaz a divat walesiül, az It's called fashion (, look it up) pedig Nicky Ottav divatblogger szavajárása, és ezzel a mondattal vágott vissza Jamesék egyik ifjú modellje is, amikor egy helyi fiúkból álló csapat kifigurázta a viseletüket az első fotózások egyikén. 

A készítők egyszerre dolgoztak a dokumentarista és divatfotózás eszközeivel. Ugyan Dél-Walesben nagy hagyománya van a dokumentarista műfajnak, de úgy érezték, ennek keretei viszonylag merevek, és az ilyen módon készült sorozatok általában nélkülözik az optimizmust és a pozitív személetet, miközben ők ugye azt kívánják megmutatni a fiataloknak, hogy van kiút és van jövő. A divat- és a divatfotózás viszont elég teret ad a játékosságnak, arról nem is beszélve, hogy így szélesebb rétegekhez juthat el a közös munka végeredménye, és ennek a közösségnek, főleg a gyerekeknek nagy szüksége van a nyilvánosságra és a támogatásra, anyagi értelemben is. Az alkotópáros számára is a pénz jelentette a legnagyobb nehézséget, hiszen a workshopokhoz szükséges ruhákat és eszközöket eleinte saját pénzükből vették meg, és ugyan a helyi ifjúsági központok és klubok szakmailag és emberileg mindenben segítettek, az ő erőforrásaik is végesek, ők is a fennmaradásért küzdenek.

A sorozatot album formájában is kiadták, illetve 2019. május 25-ig a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni. 

Tekintse meg a további képeinket

Ő az, aki miatt rákattintasz a legkomolyabb cikkeinkre is

május 18., 22:10 Módosítva: 2019.05.20 09:53
416
2013-ban halászta le az Index az akkor még virágkorát élő Tumblrről Szarvast, az álnév alatt alkotó, villámgyors karikatúrákat készítő szombathelyi fiatalembert, akiről, őszintén szólva, szinte senki sem tudott semmit. Ha valaki csak az oldalunkról tájékozódott, akkor még az impresszum sem segített, mert Szarvas kitakarta a saját arcát mindenféle Photoshop-ablakokkal, a nevét pedig nem írta ki. Az Impresszum 2019 közepén viszont megújult, és az Index első számú illusztrátorát is név szerint meg lehet ismerni. És most ebből a cikkből egy picit jobban: Szarvas, azaz Somogyi Péter kedvenc grafikáiból szemezgettünk az Index 20. születésnapjának alkalmából, az alkotó kommentárjaival.
Tekintse meg a további képeinket

Húsz év díjnyertes Index-fotói

május 17., 21:42 Módosítva: 2019.05.19 17:31
1327
Az Index fotórovata nem húszéves. Pontosan nem is tudom, honnan kellene számolni. Én 2003 decemberében jöttem a céghez, Martiskó Gábor „Amerika” mellé ültem le a TMK-ba. Kezdetben ez a kétfős valami volt az az egység, ami kimondottan képekkel foglalkozott. Csodás és küzdelmes utat tettünk meg az indexes újságírók vizuális érzékenyítésével kapcsolatban, de most nem erről lesz szó. A neveket és az időpontokat sem sorolom fel, mindegyik fotósunktól lesz itt anyag, mert szerencsére az évek alatt mindannyian nyertek valami díjat. Hét éve indult a Nagykép, azóta a díjnyertes anyagainkat jórészt ide szánjuk, de a többségük Sajtófotón is jól szerepel. Ja, és lassan hat éve nálunk van a Fortepan hétvégi melléklete is, de arról majd máshol idézünk. Nincs itt az összes legjobb képünk, lehet, hogy nem is ezek a legeslegjobbak, az viszont biztos, ezekkel sikerült díjakat nyernünk. Jöjjön a szerénytelen, de legalább hiánytalan díjeső.
Tekintse meg a további képeinket

Mániákusok és élvezik

május 14., 23:58 Módosítva: 2019.05.15 19:27
166

Mikor elege lett a divatfotózásból, a húszas évei elején járó norvég Kristine Wathne olyan témát keresett magának, ahol valódi, de nem hétköznapi, a tipikustól jó messze álló embereket fényképezhet. Ez a téma végül a gyűjtőszenvedély lett, vagy ahogy ő a könyvének címében nevezi, a mánia. Az igazi mániákusokat Wathne szerint az különbözteti meg az egyszerű gyűjtőktől, hogy nem vitrinpolcokon rendezgetik a kincseiket, hanem az egész otthonukat, a mindennapjaikat, az életüket a mániájuknak szentelik.

Tekintse meg a további képeinket

Ha Bartók élne, együtt gyűjtenék Ukrajnában a népdalokat

május 9., 20:33 Módosítva: 2019.05.13 18:28
1966

Ők nem csupán hagyományőrzők, ők maguk a hagyomány

– mondta Both Miklós azokról az idős asszonyokról, akiknek énekeit éppen öt évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni Ukrajnában utazgatva. A magyar zeneszerző, előadóművész és folklorista egy kockaladával és egy felvevővel vágott bele a projektbe, amely során helyi özvegyasszonyoknál vendégeskedve, pusztuló, sőt, sok esetben életveszélyessé vált kultúrházakban gyűjtött kiveszőben lévő népdalokat. 

Tekintse meg a további képeinket

A mi harcunk akkor kezdődött, amikor véget ért a háború

május 3., 17:39 Módosítva: 2019.05.04 16:35
279

A háborúnak már harminc éve vége, az anyák már letettek eltűnt fiaikról, de még mindig reménykednek abban, hogy legalább a maradványaikat viszontlátják.

Szaddám Huszein iraki diktátor 1980-ban támadta le meglepetésszerűen az egy évvel korábbi iszlám forradalom miatt védekezésképtelennek tartott Iránt. Azonban a Khomeini Ajatollah vezette síita teokrácia meglepő hatékonysággal mozgósította az iráni lakosságot, és a papíron esélyesebb iraki hadsereg a kevéske területi nyereségét is elveszítette 1982-re. A frontok megmerevedtek, és Irak és Irán újrajátszották az I. világháborút: szögesdrótakadályokkal, lövészárkokkal és mustárgázzal. Fontos különbség volt azonban, hogy mindkét oldal célba vette a civil lakosságot, és az olcsó, de pontatlan ballisztikus rakétákkal sikerült is mindkét oldalon százezres veszteséget okozni. A háború végül 1988-ban az egyik oldal győzelme helyett kölcsönös kimerültséggel ért véget, de sok ember számára a harc akkor kezdődött igazán, amikor a háború véget ért.

A holtak és megnyomorítottak, a gyászolók és a kitelepítettek millióinak sorsa a mai napig rányomja a bélyegét Irán mindennapjara. Számos embernek kellett megtanulnia együttélni háborús sérüléseivel, vagy a Nyugat támogatásával harcoló Szaddám által gátlástalanul bevetett vegyi- és biológiai fegyverek pszichés mellékhatásaival. Több tízezer gyászoló család hiába várja vissza elesett fiát, hogy a muszlim tradícióknak megfelelően búcsúzhasson tőle. Huzesztán tartomány több települése a mai napig romokban hever, az évi kétmillió háborús zarándok által látogatott egykori frontvonalakra pedig kiterjedt és magukra hagyott aknamezők emlékeztetnek. Vannak, akik olyannyira képtelenek elszakadni elveszített szeretteiktől, hogy a sírjuk felett tartják az esküvőjüket. A táj és az emberek rehabilitációjának az sem kedvezett, hogy a teheráni rezsimet számos szankciós hullám sújtotta, vagy – a nemzetközi nukleáris megállapodás 2018-as amerikai felmondása után – sújtja. De legalább Iraktól nem kell tartani, Szaddám 2003-as megbuktatása után Bagdadban egy Teheránnal felekezeti alapon is sokkal barátságosabb kormány került hatalomra.

Fatime Behbudi teheráni fotós a légvédelmi szirénák rikoltásai, az iráni fővárost célzó rakéták robbanásai, a mártírokat sirató hírek és a Szaddámra szórt átkok között született meg 1985-ben. És ahogy felnőtt nővé cseperedett, úgy kellett újra meg újra átélnie az élményt, hogy az emberek még mindig a háborúról beszélnek, hogy „a sebek még harminc év elteltével sem gyógyultak be”. De Behbudi kamerával a kezében közelebb tudott kerülni a háború testi vagy lelki stigmáit hordozó honfitársaihoz, és úgy érezte, hogy hat éve folytatott „A háború ma is köztünk van” címet viselő projektjével fel tudja hívni a nemzetközi nyilvánosság figyelmét arra, hogy mi is lenne az ára egy újabb, Irán elleni agressziónak (amit egyébként a befolyását Jementől Szíriáig fegyveres milíciák útján kiterjesztő síita teokrácia nem kis részben saját magának is köszönhetne). De Behbudi hozzáállása nem politikus, hanem humanista: „Azt szeretném, ha képeim megszólaltatnák azokat az embereket, akiket feláldoztak a háborúban, és akiket azután szépen el is felejtettek. Remélem, egy napon a politikusok és a hadurak meg fogják hallani ezeket az elveszett hangokat.”

Tekintse meg a további képeinket

A majálisok abszurd, fröccsöntött és magányos világa

április 30., 23:17 Módosítva: 2019.05.01 16:21
505
Mi köze Szinyei Merse Pál képének a május elsejei majálisokhoz? Semmi. Mi köze a május elsejék születésének a kommunizmushoz? Semmi. Ez az ünnep a kapitalizmus bölcsőjében született 1817-ben Angliában. Mi köze az igazi munkásfelvonulásoknak a Kádár-korszak május elsejei felvonulásaihoz? Semmi. A szocializmus egyik csodája volt, ahogy a dühös munkástüntetésekből felülről szervezett és jól kontrollált felvonulásokat csinált, "a béke erőinek harcos seregszemléit".

Hol vannak a régi munkás olvasó- és önképzőkörök, a munkáskönyvtárak, az önsegélyező pénztárak, a dalárdák, a szavalókórusok, a Munkás Testedző Egyesület vagy az Alkoholellenes Munkásszövetség? Hogy lett mindebből a nyolcvanas-kilencvenes évekre a városligeti majálisok sör-virsli pokla, részeg támolygása gagyi operett előadásokkal, ugráló- és légvárakkal, fröccsöntött műanyag vackokat áruló bazárokkal, párt- és szakszervezeti vezetők unalomba fúló beszédeivel? Bármennyire is időkapszulába szorult világnak tűnik mindez, miért érzi mégis sok melós ma is a magáénak ezt a napot, ami eredetileg nem a munka, hanem a munkások ünnepe volt. Vajon hoz-e új szelet ebbe az egészbe az, hogy idén januárban össze tudtak fogni a győri Audi munkásai, és a hangjuk egészen Ingolstadtig elhallatszott?

"Amikor 2014-ben először keveredtem a városligeti majális forgatagába fényképezőgéppel a kezemben, azonnal magával ragadott vibráló nyüzsgése. Mintha egy másik kis világba érkeztem volna, nemcsak térben, de időben is" - írja képeiről Varga Balázs szabadúszó, szociológus végzettségű autodidakta fotós, aki 2014 és 2018 között fényképezte a városligeti majálisokat. A 1984-ben született fotósnak azelőtt csak nagyjából voltak fogalmai a majálisokról, például az Index 2007-2008-ban készült riportjai alapján, de egészen más volt személyesen megtapasztalni ugyanezt. "Azokban a riportokban egy szürreális világot láthatunk és hallhatunk, amely, mint kiderült, tényleg ilyen. A város legszínesebb rendezvénye a szó valamennyi értelmében. Kulturális szempontból, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok találkoznak itt a színes lufik és ringlispílek gyűrűjében. Fiatalok, öregek, határon túliak és határon inneniek. Ezen a napon bárki bármit árulhat, és ezt a lehetőséget sokan meg is ragadják, néha egészen meglepő portékákkal. Azóta is minden évben szent nap nekem a majális, szeretném nem szokványos szemszögből dokumentálni. A múlt és a jelen furcsa egyvelege ez".
Tekintse meg a további képeinket