A majomkirály a példaképük, nem szexelnek, végkimerülésig birkóznak
Végkimerülésig birkóznak, miközben olyanná válnak, mint egy élő agyagszobor. Röviden így lehet összefoglalni az indiai tradicionális birkózás, a kushti lényegét. Ennél azonban jóval összetettebb ez a sportág, amelynek gyakorlói nagyon szigorú napirendet és etikát követnek. Mumbaiban és Kolhapurban pillanthattunk bele két iskola életébe.
Az indiaiak úgy tartják, hogy az olimpiákon szereplő, korábban görög-római stílusúnak nevezett birkózás is sokat köszönhet a kushtinak, amit perzsa eredetű nevén pehlwaninak is neveznek. A körülbelül háromezer évvel ezelőtt a mostani Pakisztán, Irán és India vidékén kifejlődött harcművészeti stílus egyre nyugatabbra került, így Marcus Aurelius idején, a 2. században már a Római Birodalomban is készítettek róla feljegyzéseket. Úgy vélik, ekkor vettek át belőle olyan elemeket a rómaiak, amelyeket a mai modern birkózásban is használnak. A kushti sem maradt behatások nélkül: a 16. században iráni és mongol elemekkel gazdagodott. (Fotó:
Bődey János / Index)
A kushtiban az a versenyző győz, aki az ellenfelét úgy a földhöz tudja nyomni, hogy annak egyszerre a válla és a csípője is lent van. Néha azonban elég a két vállra fektetés is. A meccsek általában 25-30 percesek, de ha a birkózók úgy döntenek, a menetek 10-15 perccel hosszabbak is lehetnek. Ehhez azonban elképesztő kondíció kell. (Fotó:
Bődey János / Index)
A Mumbaitól nem túl távoli Kolhapurban még mindig nagyon népszerű a kushti. A 700 ezer lakosú városból kerülnek ki a legjobb harcosok, a helyiek szerint azért is, mert jó hűvös a klímája, a víz pedig tele van vassal és más ásványai anyagokkal. Valójában viszont az lehet a magyarázat, hogy rengeteg, egymással versengő iskola és tapasztalt mester működik a városban. A 19. század végén indult a sportág aranykora, száznál több iskolát húztak fel, és sorra rendezték a nagy tornákat, amelyekre India minden részéről meghívták a nagy bajnokokat. A környékbeli földműveseknél még mindig bevett szokás, hogy a kisebb fiúgyermekeik közül egyet a város taleemnak vagy akharának nevezett birkózóiskolájába küldenek. Az iskola teljes embert kíván, az oda bekerülők szinte egész életüket a birkózásnak rendelik alá. A szegényebb társadalmi rétegnek a kushti kitörési lehetőséget ad. A nagy bajnokok népszerűek, és elég jól is keresnek. (Fotó:
Bődey János / Index)
Ahogy Indiában szinte minden, a kushti is bátran nyúl a valláshoz és a mondavilághoz. A birkózók a félelmetes erejű és vakmerő majomkirályt, Hanumánt tartják példaképüknek. Az ősi hindu eposz, a Rámájana szerint Hanumán Ráma herceg elrabolt feleségének, Szítának a kiszabadításában vett részt. Indiából egyetlen ugrással Lanka szigetén termett, amit aztán fel is gyújtott a farkával. Egy csata közben a Himalájába is elrepült, hogy gyógyfüveket hozzon Ráma sebesült testvérének, Laksmannak. (Fotó:
Bődey János / Index)
A nagy tornákra Pakisztánból, Iránból, Törökországból is rendszeresen érkeznek versenyzők, de időnként afrikai országok birkózói is feltűnnek. Egy-egy tornára több ezer néző is összeverődik, és olykor végtelen türelemmel várakoznak. A pakisztániaknak nem mindig egyszerű bejutni Indiába, fél napokat is késhetnek a tervezett érkezéshez képest. A sportág nagy népszerűségét a politikusok is igyekeznek kihasználni, gyakran látogatnak el a versenyekre, hogy ott gyűjtsenek híveket. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az évszázadok alatt nem sokat változott a küzdőtér, a földes területet folyómederből kapart vörös agyaggal vonalazzák körbe, az agyaghoz vizet és ghít kevernek. Minden reggel hindu imát mondanak el, a küzdőteret úgy kezelik, mint egy szentélyt. Miután megáldották, a birkózók bekenik egymást agyaggal. Az agyag egyfelől áldás, másrészt jó tapadást és fogást biztosít a küzdelem alatt. (Fotó:
Bődey János / Index)
Hogy is néz ki egy birkózó napirendje? A versenyzők a küzdőtér körül alszanak, általában négykor kelnek. Az edzések reggel fél ötkor, egyórányi futással kezdődnek. Futás után a átöltöznek, ami nagyjából annyit jelent, hogy ágyékkötőt húznak, majd bekenik magukat olajjal, amit a vörös agyag fest meg. A küzdőteret hatalmas kapákkal végigkapálják, majd egy pallóval simára húzzák, és már kezdődhet is a harc. Akár hat pár is küzdhet egyszerre. A többiek közben a fenti peremről figyelik a fogásokat, vagy éppen a négyütemű fekvőtámaszhoz hasonló gyakorlattal erősítik magukat. A küzdelem kifulladásig tart, a teljesen kikészült ki birkózók vörös agyagszobrokként másznak ki a küzdőtérről. Ezután súlyzózás, kötélmászás következik, majd zárásként a másikat a hátukra véve is futnak néhány kört. Körülbelül reggel nyolckor mosakodással fejezik be az edzést, ezután különböző tápláló növényekből elkészítik az ételüket. Napközben sokat alszanak, majd vacsorakészítés, zenehallgatás és tévénézés után lefeküdnek aludni. (Fotó:
Bődey János / Index)
Bár a kushti a hinduizmushoz kötődik, vallástól függetlenül bárki gyakorolhatja. Sok nagy bajnok került ki muszlimok közül is. A mesterek a Gama nevű birkózót szokták példaképnek állítani. Gama az indiai Pundzsábban született, aztán később muszlimként Pakisztánban telepedett le. A bajnok sosem volt elvakult, egy alkalommal hindu szomszédait ő védte meg a feldühödött csőcselékkel szemben. (Fotó:
Bődey János / Index)
De mit esznek a bajnokok? A birkózók szinte mindent maguk készítenek el, sütik a lepénykenyerüket, olyan étrendjük alakult ki, amelyet bármelyik nyugati testépítő megirigyelhet tőlük. Sok fehérjét fogyasztanak, csirkét és tojást, ghít (vajszerű zsiradék), apróra tört mandulát. Az egyik iskola vezetője szerint egy felnőtt versenyző naponta 40 deka mandulát, négy liter tejet, 50 deka ghít és sok zöldséget, gyümölcsöt fogyaszt el. Heti háromszor ürühúst is esznek. (Fotó:
Bődey János / Index)
Aki belép egy iskolába, annak szinte minden lépését szabályozzák, a tanítványoknak teljesen át kell adniuk magukat a birkózásnak. A kötött napi ritmus mellett szigorú étrendet kell követniük, és a szexmentes életet is vállalniuk kell, mert csak így válhatnak pailwanná, azaz bajnokká. (Fotó:
Bődey János / Index)
A birkózóiskolában egy kis szobán általában hárman-négyen osztoznak, a fiatalabbak edzés után iskolában vannak tíz és öt között. Délután fél hatkor lehet egy második edzés is, ami fél kilencig is eltarthat. Ahhoz, hogy valaki a taleem tagja lehessen, havonta 100-200 rúpiát (500-1000 forint) fizet. Ez néhány családnak nagyon sok, de a birkózás annyira fontos a vidéki embereknek, hogy sokszor faluközösség dobja össze a pénzt, hogy a tanonc a taleem tagja lehessen. Nem véletlenül hoznak ilyen áldozatokat, a kushti lehetőséget ad arra, hogy a művelője kilépjen a szegénysorból. (Fotó:
Bődey János / Index)
A birkózók jól keresnek, a kezdők kétezer rúpiát tehetnek el egy-egy meccsért, a rutinosabbaknak már ötezret is megadnak, a nagyobb tornákon a kiemelt versenyzők pedig 20-50 ezer rúpiáért birkóznak. A közösségi támogatás itt is működik, az ígéretes birkózókat külön támogatják. A fődíjak is vonzóak, van, amikor egy traktort kap a győztes. A tornák rendszerint a vásárokhoz kapcsolódnak, ilyenkor amúgy is a városba özönlenek a falusiak, hát szórakoztatják is őket. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kolhapurban ma már csak hat nagy iskola létezik, nem is könnyű megtalálni egyiket sem, mellékutcák házai vagy boltok rejtik azokat. A több száz korábbi akhada legtöbbjét hagyták az enyészetnek. (Fotó:
Bődey János / Index)
Rovataink a Facebookon