436 kilométer

május 27., 20:04 Módosítva: 2020.05.28 22:18
944

Mindig is imádtam az éjszakai utcai sétákat. 13-14 éves lehettem, egy vidéki kisvárosban laktunk, édesanyám arra ébredt hajnali négykor, hogy csengetnek. Hálóingben kinyitotta az ajtót, a kamasz fia állt ott egy-egy rendőrrel az oldalán. Beküldött a szobámba, majd miután pár percig beszélt a rendőrökkel, kihívott, hogy mondjam el, mit csináltam.

Nem csináltam semmit.

Nem tudtam aludni, kimentem hát sétálni. Azért lettem gyanús, mert állítólag valahol átszaladtam az út egyik oldaláról a másikra. Hogy tényleg így volt-e, azt már a jó ég tudja. A küszöbünkön szegény rendőrök lepődhettek meg a legjobban. Anyám csúnyán leszúrta őket, hogy miért kell éjjel négykor a frászt hozni rá csak azért, mert a gyereke sétált. Abban azért egyetértettek, hogy egy 13 éves srác ne sétálgasson hajnalban az utcán, de anyám felfogása szerint azért egy ilyen belépőhöz egy betöréses lopást kellett volna elkövetnem.

Amikor aztán 12 éve a fővárosba költöztem, kaptam egy szinte végtelennek tűnő várost, ahol úgy tűnt – és tűnik még most is –, soha nem fogy el a felfedeznivaló. Különösen éjszaka. Akármekkora közhely is ez, Budapest éjszaka egészen más arcát mutatja. Itt nem feltétlenül a bulinegyed hupikék törpikének öltözött részeg angoljaira vagy bármi másra gondolok, amit éjszakai életnek szokás nevezni. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és láthatóvá válik sok minden, amit addig szinte eltakart a tereket használó tömeg. Szabadabb lesz az ember. Ott sétálsz keresztül-kasul az utcán, vagy nyugodtan bámulsz egy egyébként érdektelen, de abban a helyzetben éppen végtelenül fontosnak tűnő apróságot, anélkül hogy elsodornának, ledudálnának, hülyének néznének. Az elmúlt bő másfél hónap Budapestjén ez hatványozottan igaz volt.

436 kilométer.

Pontosan ennyit tettek ki az éjszakai sétáim a kijárási korlátozás óta – már amennyire hinni lehet a telefonom lépésszámlálójánakMondhatnám, hogy a fotókért kezdtem el sétálni, de ez önámítás lenne. Egyszerűen azért, hogy ne őrüljek meg, és szégyen, nem szégyen, amennyire utáltam a napközbeni bezártságot és a szociális kapcsolatok chatüzenetekre szűkülését, úgy fürdőztem éjszaka az üres város minden négyzetcentiméterében

Nem  mondom, hogy csak ilyen volt a város az elmúlt időszakbanEz benyomások halmaza, afféle napló ezekről a fura éjszakákról, és arról, hogy kikkel ismerkedtem meg – már aki engedte, hogy lefotózzam, ez nem a bizalom időszaka, ugye.

Nem hinném, hogy valaha úgy gondolnék vissza ezekre a hetekre, mint életem legszebb időszaka, de ez a végtelenül csendes város és a séták hiányozni fognak, kicsit már most is hiányoznak.

Tekintse meg a további képeinket

Kör közepén állnak, bábukkal esznek

május 26., 15:20 Módosítva: 2020.05.27 07:51
308

Nem is olyan régen, pár évvel ezelőtt a Margit híd budai hídfőjénél olyan kép fogadta az arra járó BKV-utast, ami kinek szomorkás volt, kinek vicces vagy abszurd, de mindenekelőtt különleges és szokatlan, legalábbis az akkori Budapesten mindenképp. „Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?” – ami akkor annyira érdekes volt, hogy ezzel a címmel még rövidfilmet is ihletett, a Nekem Budapest szkeccsfilm Ferenczik Áron-féle epizódját, az új koronavírus megjelenése utáni új rendbe feltűnésmentesen belesimul.

A normális, vagy legalább arra emlékeztető élethez való visszatérés egyelőre csak akkor megy, ha megtanuljuk tartani egymástól a biztonságos távolságot a nyilvános terekben. Eltarthat egy ideig, amíg hozzászokik a szemünk a rajzolt körökben, hatszögekben vagy négyzetekben elkülönülten ácsorgó, napozó és imádkozó emberekhez, a műanyag válaszfalakhoz meg a gondosan üresen hagyott köztes terekhez, de kérdésnek már nem kérdés 2020 nyarán, miért vannak egymástól olyan messze a dolgok.

Tekintse meg a további képeinket

Lángszóróval rajzolja újra Skóciát

május 24., 23:56 Módosítva: 2020.05.25 19:15
321

A bazi nagy betonkockák, a felperzselt hanga, a láthatárt keresztülszelő drótok és vezetékek, a földön heverő elpusztult állatok kevéssé tartoznak a skótfelföldi tájba, legalábbis akkor, ha azt az utazási irodák közhelyszótára alapján képzeljük el: érintetlen vadonnak, olyan romantikus, nosztalgikus földnek, ahol az emberi faj jelenlétére csak az elszórt, kísérteties várromok és – na jó – a whiskylepárlók emlékeztetnek.  

Egy skót fotós, Mat Hay hét évet szánt a Skót-felföldet, annak legelhagyatotabb tájait járva arra, hogy igazán látni legyen képes ezt a vidéket, hogy személyes, valódi kapcsolatot alakítson ki a szülőföldjével, és megmutassa másoknak is, hogy milyen igazából élni, dolgozni itt. Az eredmény a Heather Burn (Hangaégetés) című fotósorozat.

Tekintse meg a további képeinket

Feloldódni a nagy közös tettben

május 20., 09:39 Módosítva: 2020.05.21 11:14
133

A fizikai szépséget, a megjelenésében is eszményi embert szinte minden politikai áramlat be tudta olvasztani ideológiái közé. A tökéletes emberek erőt sugároznak, legyőzhetetlennek tűnnek, főleg, ha még egy kis militarista jelleget is kap a testedzés.  Ez is az ókori görögökkel kezdődött, de a 19.-20. században kapott igazán a testkultúra politikai töltetet. A csehek Sokol mozgalma is több mint  150 éve kezdődött, és mindebből megmaradtak a tömeggimnasztikai bemutatók. Kudász Gábor Arion WORKOUT - a fine sense of patriotism című sorozatában arra kereste a választ, hogyan találják meg a helyüket a fiatalok ebben a sok ideológiától átitatott, nosztalgikus közegben és tömegben.

Tekintse meg a további képeinket

Pillanatképek az ausztrál vadonból, ami már sosem lesz ugyanaz

május 15., 22:03 Módosítva: 2020.05.24 17:42
575

Outback – így hívják Ausztrália kietlen és lakatlan belső területét, amit sem a modernizáció, sem a klímaváltozás nem kímél. Adam Ferguson fotós pedig úgy döntött, megmutatja, hogyan élnek itt az emberek, akik egyelőre nem fordítanak hátat a gyorsan változó vidéknek.

Az Isten háta mögötti vidék vagy Senkiföldje, így hívhatnánk az ausztrál kontinensnek azt a részét, amely a földrész 73 százalékát foglalja el, vagyis több mint 5 millió négyzetkilométert. A népsűrűség hihetetlenül alacsony, hiszen a 24 milliós népességnek mindössze öt százaléka lakik itt. Az Outbackről számtalan vers és dal íródott, ki mesebeli helyként írta le, ki pedig olyan vidékként, amit jobb elkerülni, lásd az 1971-es Félelemben élni című thrillert, ami nem vetett túl jó fényt a térségre, és amiért sokan nehezteltek is. A kietlen, majdnem lakatlan terület fontos része Ausztrália kultúrájának és történelmének, a nemzeti identitásnak. Ezt a vidéket mutatja be Adam Ferguson fotós Big Sky című fotósorozata.

  • Meg lehet találni a szépséget egy majdnem lakatlan pusztaságban?
  • Mit tehet az, aki nem akarja elhagyni a szülőföldjét?
  • Hogyan éli meg az őslakos közösség, hogy pár száz év alatt a feje tetejére állt a világuk?

Ferguson 1978-ban született, Új Dél-Walesben töltötte gyerekkorát, majd a Queenslandi Képzőművészeti Főiskolán tanult fotózást. 2009-ben lett igazán ismert a háborús övezetben készült képeiről, és olyan kiadványoknak dolgozott, mint a The New York Times, a Time magazin és a National Geographic. Az utóbbi tizenkét évben járt Irakban, Afganisztánban, Görögországban, Írországban, Indiában és a Közel-Keleten, majd úgy döntött, hazatér, és gyerekkori emlékek fonala mentén elindulva mutatja meg ennek a gyakran félreértett vidéknek és a lakosainak a valóságát, mielőtt életmódjukat a klímakrízis és a modernizáció annyira átalakítja, hogy rá sem lehet majd ismerni.

Ferguson először egy producer segítségével találta meg a helyszíneket, és bár jók lettek a képek, úgy érezte, hiányzik valami, ezért úgy döntött, lakókocsival járja tovább a vidéket, de kiderült, hogy ez sem jó módszer, nem tudta elég alaposan megismerni a közösségeket, hiszen a munka végeztével mindig visszatérhetett saját kis világába. Ezután úgy döntött, terepjáróval vág neki, és minden útmenti kocsmába vagy fogadóba betér. Mivel a háborús övezetekben megszokta, hogy folyamatosan készenlétben kell lennie, és mindig történik valami, szokatlan volt számára, hogy akár napokig nem tudott mit fotózni, hiszen a távolságok óriásiak voltak. Olykor pedig nagyon klisészerű jelenetekbe botlott, pedig nem szeretett volna a sztereotípiákra ráerősítő képeket készíteni, például hogy egy cowboy ellovagol a naplementébe. A legnagyobb kihívást az őslakos közösségek jelentették, fehér férfiként sokkal többet kellett dolgoznia azon, hogy megnyíljanak neki, pedig az isten háta mögötti világot nem lehet hitelesen bemutatni nélkülük. Egyre többen, főleg a fiatalok hátat fordítanak az Outbacknek, hogy a partmenti nagyvárosokban találják meg a szerencséjüket, az őslakosok viszont jóval kisebb arányban költöznek el.

Ha elhagyjuk a földünket, elveszítjük az identitásunkat. Az ősi kultúra a ja alapszik, nem a versengésen

– nyilatkozta egyikük.

De miből élnek az emberek? A bányászat és a mezőgazdaság a két fő foglalkoztató, bár egyre nehezebb egyről a kettőre jutni, a helyi állattenyésztők és növénytermesztők egyre nehezebben birkóznak meg a szélsőséges időjárás okozta problémákkal. Amikor 2019 végén a bozóttüzek miatt mindenki Ausztráliára figyelt, a klímaváltozás kérdését nem lehetett megkerülni, mert ugyan ezt a kontinenst bozóttüzekre találták ki, nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ez az irtózatos erővel tomboló tűzvész mégsem volt független az emberi tényezőtől.

2018 hosszú évtizedek óta az egyik aszályosabb év volt, a szárazság leginkább Új-Dél-Walest sújtotta, de Queensland egyes területein ekkor már hat éve tartott az aszály. Majd 2019-ban rekordot döntött a déli kontinensen a szárazság, a rendszeres mérések kezdete óta nem volt ilyen kevés csapadék, Ausztrália nagy részén évi 400 milliméter alatt maradt. Ausztráliában, ahol az előrejelzések alapján a felmelegedés (Magyarországhoz hasonlóan) gyorsabb lesz a világátlagnál, az Ausztrál Állami Egyetem vezető klimatológusa szerint négyszer akkora valószínűséggel fordulhatnak elő a jövőben veszélyes erdőtüzek, mint eddig. Az állami meteorológiai intézet 2018-as klímajelentése szintén a szélsőséges hőhullámok és száraz időszakok gyakoribbá válására figyelmeztetett. És az, hogy az ausztrál kormány dollármilliárdokkal próbál segíteni az aszály elleni küzdelemben, sokak szerint csak tüneti kezelés.

Tekintse meg a további képeinket

Az öltönyös kívülálló, aki észrevétlenül örökítette meg egy legendás punkklub végnapjait

május 9., 18:29 Módosítva: 2020.05.14 12:05
599

Visszarepítenek az időben az anarcho-punk bandákra tomboló fiatalok közé azok a fekete-fehér képek, amelyek a gateshead-i punk szcénát mutatják be, és amiket fotós a Station nevű klubban készített 1985 márciusa és októbere között. Ezek a fényképek majdnem örökre rejtve maradtak. Chris Killip eredetileg csak három képet publikált, a többi felvétel mind a feledés homályába merült volna, ha a fia 2016-ban nem találja meg a kontaktmásolatokkal (ezek nagyítás nélkül készülnek a negatívról) teli dobozt, és nem sikerül meggyőznie édesapját arról, hogy igen, ezeket a fényképeket bizony meg kell mutatni a világnak.

Azt mondta, hogy ezek különleges képek, és rájöttem, hogy igaza van.

  • Kívülállóként is hitelesen be lehet mutatni egy közösséget, szubkultúrát?
  • Hogyan mosódik el a határ festmény és fotó között?
  • Ha megszűnik egy közösségi tér, megszűnik a közösség is?

Chris Killip először reklámfotósként dolgozott Londonban, majd úgy döntött, ez nem az ő útja, és az 1970-es években visszatért szülőföldjére, Man szigetére. A munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az északkelet-angliai közösségek, 1977-ben pedig Newcastle-ben megalapította a Side Galleryt, aminek 18 hónapon keresztül volt az igazgatója. Az 1980-as években rendszeresen járt szórakozóhelyekre fotózni, és egyszer valaki azt javasolta neki, nézze meg a gatesheadi Stationt, ő pedig az első adandó alkalommal el is látogatott. Senkivel nem egyeztetett, senkinek nem szólt, egyszerűen csak belépett az ajtón.

Euforikus volt a hangulat. Több newcastle-i és környélbeli szórakozóhelyen megfordultam már fotósként, de a Station különleges volt.

Tekintse meg a további képeinket

Mi az a rohadt nagy doboz a Horn Gyula előtt?

május 2., 11:18 Módosítva: 2020.05.03 13:38
663

Harminc éve még szülővárosomban, Szegeden laktam, éppen kimaradtam a gimnáziumból, a Postaigazgatóság ruharaktárában voltam raktári segédmunkás, és igazából baromi jól éreztem magam. Ez volt az első munkahelyem, a kezdeti gyanakvás után befogadtak: Göbölyös szaktárs, a raktárvezető, Stér, az NB I-es tekés, Engi Tibi, aki megengedte, hogy a telep udvarán vezessem a szolgálati platós Barkast. Esténként meg eljártam a Victor Hugo utcai városi Fidesz-irodába, ahonnan elhoztam az enyves vödröt és a központból küldött plakátokat. Ragasztottam a bengáli villamosok utasterében, kisgazda plakátragasztó kollégával politizáltam az Ifjúsági Ház mellett a szegedi éjszakában. A Felső Tisza-Part trolivezeték-tartó oszlopain még két országgyűlési választás után is ott voltak nyomokban a fideszes plakátjaim, amire a mai napig szép szakmai sikerként tekintek.

"Ezeket a képeket én ismerem!" – ez volt az első gondolatom, amikor megláttam Szigeti Tamás harminc évvel ezelőtt készült fotóit. Nem feltétlenül azért, mert olvasóként találkoztam velük akkori kedvenc lapomban, a Magyar Hírlapban, akár ott a Dorozsmai úti ruharaktárban ülve, de nyilván azért is. Vannak itt bőven ikonikus képek, majd látni fogják.

Ezek a fotók inkább azért olyan ismerősek, mert visszaadják 1990-et. Amiről még ma is nehezen tudom elhinni, hogy ez már történelem, hiszen olyan, mintha csak most lett volna. Ha a gyerekeimnek mutatom, akkor nem értik. Mi az a rohadt nagy doboz a Horn Gyula előtt? Ki ez a sok szakállas ember? Az üzletembereknek hol vannak a mobiljaik meg a táblagépeik? TV, rádió, zsidó maffia, na azt értik. De mi az az SZDSZ?

"Valami volt az ország legpatinásabb színházának levegőjében. Valami jó. Valami más. Valami új, szép – írták Szigeti Tamás fotói köré a szabadon választott Országgyűlés 1990. május másodikai megalakulásának másnapján. – A kezdés pillanata. A bizalomé. Mindenki tudott mosolyogni. Szívből, igazán. A szekus, aki nem is szekus, a kommunista, aki tán nem is az. A tulipánok, kalászok, narancsok. »Szeressük egymást« – mondta a szónok. Gyerekek – folytatta mindenki fejben, s nem volt banális a szokvány."

A plakátragasztós boldog kampány után nem nagyon néztem a Fidesz-iroda felé, bevallom, a tagdíjat se fizettem, ezért aztán a következő országgyűlési választás előtt néhány hónappal felhívott a párt egyik helyi vezetője, hogy megtudja, komolyak-e még a szándékaim. Én bevallottam, hogy már nem akarok a párt tagjai lenni, mire maliciózusan csak annyit mondott: "Akkor vesztettünk".

Szigeti Tamás: Összezárva a múlttal

Világjárvány van és karantén. Világjárvány idején, a karanténból nem látszik a jövő. Nem tudjuk mi lesz egy hónap, vagy akár csak egy hét múlva. Sőt, valójában másnap délutánig sem nagyon látunk el. Valahova azért nézni kell, így hát azt gondoltam, hogy belenézek a múltba.

A múlt egy része apró, 24 x 36 mm-es, téglalap alakú, egykor fényérzékeny filmkockákon várakozik a szobámban, egy redőnyös szekrényben.

"Kezdjük azzal, hogy mi volt harminc éve" – gondoltam.

Felhúztam hát a redőnyt és kivettem a szekrényből néhány tasakot, amelyekben hat kockás csíkokra felvágva sorakoznak az egykori negatívok.

Harminc év viszonylag hosszú idő. Ha nem is történelmi távlat, de egy bő emberöltő. Ennyi idő alatt sok minden változik. Az is, hogy hogyan látjuk a múltat. Természetesen mindenki másként. A politikusok, rendszerek, kurzusok mifelénk leginkább azt bizonygatják, hogy minden másképp volt. Az egyének a saját, tapasztalataik, emlékeik tükrében tekintenek a múltra. Hogy milyennek látjuk, azt persze az is befolyásolja, hogy mi történt, mit éltünk át azóta. Mik voltak és hogyan teljesültek a várakozásaink. Hiszen végülis akkor ugyanúgy nem láttunk semmit előre, mint ma a karanténból. És nem csak az számít, hogy mire emlékezünk, hanem az is, hogy mire nem.

Nagyon sok emléket hívnak elő a filmkockák, mint annak idején a hívó oldat a képeket a filmeken.

Az a sok film, a sok régi negatív. Ahhoz, hogy pozitívvá váljanak, be kell szkennelni a filmeken látható kockákat. Persze a szkenner valójában csak a képeket változtatja pozitívvá, hogy az élmények, az emlékek is azzá válnak-e, az bennünk dől el.

Ezek eldöntésére kiváló alkalom a karantén.

Tekintse meg a további képeinket

Vuhan sokkal több, mint egy vírus gócpontja

május 1., 22:41 Módosítva: 2020.05.02 21:40
289

Január 23-án került vesztegzár alá a kínai Hupej tartomány központja, Vuhan, miután a 11 millió fős városból terjedni kezdett az azóta világjárványt okozó koronavírus. A kínai város a vírus gócpontjaként lett ismert világszerte. 11 hét után, április elején enyhíteni kezdték a vírus terjedésének megelőzésére létrehozott szabályokat, április 8-án megszűnt a vesztegzár. Az eddig szigorú karanténszabályok között élő Vuhan lakói fellélegezhettek, a város nevéhez viszont hozzátapadt a “koronavírus gócpontja” megnevezés. Pedig ahogy minden más városnak, úgy Vuhannak is volt története a vírust megelőzően.

  • Miért hívták Vuhant Kína Chicagójának?
  • Mi a város nevezetességének számító pagoda legendája?
  • Milyen Guiness-rekord csúcstartója Vuhan?
Tekintse meg a további képeinket

Nem tudok semmi rosszat mondani róla, és nem is hallottam rosszat róla soha

április 30., 00:01 Módosítva: 2020.05.01 00:02
994
Rédei Ferenc 1944. február 28-án született Budapesten. Vasesztergályosnak tanult Csepelen, majd egy ajándékba kapott Rolleiflex géppel fotózni kezdett. Fotóriporteri pályafutását a MÁVAUT üzemi lapjánál kezdte, majd a Magyar Rendőr munkatársa lett. 1971-től a Népszava fotóriportere, 1975-től 1985-ig rovatvezetője volt, majd a Népszabadság fotórovatának vezetője lett. 2006-tól, nyugdíjasként a Népszabadság fotóarchívumának 1963 és 1990 között készült anyagait digitalizálja, archiválja.

A Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat 2020-ban Rédei Ferenc kapta. A 2018-ban alapított díjat először Urbán Tamás nyerte el, tavaly pedig Szebeni Andrásnak ítélték oda. Rédei Ferenc nevét a szakmában mindenki ismeri, ez az állítás már évtizedek óta megállja a helyét. Pár nappal ezelőtt, amikor a díjról először olvastam, a sok gratuláció között a Facebookon szembejött egy visszaemlékezés, benne egy negyvenhárom évvel ezelőtti történettel. Annyira jó volt, hogy fel is hívtam Szigeti Tamást, hogy szeretném lehozni az írását az Indexen.

Tekintse meg a további képeinket

Ez nem a Fortepan, ez a jelen

április 24., 23:35 Módosítva: 2020.04.27 11:38
2014

A Fortepan fotógyűjteménye a hétköznapokon keresztül mutatja be, milyen is volt az élet a 19 század végétől a 20. század végéig, vagyis a története a szocializmus évtizedeiben ér véget. Abban a korszakban, amely legtöbbünknek csak gyerekkorából, vagy a szülei elmeséléséből lehet ismerős.: itt-ott azért még felsejlik ugyan a múlt, de ez a korszak végérvényesen történelem. Legalábbis itt, nekünk. Van, ahol azonban mind a mai napig szinte pontosan ugyanolyanok az életképek, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt.

Mecamor a szovjet atomváros Örményországban. Városfejlesztési, építészeti örökségét, a közeli Jerevánnal együtt nem is olyan rég mutattuk be Katharina Roters képein. A környéket belengő enyészet hálás fotótéma, tavaly például Zoltai András sportfotóin bukkant fel a település tornacsarnoka. De vajon mitől olyan izgalmas ez a térség, és mitől mások Stefano Morelli képei, mint az előbb említettek?

  • Hol van Kis Kuba, ahol minden évben megünneplik Lenin születésnapját?
  • Mit keres egy űrbázis kinézetű építmény az elhagyott szocialista városban?
  • Milyen messze volt a tízezer áldozattal járó földrengés a világ legveszélyesebb atomerőművétől?

A különös település a hetvenes években épült fel, és eredetileg 35 ezres lett volna. Az új Mecamort az akkor megnyíló közeli atomerőmű kiszolgálására tervezték, de soha nem érte el az eredetileg elképzelt, megalomán méretet. Az erőmű viszont ma is üzemel: ez a világ legveszélyesebb atomerőműve. Egyrészt maga a konstrukció sem elég biztonságos (a reaktortartály körül nincs védelmet jelentő vasbeton építmény, úgy nevezett konténment), másrészt szeizmikusan igen aktív területre épült. A legalább 25 ezer (más becslések szerint 50 ezer) áldozatot követelő, 1988-as örményországi földrengés epicentruma alig 75 kilométerre volt tőle. Jelenleg vagy kilencezren lakják Mecamort, közülük úgy ezernek ad munkát az erőmű.

Tekintse meg a további képeinket

Föld hívja az univerzumot, univerzum, jelentkezz!

április 19., 17:49 Módosítva: 2020.04.20 18:07
162

Az űr a legvégső határ.

A mondat, ami emberek millióinak lehet ismerős, a mondat, ami az eredeti Star Trek sorozat minden epizódjának elején elhangzik. Az, hogy idegen tájakat fedezzünk fel, mindig is óriási hajtóerő volt, és bár a Földnek is vannak olyan szegletei, amiket még nem ismerünk igazán, sokakat inkább az izgat, hogy milyen titkokat tartogat az univerzum, hogy van-e élet más bolygókon, galaxisokban, és ha igen, milyen létformák lakoznak ott, hogyan tudjuk velük felvenni a kapcsolatot. Hogy ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, nem új keletű dolog, és az sem, hogy a földönkívüli életen való elmélkedés nemcsak a tudományos élet sajátja, elég csak Verne Gyula munkásságára gondolni, de akár ennél messzebbre is visszautazhatunk az időben, mondjuk egészen a második századig, amikor Lukianosz több olyan művet is alkotott, amelyek inspirációként szolgáltak a sci-fi irodalom számára.

Egy fiatal német fotóművész, Katinka Schuett Cosmic Drive című sorozata azt mutatja be, hogy a jelenben milyen vetületei vannak ennek a témának. Az ihletet az adta, hogy több olyan emberről készített fényképeket, akik UFO-észlelésekkel foglalkoznak.

Az embereket mindig is érdekelte annak a lehetősége, hogy talán nem vagyunk egyedül az univerzumban.

  • Miért vonz minket annyira a bolygónkon kívüli világ?
  • Van-e szavatossága azoknak az üzeneteknek, amiket egy meghatározó korszakról készített képek hordoznak?
  • Hogyan kapcsolódik össze a racionalitás és az érzelmek?

Ennek a kíváncsiságnak a bizonyítékai pedig ott vannak mindenhol, a hétköznapjaink részei, gondolunk a különböző találmányokra, amiket az űrkutatásnak köszönhetünk, az óriási rádióteleszkópok, amik már csak méretük miatt is lenyűgözőek, és persze csomó (pop)kulturális alkotásra, amelyek egyes elemei már klisébehajlóak, de pont ettől lesznek univerzálisak, mint a boncasztalon fekvő földönkívüli vagy E.T. pirosan világító ujja. Persze ezek csak itt és most számítanak a közös tudat részének, és ezt az alkotó is tudja.

Ez a projekt valószínűleg teljesen más formát öltött volna, ha ötven évvel ezelőtt készül.

A sorozatban szerepelnek megtervezett, beállított képek, és olyan fotók is, amik egy spontán pillanatot örökítenek meg. Schuett alapvetően a konceptuális fotózást érzi a sajátjának, de elismerte, van, amikor elmozdul a dokumentartista irányba, és úgy véli, hogy ez a két megközelítés tökéletesen kiegészíti egymást. Tanulmányai során egyébként minden műfajban kipróbálta magát, és tényleg kizárásos alapon jutott el a számára optimális munkamódszerig. Képein megpróbál mindent elrejteni vagy eltüntetni, ami zavaró lehet, ami felesleges, és csak azokat a tényeket megjeleníteni, amik beleillenek a koncepcióba. Ugyan a tudományok nagyon érdeklik, komfortosan mozog ebben a világban, de elismeri, a racionális témák az érzelmeire is hatnak. Hozzátette, nem egyszerű az érzelmeket lefordítani képekre, de igen, valójában ez az egyik fő célja. És persze az, hogy a fénykép a nézőben is érzelmi válaszokat váltson ki, hiszen ettől lesz különleges egy projekt.

Tekintse meg a további képeinket

Hitler szülinapjától Japán 86 éves rögbijátékosáig

április 17., 17:49 Módosítva: 2020.04.18 21:52
663

A World Press Photo 2020 pályázatra idén 24 országból 4300 fotós 74 ezer képe érkezett, a zsűri 44 díjat osztott ki több kategóriában. A világ legfontosabb sajtófotódíja ez, ahol az év legjobb munkáit ismerik el, és ahogy tavaly, úgy idén is született a versenyen magyar győzelem is. A győztes kategóriák között láthatunk Hitler szülinapját éltető szélsőjobboldaliakat, sanyarú traumákat, a szabadság vágyát és a tüntetések erejét, de szerencsére kíváncsi jegesmedvéket is.

Tekintse meg a további képeinket

A sosem látott magyar nagyapa története

április 8., 13:14 Módosítva: 2020.04.09 07:00
206

Nem arról van szó, hogy a nagymamám nem akar emlékezni. Sokkal inkább arról, hogy nem próbál meg aktívan emlékezni, és egyébként is kevés emléke lehet ebből az időszakból

– mondta Anthony Paul Marchetti amerikai fotós az Indexnek. Ő ezzel magyarázta azt, hogy miért homályosíthatták el a nagyanyja menekült táborban töltött időszakáról szóló emlékeit azok az évtizedek, amik a ma már Amerikában élő, magyar származású asszonyt elválasztják életének ettől az időszakától.

A fotós anyai nagymamája 1945-ben saját édesanyjával (azaz Marchetti dédanyjával) együtt menekült az előrenyomuló orosz csapatok elől nyugatra. Szegedről indultak, és hét hónap alatt gyalog jutottak el Ausztrián keresztül Németországba. A nagymama Münchenben egy menekülttáborban élt egészen 1951-ig, ezalatt az idő alatt pedig megismerkedett és szerelembe esett egy Paul (azaz valószínűleg Pál) nevű magyar férfival. Paul már a nagymama jegyese volt, amikor a nő családja előtt megnyílt a lehetőség, hogy Amerikába költözzenek. A nagymama abban a biztos tudatban hagyta hátra a jegyesét, hogy a férfi nem sokkal később követi majd őt az USA-ba. Az Atlanti-óceánon való átkeléskor már jelentkeztek rajta a terhesség első tünetei, az Új Világban pedig megszületett Marchetti édesanyja.

De Pault, a nagypapát soha többé nem látta a család.

Anthony Paul Marchetti Paul című projektje a sosem látott nagypapa alakját a művészet eszközeivel eredetileg megidézni próbálta, majd miután erre képtelenek bizonyult, inkább arra tett kísérletet, hogy a töredezett családtörténet hiányait a fényképezés segítségével töltse be. Ezzel pedig a család mitikus tagját egy új, tulajdonképpen fiktív alakként maga a fotós teremti meg és teremti újjá.

Tekintse meg a további képeinket

Több száz lány dolgozik, és több ezer dollár cserél gazdát

április 4., 23:01 Módosítva: 2020.04.07 18:20
370

Titokzatos, elsötétített ajtók és ablakok, villódzó neonfény jelzi a hely nevét. Nagy, fekete autókból kiszálló öltönyös, magas beosztású férfiak, akik „megszöknek” otthonról, hogy egy kicsit másban részesüljenek, mint ami a megszokott. Nehéz sorsú táncos lányok az öltözőkben. Legalábbis a filmtörténetben valahogy így szokták bemutatni az amerikai sztriptízbárokat, elég csak az 1996-os Sztriptíz című filmre gondolni Demi Moore főszereplésével (a film alapsztorija az, hogy a volt FBI-ügynök anyukától elveszik hétéves kislányát, elkezd egy sztriptízbárban dolgozni, hogy legyen elég bevétele, és vissza tudja szerezni a gyerekét). 

Akármennyire is könnyű azt képzelni, hogy Amerikában a legtöbb táncoslánynak hasonlóan zűrös háttérsztorija van, és belekényszerült abba, amit csinál, csak azért, hogy meg tudjon élni, a valóságban közel sincs így. A legtöbben ugyanis maguknak választják a szakmát úgy, hogy van egy biztos családi vagy kapcsolati hátterük. Az pedig, hogy fejlesszék magukat, kultúrával foglalkozzanak, ugyanúgy a mindennapjaik része, mint az, hogy esténként különböző produkciókkal készüljenek éjszakai klubokba.

A sztriptízkultúrával kapcsolatban inkább hagyatkoznak sztereotípiákra az emberek, pedig nagyrészt árnyékban van előttük az egész.

A táncosok csodálatosak. Nagyon erősnek, szépnek és szexinek találom őket. Egyáltalán nem olyanok, ahogy a mainstream médiában bemutatják őket.

Elizabeth Waterman, a Los Angeles-i székhelyű fotós pontosan ezért kezdett el nightclubokban dolgozó táncosokat megörökíteni, hogy megmutassa, miben téved velük kapcsolatban a nagyközönség. A táncosokról készült fotók pedig hozták magukkal a szoros kapcsolatokat és személyes történeteket is.

Tekintse meg a további képeinket

Lecsendesült az élet

április 1., 23:54 Módosítva: 2020.04.02 21:23
351
Két tinédzserrel amúgy is csendes az élet. Most azonban nincsenek barátok, akik átjönnek, akik azért csapnak némi zajt, nevetgélnek, a fiúk bunyóznak a kisfiam szobájában. A lányom barátai sincsenek itt, akik olykor hangosan beszélgetnek egymással, kacagnak, vihognak. Most csendesebb minden. Mégis, valahogyan a karanténban is zajlik az élet, a mi kis életünk. Ezeket a pillanatokat örökítettem meg. Anglia, 2020. március vége. Amikor a brit kormányfő, Boris Johnson bejelentette, hogy három hétig mindenki maradjon otthon, az iskolák is bezártak. Online folyik az oktatás, itthon tanulnak a gyermekeim. Titkon kicsit örülök is ennek az egésznek, mert úgy érzem, ezáltal egy kicsit közelebb tudhatom magamhoz a már kamasz gyermekeimet. Kicsit többet ölelhetem őket, többet beszélgethetek velük. Nem rohanunk a magunk útján, hanem csendben ülünk egymás mellett itthon.


Halasi Eszter vagyok. Hat évvel ezelőtt jöttünk ki Angliába, elsősorban azért, hogy a fiam és a lányom megfelelő, kevésbé stresszes oktatásban részesüljön. Ez meg is valósult, mindketten nagyon élvezik, és mellette persze anyanyelvi szinten megtanultak angolul. Számomra nehezebb volt a váltás, de megbirkózom a feladatokkal. Hármasban élünk egy pici angliai faluban két macskával. Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert önkormányzati házat kaptunk Angliában, ahol nekem mint egyedülálló szülőnek nincsenek anyagi nehézségeim. Jelenleg mindhárman tanulunk valamit. A lányom főiskolás, turizmus-vendéglátás szakon tanul, légiutas-kísérőnek készül, a későbbiekben pedig idegenvezetőnek szeretne továbbtanulni. Én bizniszt és menedzsmentet tanulok. A kisfiam még csak 13 éves, jelenleg középiskolás.

Három éve kezdtem el fotózni a gyermekeimet, mert szerettem volna magunknak egy szép családi fotóalbumot készíteni, amit majd idősebb korunkban kedvünkre lapozgathatunk, akár az unokákkal is anekdotázhatunk a múltról. Közben mesélhetünk történeteket, amiket mi magunk éltünk meg. Az életünk szakaszait, történéseit, vicces és örömöt okozó momentumait képekben igyekeztem megörökíteni. Ez a sorozat a jelenlegi helyzetről készült. Amikor itthon kényszerültünk maradni a járvány miatt. Amikor a karanténban a gyermekeimnek az online tudásuk, az okoseszközök használata nem szórakoztatásra kell, hanem a tanulásuk, tudásuk fejlesztésének feltétele. Amikor kicsit lecsendesült az életünk is. Egyáltalán nem találkozunk a barátainkkal – ezt főleg a kisfiam viseli nehezen. Én a magam részéről titkon talán egy picivel jobban örülök a kialakult helyzetnek, mint ők, mert így többet tudok velük lenni, beszélgetni, többször meg tudom őket ölelni. Többet nézünk együtt filmet, jobban rájuk tudom összpontosítani a figyelmemet. Ennek ellenére azért várjuk, hogy visszakapjuk a zajosabb hétköznapjainkat, és újra társaságibb életet élhessünk. Most egyelőre ezzel a helyzettel kell megbarátkozni. Úgy néz ki, egészen hat hónapon keresztül nem lesz iskola. Talán csak szeptemberben legközelebb.

Tekintse meg a további képeinket

Többször is előfordult a héten, hogy hazamentem és csak sírtam

március 30., 07:04 Módosítva: 2020.03.31 14:45
10045

Még két hete ugrottam be az egyik drogériába, fogkrém kellett, mert pont elfogyott. Az üzletben már csak hét vásárló lehetett bent egyszerre, a pénztárosok pedig már akkor maszkban, gumikesztyűben dolgoztak, és a kasszát a kisebb kosarakkal barikádozták el, hogy így bírják rá a vevőket, tartsák a megfelelő távolságot. Aztán az egyikőjük odaszólt a pénztárban álló kolléganőjének, hogy a főnök megint 12 órára osztotta be, és „nem tudja, hogy fogja bírni”. Hátrafordultam. Egy negyvenes nőt láttam könnybe lábadt, karikás szemekkel. 

Az egészségügyben robotoló dolgozók mellett most azokon is óriási a teher, akiknek köszönhetően az ország még működik. Futárok, boltosok, szemétszállítók, szociális munkások, akik a határaikat feszegetik, hogy ne bénuljon meg teljesen az élet. De a bizonytalanság , a robotolás és az az érzés, hogy soha nem lesz vége, az ő lelküket is kezdi felzabálni. A feszültség sokszor otthon robban ki: sírnak, mert lelkileg kezdenek teljesen kimerülni. Napokig nem alszanak, mert a megoldást keresik, hogyan szerezzék be az árut, vagy hogyan szervezzék át teljesen a működésüket. És a neheze még csak most jön.

Tekintse meg a további képeinket

Először voltam punk, utána lettem irodakukac

március 27., 23:45 Módosítva: 2020.03.29 13:23
2191
Magyarországon a rendszerváltás előtt lett népszerű a punk, később pedig a rendszerváltást is túlélte. A fiatal punkzenekarok mellett vannak olyanok is, akik már 30 éve zenélnek a korcsoportot nézve is egyre szélesedő közönségnek. A veteránnak számító Prosectura zenekarral töltöttünk pár hónapot koncertről baráti kocsmázásra járva, hogy megismerjük közönségüket, őket: dokumentáljuk a nagybetűs magyar punkot.

Sex Pistols, Ramones, The Clash – pár azokból a zenekarokból, amelyek a ‘70-es évek közepén Angliában elindították a punk hullámot. A punk adott a világnak divatot, társadalmi mentalitást, identitástudatot, zenében pedig egy, a mainstreamet elutasító vonalat. A punkrock lényege a rövid és gyors dallam, illetve a szókimondó szöveg párosában rejlett, és az együttesek gyakran választottak független lemezkiadót. Persze nemcsak Angliában, a punk hamar kinőtte magát globálisan is, aztán országtól függően kapott hideget vagy meleget. Itthon például a Kritika egyik számában a Vita a punkról című szöveget úgy kezdik:

Most, hogy a punk néven ismeretes, angolszász zenei mozgalom már lefutott, jellegzetes és megkésett konjunktúrát élvez a hazai sajtóban az idevágó jelenségek részletes taglalása. Rejtett vagy csak a sorok mögül kiolvasható ez a tendencia, amely a hazai rock-zene bizonyos jelenségeit a punk szinonimájaként állítja be.

A Kritika cikke 1979-ben készült. A rendszerváltás előtt a punk zene mindenféle bélyeget kapott, álforradalmi, álbaloldali címkéket nyomott rá az államszocialista rendszer. A punk lázadó szellemisége beette magát a kelet-európai országok életébe is, de hogy 1979-re ez már lefutott lehetett volna, az egyáltalán nem igaz.

A szekszárdi Anális Coitus a rendszerváltás évében, a Kritika idézett cikke után 10 évvel, 1989-ben alakult, pár hónappal később már Prosecturaként adta ki a dalokat. Azóta már 31 évnél és számos lemeznél jár a zenekar, a jelenlegi tagjai Imre Norbert, Polgár Tamás, Binder Gáspár és Nagy Lajos. Néhány hónapon keresztül őket követtük koncertekre, megbeszélésekre, rádióinterjúra és sörözésekre, hogy bebizonyítsuk: “punk is not dead”.

Tekintse meg a további képeinket

Egy szív szerinti gyermek

március 21., 15:52 Módosítva: 2020.03.22 18:50
5093

Azt mondják, a családunkat nem mi választjuk. Mi van akkor, ha valaki mégis választ magának gyereket? Mi történik egy babával, ha a szülei lemondanak róla, mert valamilyen fogyatékossággal született? Valóban terhet és egy életen át tartó küzdelmet jelent egy Down-szindrómás gyerek? Ezek és ehhez hasonló ezeregy kérdés járt a fejemben, amikor négy évvel ezelőtt megismertem Jásper Évát, aki eldöntötte, hogy örökbe fogadja a Down-szindrómás Tamást. Azóta követem az életüket fotósként.

Tekintse meg a további képeinket

Mi ez, és hol van?

március 8., 23:42 Módosítva: 2020.03.09 14:13
218
Az egész a Facebookkal kezdődött. Azért ott, mert a többiek, akikkel Pál Zsuzsanna Rebeka együtt akart szórakozni, ott voltak. Igazából a Facebook lett a művész Instája, ami akkor még nem is létezett. Aztán tíz év alatt összegyűltek másféle fotók is, amelyekben a készítőjükön kívül az is közös, hogy sokunkat megmozgattak. A képek rajongótábora klubszerűen alakult ki. Akiket igazán megfogott, mind képekkel dolgozó, kreatív emberek, ahogy a szerző is az. Szeretik a feladványt, a csavart, a viccet és a komolykodás leleplezését, bár maga a leleplezés történetesen lehet fennkölt – a leleplezések azonban már csak ilyenek.

Nyomok ezek, valósak, sok mindenről szólnak, de leginkább egy belső világról, játékról, felismerésről. Ez a nagykép elsősorban azoknak szól, akik élvezik, hogy jelekből olvassanak, vezessen az eredmény bármire is, a folyamat a lényeg, nem a komolysági faktor. Mondjuk néhány kép esetében komoly vitákat lehetne erről lefolytatni. Vannak dolgok, amikről konkrétan nem feltétlenül akarunk beszélni, de másokkal együtt szívesen és jól szórakozunk rajta. Ez a jó a képekben is, mikor nem kell róluk beszélni, elég csak összekacsintani, aztán mindenki azt ért rajta, amit akar. Kicsit olyan, mint az életigenlés. 

A játék egyszerre kreatív és analitikus, végső soron pedig megismerő. Valaki ott járt, és beavatkozott, valami történt, vagy valami eleve nem volt rendben. A minket körülvevő díszlet néha hasonlóan gyors tempóban változik, mint az életünk, és hogy még egy ideig megmaradjon, érdemes nyomni egy képet róla. Valós idejű vizuális antropológia.  A „mi ez?” és „hol van?” kérdésre Pál Rebeka falán voltak válaszok is, a helyes megfejtésért meg krémes járt.

Tekintse meg a további képeinket

800 ezer afrikai menekült Portugáliában

március 4., 14:57 Módosítva: 2020.03.05 15:02
621
Az elmúlt évtizedek legnagyobb európai menekülthullámáról Magyarországon nem sokat hallani, pedig a hetvenes években közel 800 ezren tértek vissza Portugáliába, amikor a gyarmatbirodalom elvesztette afrikai érdekeltségeit. A sokszor pánikszerű távozásban minden nap több ezren érkeztek légihídon Lisszabonba, a visszatérőkkel megteltek a kempingek, a laktanyák és a börtönök, ma mégis sikertörténetként emlékeznek erre. A “retornados” képei, Szász Lilla, nagykép.
Tekintse meg a további képeinket

Kísért az elmúlás és a déliség Amerika legjobb fotósának képein

február 29., 23:33 Módosítva: 2020.03.01 22:28
290

Az, ahogyan megigézett engem a halál, szerintem genetikusnak is tekinthető. Apám is ugyanezzel a csapással élt együtt, azt hiszem. A halál a megigéző táj szobrásza, a rettenetes anya, az élet dohos megalkotója, ami egy nap mindnyájunkat felfal

- idézi Sally Mannt a New York Times. Én meg arra gondolok, mennyide déli dolog már ilyenek mondani, írni, vagy egyáltalán, gondolni?

Déli. Mármint a szó Észak-Amerikai értelmében. Vagy hogy egyszerűbb legyen: az amerikai szó magyar értelmében.
Déli. Mint a gótika, a kísérteties romantika, mint a Konföderáció emléke és a nagybírtokosok elátkozott családtörténetei.
Déli. Mint Faulkner, vagy mint Amy Adams, ahogy Franz Waxman zenéjére autózik az Éles tárgyak elképzelt kisvárosában, Wind Gapben.

A fent idézett mondatok épp annyira "déliek", mint amennyire déli a Time magazin által Amerika legjobb fotósának nevezett Sally Mann maga. Nem csak azért, mert Mann tényleg az amerikai délen született - 1951-ben, a virginiai Lexington városában - és nem csak azért, mert egy olyan házban nőtt fel, ahol különböző kultúrák halálábrázolásai díszítettek a falakat. (Egy olyan déli otthonban, amit majdnem szó szerint kísértett megannyi múlt.) Azért is, mert bár a fotós több mint 40 éves pályafutása során a fényképeinek tematikája többször változott, az emlékezést, a vágyakozást, a halandóságot, a családot és az ember iránt nyomasztóan közömbös természet is úgy ragadta meg a kísértetiesen szép képein, hogy azokat átjárja valami megfoghatatlanul délies.

Sally Mann egyszerre támaszkodik a szülőföldje iránt érzett őszinte szeretetére és a déliség komplex történelmi örökségének alapos ismeretére. A képei merészek, és a történelemről, az identitásról, a rasszról és a vallásról is olyan komoly kérdéseket vetnek fel, amelyek túlmutatnak a földrajzi és a nemzeti határokon. Ezt mondják legalábbis az amerikai fotósról az A Thousand Crossing című kiállításának kurátorai.

Az A Thousand Crossing válogatásában szerepelnek azok a korai Sally Mann-képek, amelyeken a fotós saját gyermekeit örökítette meg, megjelennek azok a fotók, amelyeken a déli vidék polgárháborús emlékét idézi meg vagy épp a szülőföldjének történetét átszövő rasszizmussal néz szembe és ott vannak azok a fotók is, amelyeken a fotós időközben felnőtt gyerekei és betegséggel küzdő idős férje láthatóak. 

Képek, amelyeken nem csak a déliség, de a múlt, a mulandóság és a halandóság is kísért. Miközben - bármennyire is klisésen és érzelgősen hangzik ez - ezek a kemény témák valahogy mind egyfajta szeretetteljességben oldódnak fogyaszthatóvá.

Tekintse meg a további képeinket

Ilyen ma a világ egyik legöregebb városa

február 26., 15:58 Módosítva: 2020.02.27 17:47
337

Katharina Roters néhány éve már megmutatta, hogy a számunkra legmegszokottabb építészeti formák is izgalmasak lehetnek. A Hungarian Cubes a Magyarország-szerte elterjedt Kádár-kockákra hívta fel a figyelmet, új kiállítása viszont egy olyan világba kalauzol, amely a legtöbbünknek ismeretlen. 2000 óta készült örményországi fényképeiből mutat be ugyanis egy válogatást a festőművész-fotós a Mai Manó Házban, Kopeczky Róna kurátor segítségével.

A téma itt is az építészet. Csak míg a Hungarian Cubes lényege az volt, hogy rengeteg hasonló házat ugyanabból a szögből, ugyanolyan technikával, ugyanolyan utómunkával mutatott be, az Egy álom anatómiája nagyon sok féle témát dolgoz fel, nagyon sokféle nézőpontból, nagyon sokféleppen. Semmiképpen sem kevésbé izgalmasan.

A későmodern betonépítészet, a mostanában egyre divatosabb brutalizmus az egész világon ismert volt, mindenhol épültek házak ebben a stílusban. De sehol nem volt olyan népszerű, mint a keleti blokkban, ahol gyakran minden fantázia nélkül, silány minőségben és ötlettelenül készítették sorozatgyártásban az ilyen épületeket. Ismerős lehet ez Magyarországról is, de a Szovjetunióban minden eltúlzott volt ahhoz képest, mint amit mi megszoktunk.

Tekintse meg a további képeinket

Meztelenség és halál Mexikóban a fotós szemével

február 20., 23:28 Módosítva: 2020.02.21 23:48
171
Az olyan testek érdekelnek, amik történeteket mesélnek el egy olyan környezetben, amik formálják a narratívát

– fogalmazott a New York Timesnak adott interjújában Pieter Hugo dél-afrikai fotóművész, amikor a Mexikóban fényképezett La Cucaracha sorozatáról kérdezték. Hugo a sorozatának lábavesztett csótányról szóló spanyol nyelvű corrido címét adta, ami a mexikói forradalom egyik legnépszerűbb dalává vált. Egyes források szerint a csótány a forradalmárok által gyűlölt Victoriano Huerta elnök, akinek részegességére és állítólagos marihuánafogyasztására utal a szöveg – írja róla a Wikipedia.

A témaválasztás nem a művész sajátja, 2018-ban Fracisco Berzunza kurátor kérte fel arra, hogy készítsen egy sorozatot Mexikóban. A képeket a helyi Centro Fotografico Manuel Álvarez Bravo művészeti múzeumba tervezték, a kiállítás a szexualitás és halál tematikája köré szerveződött. Hugo először egy hónapot töltött Mexikóban, ám ekkor úgy érezte, valami megváltozott. Tudta, hogy még nincs kész. Ezután még négy alkalommal járt az országban: a gyorsan növekvő Tijuanától a déli San Cristóbal de las Casason át a matriarchális és hagyománytisztelő kultúrájáról ismert Juchitánig beutazta a Mexikót.

Mexikóban a halál az élet körforgásának természetes része, épp ezért más – például a hazai – kultúráktól eltérően a halottak napja itt nem a szomorkodás, hanem az ünneplés napja. Oltárokat építenek szeretteiknek, hogy lelkük nyugalomra térhessen, és emellett halottak napi utcabálokat, látványos parádékat tartanak – igaz, Mexikóvárosban például csak 2016 óta, kultúrájukba ugyanis egy 2015-ös James Bond-film, a Spectre nyitójelenete miatt épült be a látványos felvonulás, ami akkor még csak a forgatókönyvírók fejében létezett. Hugo azt mondja, a halottak napjától a drogpolitikáig a halál érezhetően, állandóan jelen van Mexikóban, akárcsak az erőszak, ami a drogkartelleknek is köszönhetően az elmúlt 15 évben visszavonhatatlanul átformálta a társadalmat. A fotósorozat során az előbbiek, és az emberek életének mindennapi törékenysége inspirálta.

A projektben számos eltérő életpályájú ember látható lecsupaszított élethelyzetben, gyakran ténylegesen, fizikailag is. Így akad olyan kép, amin egy meztelen, piercinges férfi egy lábára tekeredett albínó kígyót tart a kezében. Egy másik fotón egy nő ül menyasszonyi ruhában a kertben, arcán egyhangúság, kezében egy leguánt tartva. Az állat a mexikói kultúrában azt szimbolizálja, hogy elégedettnek kell lenni azzal, amit a sors adott. 

A fotóművész szexmunkást, sminkelt rendőrt is fotózott, alanyait általában saját környezetükben ábrázolta, azért is, hogy számukra is komfortosabb legyen a szituáció. Képeinek alanyait bárokban, benzinkutakon, és a közösségi médiában találta meg, itt akadt rá két zenészre, akik végül a Gabrielle and One of Her Sisters, Mexico City c. képen láthatóak, amint megcsippenti a másik mellbimbóját. A kép a 16. századi, ismeretlen festőtől származó Gabrielle d'Estrées and One of Her Sisters cí festmény előtti tisztelgés is egyben. 

A szürreális sorozat a beállított, szokatlan helyzetek, a nyers ábrázolása, a puritán és sokszor pusztuló környezet miatt valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó, gyomorgörcsös szorongást hagy maga után. Noha a fotóművész képeiben külön-külön nem a nagy egészet, nem Mexikót, hanem az ott élők saját történetét szeretné bemutatni, a sorozat egésze óhatatlanul reflektál Mexikó szociokulturális tényezőire, írja róla a Blind magazine. Hugo képeit a New York-i Yossi Milo Gallery állította ki legutóbb, a fotókat február végéig lehet megnézni ott, február 19-től pedig a londoni Huxley-Parlour Galleryben is megtekinthetik az érdeklők.

Tekintse meg a további képeinket

Houstoni álom, elköltözni tiszta levegőre

február 17., 12:19 Módosítva: 2020.02.18 10:04
194

Képzelje el, milyen lehet úgy élni, hogy az ember nem tud a lakóhelyén egy családi képet készíteni anélkül, hogy a háttérben ne lógjon be a fotóba egy olajfinomító vagy vegyi üzem. Képzelje el, milyen lehet minden egyes lélegzet egy ilyen környéken. És most képzelje el, hogy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elköltözzön innen.

Ebben az elképzelt helyzetben ön úgy él, mint az Egyesült Államok negyedik legnagyobb városának számító Houston egyik városrészének,  Manchesternek a lakói.

Ezen az olajfinomítók, szennyvíztisztítók és gumigyárak közé ékelődött területen pár ezer lakos a saját és gyerekei egészségével fizet az amerikai olajipar sikereiért. Aminek a környék elsősorban spanyol ajkú lakói ki vannak téve, az egyesek szerint a környezeti igazságtalanság és környezeti rasszizmus mintapéldája.

Houston az amerikai energiaipar fővárosa, azon belül is leginkább az olaj- és gázipar központja. Ez nem is csoda, hiszen a város a texasi olajmezők és a szintén olajban és gázban gazdag Mexikói-öböl között fekszik. Így természetes, hogy itt, különösen a várost az öböllel összekötő Houston-csatorna mentén rengeteg üzem épült ki az olaj ilyen-olyan feldolgozására.

A csatorna mellett fekszik a nagyjából 6000 fős Manchester és a szomszédos Harrisburg, ahol teljesen megszokott látvány éjszaka az olajfinomítók tornyain égő lángok fehér fénye, amivel a fölösleges gázokat égetik el az üzemek. Ez valószínűleg még mindig szebb látvány, mint ugyanezek a szürke tornyok nappal, amikor csak a belőlük ömlő füst látszik mindenhonnan. Mindez jól látszik a Reuters képriportjából is. 

Tekintse meg a további képeinket

Aki megérezte a földút szelíd hatalmát

február 8., 23:38 Módosítva: 2020.02.10 00:36
508

„Az ember hasztalan próbálja tervei által a földgolyót rendszerbe foglalni, ha nem rendeli alá magát a földút biztatásának. Az a veszély fenyeget, hogy a ma élő emberek mind nehezebben hallják meg a beszédét. Már csak a készülékek lármája jut el a fülükig, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak, így válik az ember szétszórttá és úttalanná. A szétszórtak számára az egyszerű egyhangúnak tűnik. Az egyhangú untat. Az egykedvűek már csak a közömböst találják.

Az egyszerű elmenekült; csendes ereje kimerült

– írja Martin Heidegger német filozófus egy esszéjében.

Mikor 2018-ban Pilló Ákos fotográfus először találkozott Heidegger A földút című írásával, döbbent rá, hogy korábbi munkái készítése során mennyit időzött földutak közelében. Akkor még nem tudta, csak sejtette, hogy „minden növekvő dolog tágassága, mely a földút körül időzik, világot adományoz.“ Ilyen világ volt első, több éven átívelő sorozata a Faluvége, melyet Nagydobronyban készített 2009 és 2014 között. De az Elmosódott évek címet viselő munkájában (2010-2015), melyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből elszármazott, harmincas éveikben járó fiatalok életét dokumentálta, ugyancsak érzékelhető volt a „földút bíztatása“. Nagysikerű Kárpátalja sorozatában is – melynek egy részletét 2017-ben mi is bemutattuk – érezni lehet a "földút szelíd hatalmát".

2017-től munkáiban már filozófiai kérdéseket is boncolgat. Teremtés című sorozatának célja, hogy gondolatokat ébresszen a létezésről, az ember és az univerzum kapcsolatáról és a teremtő erőről, amely mindannyiunkban munkálkodik. Bár régóta foglalkoztatja városi létformából kivonuló emberek élete, illetve a hagyományos életmódok felkutatása, csak idén kerültek helyére Pilló gondolatai az új projektjével kapcsolatban, melynek A földút címet adta, és amellyel elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj programjának támogatását 2019-2022 közötti időszakra.

Terveim szerint a projekt megvalósítási időszakában egy kettős utazásra vállalkoznék.

Az egyik alapja egy belső utazás lenne, melyben előhívnám az elmúlt negyvenegy év során felhalmozódott emlékeimet, melyeknek valamilyen módon köze volt a földúthoz, majd felkeresném ezeket a helyszíneket, és kísérletet tennék a heideggeri filozófia képekben történő megfogalmazására. Az ezzel párhuzamos utazás, pedig egy kutatómunka, melyben a Kárpát-medencét járnám be olyan helyek után kutatva, ahová legkevésbé ért el a technológiai fejlődés, ahol még léteznek a hagyományos állattartási módok, növénytermesztési formák, továbbá olyan személyek, családok felkeresése és életük dokumentálása, akik kivonultak a világból, és földutak mentén próbálják élni az életüket“

– írja a munkatervben.

Az itt látható képek többek között olyan korábbi projekekből származnak, melyek szorosan kötődtek a földúthoz. Pilló Ákos munkáiból legutóbb a Kolta Galériában lehetett egy szélesebb válogatást látni.

Tekintse meg a további képeinket

A Hableány-tragédiával nyert első díjat az Index fotóriportere

január 27., 13:30 Módosítva: 2020.01.28 12:01
593
A Hableány-tragédiáról készült képeivel Ajpek Orsi, az Index fotóriportere és képszerkesztője nyerte a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat „Képriport” kategóriájának első helyét. A fotópályázat eredményeit hétfőn hirdették ki a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

„Elképesztő teljesítmény volt, amit annak idején nyújtott. A tragédia estéjén a szakadó esőből kellett már hajnalban hazazavarni, a kiemelés napján meg a tűző napról kellett közel 10 óra aszalódás után úgyanúgy győzködni a hazamenetelről” – nyilatkozta Ajpek Orsi teljesítményéről Kárpáti Márton főszerkesztő-helyettes.

A Hableány katasztrófája a tavalyi év egyik legfontosabb magyarországi eseménye volt, a hajószerencsétlenség híre az egész világot bejárta: a sétahajó katasztrófájáról beszámolt többek között a  CNN, a BBC, az Aljazeera, az RT (Russia Today), a Bangkok Post, a New Zealand Herald, valamint számos ázsiai – elsősorban dél-koreai – portál.

Ahogy korábban az Index is beszámolt róla, a magyar sétahajó 2019. május 29-én este az esős időben felborult és másodpercek alatt elsüllyedt, miután a Viking Sigyn nevű szállodahajó nekihajtott a Duna fővárosi szakaszán, a Margit hídnál. A fedélzeten 33 dél-koreai turista és a kétfős magyar személyzet utazott. A mentőakciót a viharos időjárás, a rossz látási viszonyok és a folyó áradása nehezítette.

Közvetlenül a baleset után 7 embert mentettek ki a vízből és 7 áldozat holttestét találták meg. A hatóságok kevés esélyt adtak a további utasok túlélésére. A folyóban 9 méter mélyre süllyedt roncsot az erős sodrás miatt a búvárok napokig nem tudták megközelíteni, kiemeléséhez meg kellett várni az apadást. Napokkal a tragédia után is találtak holttesteket a Duna különböző szakaszain, ill. a búvárok hoztak fel áldozatokat a roncsból.

A Hableányt végül június 11-én sikerült kiemelni. A hajótestben további áldozatokat találtak. A sétahajóval ütköző hajó kapitányát halálos tömegszerencsétlenséget okozó veszélyeztetés gyanújával tartóztatták le.

Ajpek Orsi nemcsak a hajószerencsétlenség éjszakáján tartózkodott a helyszínen, hanem ott volt a Hableány kiemelésénél, a roncs elszállításánál, valamint a magyar kapitány és matróz dunai búcsúztatóján is, vagy amikor a szállodahajó kapitányát 15 millió forintos óvadék ellenében kiengedték a Nagy Ignác utcai börtönből. A folytatásban az ő képei közül válogattunk:

Tekintse meg a további képeinket

A szép ország reményében jöttek, és maradtak

január 24., 00:01 Módosítva: 2020.01.24 23:45
126

Amikor megkérdezték a kínai születésű An Rong Xút, hogy mit szeret a legjobban csinálni New Yorkban, akkor azt választolta, hogy felülni a 7-es metróra. Ez a vonal az, ami Manhattan csücskétől, a Wall Street és a Times Square forgatagából egészen Queensig, a bevándorlók és kevésbé tehetősek lakóövezetéig viszi az utasokat. “Tapasztald meg, hogy mennyiféle ember van a szerelvényen, hány nyelven beszélnek, milyen a fény a vonaton. Annak ellenére, hogy borzasztó a szolgáltatás, a napfény egyenesen besüt, és a 7-es vonal ilyenkor olyan, mintha egy filmben lennél” - mondta Xu a Vice-nak adott interjújában.

A 7-es metró végállomása Flushing, New York kínai bevándorlóinak központja, innen indult például a város legjobb kínai büfé franchise-ja, a Xi’An Famous Foods, a járat pedig az, ahol idén a bemondó hangját egy sorozat promójaként lecserélték a komikus-színész Awkwafinára. Ő volt az, aki az utóbbi évek két legfontosabb, ázsiai-amerikaikról szóló filmjében is játszott, az egyik a Kőgazdag ázsiaiak című romantikus komédia volt, a másik pedig a nemsokára nálunk is bemutatott A búcsú, amiben egy olyan kínai származású amerikai nőt játszik, akinek a családja hazatér, hogy búcsút vegyenek a halálosan beteg nagymamától – akinek az ország szokásai szerint nem mondták meg, hogy hónapjai vannak hátra.

Mindkét film erőteljesen szakított azokkal a hagyományokkal, ahogy az amerikai filmekben az ázsiai bevándorlókat és leszármazottaikat ábrázolták, nem volt szó egzotikus fetisizálásról, rasszista poénokról, vagy bármiféle közhelyről, az alkotók döntéseit a közönség honorálta is, a maga módján mindkét film kivételes anyagi siker lett. Közönség volt rá: csak ha New Yorkot nézzük, a kínai bevándorlók száma 2014-ben elérte az 570 ezret, ezzel a legnagyobb ázsiai közösségnek számít a kontinensen kívül. Az egész országot nézve két és fél millió kínai bevándorló élt az Egyesült Államokban a Migration Policy adatai szerint.

Habár a reprezentáció végre változik, az amerikai történelem híresen problémásan állt az ázsiai bevándorlókhoz: a 19. század kínai munkásaira nagy szükség volt a földeken, a boltokban, és főleg, a transzkontinentális vasút építésekor, de az ország képtelen volt mit kezdeni a saját infrastruktúrákat kiépítő, zártabb közösséget alkotó bevándorlókkal, ezért egy 1882-es törvénnyel (Chinese Exclusion Act, azaz a kínai kizárás határozata) a kongresszus effektíve megtiltotta, hogy többen érkezzenek az országba.

“Egy kínai munkás sem szerepel azon az aranyszöget ábrázoló fotón, ami a transzkontinentális vasút építésének befejezését örökítette meg, pedig nagyrészt ők dolgoztak rajta” – mondja Xu, amikor a My Americans című fotósorozatáról beszél. Az évek óta tartó, végtelen anyaggal a fotós az amerikai kínai közösségeket örökíti meg.

Xu az anyag leírásában kifejti, hogy kínaiul az Amerikai Egyesült Államok neve szabadon fordítva “szép ország”-nak feleltethető meg (美國), ahova a jobb élet és az otthoni család fenntartásának érdekében érkeztek a bevándorlók a 19. századtól kezdve. A fotós ezt a szép országot akarta megörökíteni, ezt az ígért jólétet, szabadságot és hazát, az amerikai dokumentarista fotósok hagyományának folytatásaként, de kizárólag a kínaiakra és az Amerikában létező Kínára összpontosítva.

Xu emellett aktuális politikai témákkal is foglalkozik, 2019 végén a hongkongi zavargásokat fotózta a nyugati sajtó számára.

Tekintse meg a további képeinket

Nem megszűntem, csak most valahogy nem vagyok

január 14., 18:33 Módosítva: 2020.01.20 07:44
7604

Terhes vagyok, mondtam, amikor még igazán teher sem volt az állapotom, és később is ezt használtam, amikor meg már az volt. Amikor már nehéz volt felvenni a cipőmet, éjszaka nem aludtam, mert bárhogy fordultam, mindenhogy fájt, és rettegtem, nehogy koraszülött legyen a kisebbem, mert közben a nagyobbat emelgetem. És aztán megszülettek a gyerekeim, én meg vártam a nagy érzelembombát, hogy most már akkor én vagyok az ő édesanyja. De nem jött.

Jött viszont a védőnő, először, miután hazaértünk, aztán mondta, hogy majd jön egy hét múlva is. Aztán egyszer csak csengettek. A védőnő. Mit keres itt? Azt mondta, csak egy hét múlva jön, mindegy, biztos a szomszédot keresi, sorházi lakás. Csapzott vagyok, beengedem a kapun, jön mögöttem, utánam. Nem azt mondtad, hogy jövő héten jössz? Jövő hét van, feleli. Nekem pedig nincsenek emlékeim. Nem értem, hogy telt el egy hét, összefolyik minden, a kakis pelusok, az állandó etetések, a bizonytalanság, a félelem, az aggódás, hogy majd nem fogok helyt állni. Persze, sejtettem, hogy nem lesz minden rózsaszín cukormázas álom, de sosem gondoltam, hogy a síró gyerekemmel a fürdőszobában ülök majd totál kiütve a fáradtságtól, kezemben egy hajszárítót zúgatva, csak hogy valahogy elaludjon. Fehér zaj, írta a Google, a Google, ami először a legjobb barátom lett, aztán örök ellenségem. Mert mindenre van tanácsa, ötlete, és mindenről megmondja, hogy normális, aztán meg, hogy nem az. 

Gáldi Vinkó Andrea Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back című sorozata több tucatnyi emlékemet hozta felszínre. Képeinek júliusban a FERi galéria adott otthont: a galéria falain kis méretű fotók sorakoztak, rózsaszín ragasztószalaggal rögzítve, a képek között szöveges, rajzos papírlapok álltak. Nincs távolság, közelség van, hiszen ez egy magánbeszéd, a fotóművészből lett anya öndefiniálisi kísérlete, annak megörökítése és átadása.

„Ez a munka, ami lehet, sosem lesz több, mint egy folyamat, valójában arról az érzésről szól, hogy kitermeltem és megszültem valakit, akit mindennél jobban szeretek. Önmagamnál is jobban. Az alkotásnál is jobban.

Nem szűntem meg létezni, csak valahogy most egyáltalán nem vagyok.

Kevésbé hiszek magamban, az alkotásban, és ezek jelentőségeiben. A sorozat ezekről a kételyekről, félelmekről, kérdésekről szól. Erről a változásról, a megértésről és az emlékezésről. Arról a folyamatról, amelyben minden olyan fontosnak tűnt, és pont mire talán megértettem volna, már vége is lett, és egy újabb kihívás elé állított. Hogy lehet, hogy valami, ami annyira ősi és univerzális, mint az anyaság, mégis annyira magányos. Hogyan lehetséges, hogy még mindig nincsenek válaszok. Hogy még mindig ennyi tabu van körülötte. Mi történik a testünkkel, a hormonjainkkal, a gondolatainkkal, a barátságainkkal és a szerelmünkkel. Mi lesz a karrierünkkel, az otthonainkkal, a szennyessel és a mosogtanivalóval, és mi lesz a szexuális vágyainkkal. Hova tűnik a szabadságunk, hová a zuhanyzásaink és az alvásaink. Szeretek anya lenni. Nagyon szerettem művész is lenni” – írja munkájáról Gáldi Vinkó Andrea.

A fotóművész Rómában érettségizett, majd az ELTE-n tanult művészettörténet–esztétika szakon, 2011-ben pedig a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát. Az anyaság hirtelen érkezett az életébe, és miközben korábbi munkáiban főként barátait fotózva, őket ábrázolva adta át művészetében a gondolatait, addig ezúttal saját magát és a családját is bevonta a projektbe. Bár nem így tervezte. „Pár kép úgy került be végül a sorozatba, hogy amikor anno lefotóztam, azt gondoltam, ez csak gyors jegyzet, hogy ne felejtsem el, hogy majd később emlékezzek rá, hogy ilyen kép is kell – például a portré rólam az anyatejfoltos pólómmal. Később ezek a képek más értelmet kaptak, és megmaradtak, mert minden bennük volt.”

Gáldi Vinkó Andrea nem készült szakkönyvekkel a posztpartumra, korábban spontánul élt, szinte bázis nélkül utazgatott. Aztán amikor terhes lett, hazaköltözött Magyarországra. Szakkönyvek olvasgatása helyett azonban inkább gyorsan elintézett még minden fontosat a szülésig tartó időben, mintha legalábbis utána már megszűnne fotóművésznek, embernek vagy nőnek lenni.

„Aztán egyszercsak megszületett a gyerekem, én meg ott álltam enyhén felkészületlenül. Azt hittem, hogy a szoptatás csak annyi, hogy ráteszed a gyereket a melledre, ő pedig nekilát enni. Nem tudtam, hogy ez komoly szenvedés is lehet, amit neki is és nekem is meg kell tanulnunk. Nem tudtam, hogy létezik szoptatási tanácsadó, és még számos egyéb dologról sem tudtam. Szeretném a sorozatot – ami egyébként azóta is folyamatosan készül – könyvben is kiadni, mindazokkal a feljegyzésekkel, kézzel írott gondolatokkal, amik a kiállításon is szerepeltek. Fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, amikor belezuhanunk ebbe a bizonytalanságba, a káoszba, ami aztán szép lassan elkezd letisztulni, ahogy telik az idő.”

Ezt a rendezőelvet, a kezdeti káoszból a letisztultság felé tartó mindennapokat alkalmazta Oltai Kata művészettörténész, kurátor, amikor a fotóművész képeit felhelyezték a FERi falára „Jó volt látni a képeket abban a kontextusban, ahogyan Oltai Katával a FERi-ben elrendeztük őket. Hasonlóan, 10x15-ös méretben rendszerezem a fotóimat én is a stúdiómban, amikor szelektálok, ezért is akartuk megtartani ezt az installálást, de nekem otthon ennyire nem tisztult le a sorozat íve, mint ott, a FERi falain.”

Gáldi Vinkó Andrea fotói közül hármat nemrég beválogattak a TJ Boulting londoni galéria Birth (Születés) című kiállításába is, a tárlatot pedig – az első ránézésre akár mellbimbóként is értelmezhető, kék háttér előtt készült – hasfotójával reklámozták a sajtóban, valamint a meghívókat is az ő képével küldték ki. „A mióta mindkét kiállítás véget ért, megint nehezebb csak anya szerepben lenni” – mondta, aztán megjegyezte, milyen jólesett neki a sok visszajelzés.

„Jó volt a sok visszacsatolás más anyáktól, nőktől, hogy igenis fontos lenne erről többet beszélni, több nő szempontú vizsgálódást, művészetet látni ebben a témában, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. De amúgy szerintem

ez a kettősség, a balanszírozás a meló és a gyerek között most már örökre megmarad.

Tekintse meg a további képeinket

Erőszak, szőrme és hideg zavarba ejtően szép pasztellszínekben

január 9., 22:01 Módosítva: 2020.01.10 22:26
210

Jakutszk, a durván 270 ezer lakosú város, ami Moszkvától több mint 8000 kilométerre fekszik Oroszország távolkeleti részén, a világ egyik leghidegebb városaként ismert. Ez a grammatikai értelmében vett szuperlatívusz  Jakob Schnetz fotográfus szerint egy rakás prekoncepciót sűrít magába. A sötétség, az elszigeteltség és a civilizált világtól való távolság, a militarizmus és a Szovjetunió lenyomatai mind olyan, Oroszországról alkotott sztereotípiák, amelyek erősen kapcsolódnak a Nyugat (kulturális) hegemóniájához.

Schnetz  Reindeer and a Burning Oil Can (magyarul: Rénszarvas és egy égő olajkanna) című sorozatának Jakutszkban készült képei játékosan reflektálnak az erőszakra, a szőrmeviselésre, a hidegre és a militarizmusra, mint olyan klisékre, amiket tipikusan oroszosnak tartanak az Oroszországtól nyugatabbra élők. 

Tekintse meg a további képeinket

Szelfizés önarckép nélkül

január 6., 00:27 Módosítva: 2020.01.06 18:41
288

Bár a vágy önmagunk megörökítésére messze megelőzi a fényképező feltalálását, mára ennek a vágynak a kielégítése a kezelő felé néző kamera telefonokba építésének és az egyszerű fényképmegosztási lehetőségek elterjedésének köszönheten ugyanolyan rutinná vált, mint a fogmosás. A jelenlegi trendek alapján az ezredforduló körül született generáció tagjai halálukig várhatóan fejenként 25 ezer szelfit fognak posztolni.

Abban a korban, amikor arcunkat minden nap a világ elé tárjuk, egészen különleges az a mód, ahogy Harris Mizrahi próbálja megmutatni magát. A New York-i fotós ugyanis saját “sebezhetősége” és bipoláris depressziója miatti kapcsolatteremtési nehézségei miatt tulajdonképpen portréfotókból építi saját arcképét. Modelljeit véletlenszerűen választja ki és szólítja meg, hogy a portrékban ne csak a puszta alak legyen benne, hanem a kapcsolatteremtés, a saját magából való adás és a belehelyezett bizalom is. Éppen ezért Mizrahit nem az "igazság" érdekli, hanem az "igazságok", képeit a fantázia és valóság közti szürkezónába lövi be.

Mizrahi a világháború utáni korszak egyik nagy country-sztárja, Marty Robbins által megénekelt mindennapi történetek hatására fordult el a hiperurbánus New Yorktól és az utcafotózástól, és kezdte felfedezni az Inside Out díjnyertes sorozatának főszereplőjét: az amerikai vidéket. Utazásait egyfajta terápiának éli meg. Nem jelöli ki úticélját, nem tervezi meg az útvonalat. Néha néhány órát utazik, néha hetekig van távol otthonától. Kis bárokban, motelekben, az utcán, vagy véletlenszerű lakásokba bekopogva szólítja meg modelljeit. “Az ösztöneimet követem, melyek idővel egyre élesebbé, kifinomultabbá váltak”.

Mert Mizrahi a szelfizéssel ellentétben nem a tervezettet, a szépet, a hatásosat keresi; szerinte a spontaneitás, és a “tervezett alultervezettség” az, ami képeinek erőt kölcsönöz:

Az emberek mindig bonyolultak, és én mindig az emberi dimenziót keresem bennük, ami ellentmond a kliséknek és feltárja törékenységüket, esetlegességüket. Ami megmutatja, hogy emberek.

Paradox módon Mizrahi képein néha az emberi portrékat az emberek nélkül emberi környezet - az előkert, vagy a háziállatok - rajzolja ki, de egyébként is, mindenhol hangsúlyos a mikrokörnyezet vagy a városi táj által kijelölt tér.

Eleinte az volt számára a legnehezebb, hogy teljesen idegen embereket szólítson meg, de Mizrahi szerint soha nem szabad idegeskedni, mert ha egy ismeretlenül idegesen közelít valakihez, akkor az hasonló reakciókat vált ki. A fényképezésben amúgy is mindig van egy eredendő és kölcsönös bizalmatlanság, mondjuk Mizrahi pont ezt a dimenziót akarja eltüntetni:

Tényleg szeretetet érzek azok iránt, akik a kamerám előtt állnak, és ezek miatt a pillanatok miatt válik a fényképezés igazán személyessé. Valamit én is mindig adok cserébe. Csak így lehet ezeket a képeket elkészíteni. Fotósként neked is meg kell mutatnod, hogy te is hajlandó vagy sebezhetővé válni.

És Mizrahi ebben a kölcsönös sebezhetőve válásában nem csak képei alapján lehet sikeres. Ugyanis elmondása szerint sok találkozása nem merül ki a fotózásban, a legváratlanabb helyeken ültetik le ebédelni, marasztalják ott éjszakára.

Tekintse meg a további képeinket