A festő, akit Fekete György tett plakátforradalmárrá

Van egy elmélet, amely szerint a művészetre inspiráló hatással van az elnyomás. Ez alapján Oroszország, Azerbajdzsán vagy valamelyik dél-amerikai banánköztársaság számítana a világ kulturális központjának. Sajnos azonban az elmélet jól hangzó kamu, jobb esetben önvigasztalás. A művészet, a kreativitás ugyanis a szabad és inspiráló közegben virágzik, ahol pedig korrupt és öntelt uralkodók basáskodnak, ott legfeljebb kétségbeesett próbálkozásokat tesznek, hogy legalább megszólalhassanak.

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) megalapítása ennek a korszaknak a nyitánya volt Magyarországon. Amióta Fekete György diadalútja tart, egyre fogy a levegő a független művészek körül. Az MMA kiállítótermeket, múzeumokat szerzett, egyre nagyobb a szerepe az állami pénzosztásban, és látható: a kormánnyal kritikus művészek egyre kevesebb helyen jelenhetnek meg, és egyre inkább csak független forrásból finanszírozhatják munkájukat.

Fekete György a képzőművészetben tarolt a leginkább, mert a soha komolyan el nem ismert, sértettségét politikai hatalomra váltó belsőépítész azt gondolja: ehhez a területhez ért a leginkább. Ráadásul mindig is ez volt a magyar művészeti élet leginkább kiszolgáltatott terepe. A művészeti élet posztkádárista fordulata azonban akkora sokk volt, hogy egy időre mégis megtermékenyítőleg hatott néhány alkotóra.

Király András ahelyett, hogy számos kortársához hasonlóan Berlinbe vagy Londonba költözött volna, műfajt váltott. Érzékeny, apró emberi momentumokra fókuszáló festmények helyett elővette a plakátrajzolás régóta nem alkalmazott stílusát. A direkt eszközökkel dolgozó, néha karikatúraszerű munkák a jelenben még erősebben mutatnak rá az MMA stupiditására, pöffeszkedésére és álszentségére. Különösen, hogy Király a műveket a Facebookon posztolja, néha heti rendszerességgel.

Az MMA-s válogatás mellett bemutatjuk Király András hagyományos műveit, hogy érzékelhető legyen, mennyire akadt ki Fekete Györgyön a művész.