Csak arról dönthetsz, hogy csinálod végig

Az osztályra belépve mégis inkább valamiféle békességet érez az ember, és rögtön egyértelmű, hogy a Honvédkórház koraszülött intenzív részlege (PIC) a magyar egészségügy egy nagyon különleges szigete. Nemcsak a hihetetlenül modern és profi, nyugati mintára fejlesztett eszközpark miatt, hanem azért is, mert az osztályon dolgozó orvosokkal, nővérekkel és persze a szülőkkel beszélgetve az derült ki, hogy itt mindenki egymással versengve szereti a pácienseket, a szülőket pedig nem egy szükséges rosszként, hanem partnerként kezelik, megengedve nekik, hogy tevékenyen részt vegyenek az ápolásban. A koraszülöttosztályon egy kisfiú, Dani és a szülei sorsának alakulását követtük négy hónapon keresztül, Dani háromhetes korától a hazaengedéséig.

„Az olyan akut koraszülés, mint ami Dani anyukájával történt, nagyon ritka. Sokkal gyakoribb az, hogy beindulnak a fájások, kinyílik a méhszáj, sőt, még a víz is elfolyik, de a szülés még elhalasztható legalább addig – 48 óráig –, hogy az anyának beadott szteroiddal a magzat tüdejét jelentősen »érleljük«. Már persze ha az orvosok beadják az anyának a szteroidot” – mondta dr. Bodrogi Eszter, a PIC vezetőhelyettese, aki Nádor Csaba osztályvezetővel együtt évek óta harcol azért, hogy a 35. hét előtt szülő nők minden magyar kórházban megkapják a magzat túlélési esélyeit 30-40 százalékkal javító szteroidot. Néhány hónappal ezelőtt annak örültek, hogy az erre rászoruló nőknek már az 50 százaléka kapott szteroidot. Az Európai Unióban ez az arány 85-90 százalék.  

De nemcsak a szteroid a vesszőparipájuk, hanem minden gyerek- és családközpontú módszer alkalmazása és terjesztése a hazai koraszülött-ellátásban. Ezeket a módszereket Bodrogi Eszter a Londonban töltött évei alatt leste el, és rengeteg konfliktust felvállalva vezették be az osztályon. Ilyen módszer, alapelv például, hogy a szülők egy kóddal bármikor bemehetnek az osztályra, és bármennyi időt a gyerekükkel tölthetnek, részt vehetnek az ápolásában, és ha stabil az állapota, kenguruzhatnak vele, azaz a mellkasukra tehetik. Vagy az, hogy a babákat non-invazív módszerrel, tehát nem lélegeztető-, hanem cPAP géppel lélegeztetik, amely csak könnyíti a légzést, így a babáknak maguknak is meg kell dolgozniuk a levegőért. „Ezek közül soknak megvoltak már a kezdeményei az osztályon és az országban is. Tehát semmi nagyon újat, de végletesen a non-invazív megoldások felé haladó trendet hoztam, illetve egy szakmai know-how-t és annak a szigorú számonkérését. Csaba pedig tartotta a hátát az emiatt kialakuló szakmai konfliktusokban a nővérek és szülészek felé” – mondta Bodrogi Eszter.

 

„A legnehezebb feladat a nővérek átállítása volt az új szemléletre. Ez nem meglepő, hiszen a magyar nővérek nem tanulnak külföldön, nem utaznak, így nem látják a jó példákat, ezért az orvosoknak kell velük elhitetni, hogy jó, amit csinálnak. Ez nem könnyű feladat, főleg, ha már 20-30 év rutinjuk van más módszerekkel. Nekem több nővér is mondta, amikor elkezdtük a cPAP-ot használni, hogy zöldségeket fogunk nevelni, oxigénhiányosak lesznek a gyerekek, és soha nem fognak tudni megmozdulni se” – mesélte Bodrogi Eszter. A PIC ezért aztán tanulmányutakat is szervezett a nővéreknek: ketten voltak Londonban egy napot, ketten pedig Berlinben. „Ők feltétlen hívek lettek, mert a gyakorlatban látták, hogyan működnek a módszerek” – mondta a doktornő.

„Nekem a szülők állandó jelenlétét volt a legnehezebb megszokni az újítások közül. A pályám elején még úgy nézett ki a dolog, hogy volt egy egyórás látogatási idő, amikor a szülők hátratett kézzel álltak az inkubátor mellett, és nézték a gyereket. Most meg mindent úgy kell csinálni, hogy anya-apa minden mozdulatomat figyeli. Úgy megszúrni egy babát, hogy ott kukucskálnak a hónom alatt, hát, az nem könnyű” – mondta Csiki Andrea nővér. Az ápolónők és az orvosok kapcsolata egyébként – saját bevallásuk szerint – nagyon jó az osztályon. Amikor az ápolónők úgy érezték, az orvosok nem értik eléggé, hogy mennyi munkát jelent a részükről az, hogy minden flottul menjen az osztályon, fordított napot kértek, és az orvosok bele is mentek, hogy egy napig ők lássák el az ápolási feladatokat. A munkaidő vége előtt három órával állítólag már csak arra volt erejük, hogy elnyúljanak a nővérpulton.

Hajninak kezdetben az is nehézséget jelentett, hogy nem tudta, hogyan tudna ebben a küzdelemben segíteni Daninak, aki ott fekszik a sok a műszer között, és ha valami baja van, a nővéreknek és az orvosoknak kell ugraniuk, mert egy anyai érintés nem mindig elég. Aztán az első napokban megindult a teje, és Danit elkezdték az ő anyatejével táplálni egy szondán keresztül, mert az olyan kicsi babák, mint ő, még nem tudnak szopni, nincs meg hozzá a megfelelő izomzatuk. Tápszert viszont nem kaphatnak, ezért az első órákban, amíg az anya tejelválasztása be nem indul, az anyatejdonoroktól kapott tej tartja életben a babákat. „Az anyatej csodálatos találmány, mert úgy érzem, tehetek valamit Daniért, ráadásul egy nagyon fontos dolgot, mert az anyatej jelentősen növeli a túlélési esélyeit, és segít elkerülni egy csomó koraszülött bélbetegséget” – mondta Hajni, akinek kétóránként kellett fejnie, amíg Dani sok-sok hét után meg nem tanult szopizni.

„Annyira érezzük a felénk áradó szeretet a PIC-en, hogy az már megrendítő. Én nem szeretem, ha egy pasi sír, de nem tudok mit csinálni, mert egyszerűen megrendít az, ahogy dolgoznak. Ha például bejönnek, leszidják Danit, hogy ugyan már, kisfiam, miért vagy megint rossz, miért nem veszel levegőt, és én annyira meghatódom, hogy ennyire törődnek vele, hogy elsírom magam” – mondta Zsolti. „Persze nem igazából szidják le, csak az vettük észre, hogy ha megdicsérik, rosszabbul lesz, ezért erre is elkezdtek figyelni az orvosok".

Az különösen megérintette őt, hogy az apukát is ugyanannyira fontos szereplőnek tartják, mint az anyukát és a kisbabát. Bevonják a döntésekbe, megtanítják az ápolásra, és ő is a mellkasára veheti a kisbabát. 

„Emlékszem, hogy Dani apukája először nem akart kenguruzni, azt hiszem, tartott a dologtól, nem akart még jobban kötődni Danihoz, mert félt, hogy őt is elveszítik. Én voltam a Danihoz beosztott nővér, amikor először tettük rá őt Zsolt mellkasára. Hajni kérdezgette, hogy milyen volt, de csak tömören annyit mondott, hogy jó volt, hát milyen lett volna, és én láttam rajta, hogy majd hazamegy, lefekszik az ágyba, és akkor ott újra, sokszor át fogja élni ezt az élményt” – mesélte Andrea nővér.

 

Egy koraszülött baba szüleinek lenni nemcsak azért nehéz, mert heteken vagy akár hónapokon át aggódni kell a baba életéért, hanem azért is, mert nagyon nehéz elfogadni, hogy a szülés nem úgy alakult, ahogyan eltervezték, és hogy miközben az ember Facebook-fala tele van a rózsaszín újszülöttek képeivel, addig egy kis koraszülött távol áll az ilyen szépségnormáktól. Sokan egyenesen egyenlőségjelet tesznek a sérült és a koraszülött közé, pedig a koraszülöttek többsége egészséges kisgyerek lesz. És persze ott van az önvád is: az anyák emésztik magukat, hogy miért nem tudták végig kihordani a gyereküket, mit kellett volna jobban vagy máshogy csinálni. 

„Sokszor meg kell tanítanunk az anyukákat elfogadni, hogy koraszülött a gyerekük, hogy ezeket a babákat is szeretni kell" – mondta Csáki Csilla. Azzal próbálunk segíteni nekik, hogy mi elfogadóak vagyunk, nem vádaskodunk, elfogadjuk az első perctől, azt, ami adatott. Ha 500 grammos a kisbaba, akkor az 500 grammossal tesszük azt, amit tennünk kell, és ezáltal az anyukák is megértik, hogy ezt a gyereket ugyanúgy kell szeretni, mint egy 3200 grammal születő, gömbölyű, makk egészséges kisbabát”

 

 

„Az az egészen különleges az ittlétben, hogy az orvosokkal együtt hozhatjuk meg a döntéseket, sőt, tulajdonképpen mi hozzuk a döntéseket” – mondta Zsolt, mire Hajni elmesélte, hogy aznap éppen azt a nehéz döntés kellett meghozniuk, hogy kivegyék Danit egy kicsit kenguruzni vagy ne. Máskor ez nem is kérdés, de Dani éppen kicsit rosszabbul volt, újra lélegeztetőgépre került. Az ügyeletes doktornők elmondták a pró és kontra érveket – a kenguruzás jó a baba pszichéjének, idegrendszerének, hőháztartásának, de ha instabil az állapota, akkor a nyugalom is legalább ennyire fontos – Hajniéknak pedig dönteni kellett. „Ez egyszerre jó és nehéz. A válaszom természetesen minden ilyen kérdésben az lenne, hogy csináljuk, ami jó a Daninak, de senki nem tudja mindig pontosan, hogy melyik választás lenne a jobb.”

A legnehezebb döntést Gergővel kapcsolatban kellett hozniuk: újraélesszék-e még egyszer az orvosok, ha meghal. Gergő akkor már nagyon rosszul volt, erős fájdalmai voltak, amit csak morfinnal lehetett csillapítani, és legfeljebb órákra lehetett volna meghosszabbítani az életét, de Hajniék úgy döntöttek, nem akarják még több szenvedésnek kitenni őt.

 

Szöveg: Csonka Anna, Fotók: Hernádi Levente Haralamposz