Horváth M. Judit a félelmet, fájdalmat, bizonytalanságot járja körül, a saját magára és a világra vetett megváltozott tekintetét foglalja fényképekbe. Rákbetegségen esett át, és végigfotózta a kezelések és a gyógyulás folyamatát – amelyről csak visszanézve tudja, hogy az volt. Miénk lesz az a pillantás, amellyel ő maga néz végig a saját testén – a műtét és a kezelés előtt, alatt, után. A legmegrázóbb képeken tájként absztrahálódik a nagyon is konkrét látvány: a has a heggel, a kezelések okozta tünetekkel. Intim képek ezek, a legbelső szférába vagyunk bevonva, leplezetlenül látjuk a tudatról éppen kontrollálhatatlanul leváló testet, a kézzelfogható dimenziót, a betegség rombolásának terepét. Közelről nézzük meg a testrészeket, amiket a betegség sorvasztani fog, a lábakat, melleket, a nyakat, ahol a ráncok mintázatként tekeregnek a bőrön. Látjuk őt szeretteivel, hétköznapi, s ezért szívbe markoló, és meghitt, igazi szoros együttlétben is. A sorozat rátekintés, önmagára, és arra a szövetre, amely őt tartja meg, és amelytől majdnem búcsúznia kellett. Visszanéz saját helyére, a még testétől gyűrött ágyra, amely nem üres – árnyéka, ahogy éppen fotózza a saját elgondolt hiányát, rávetül az ágyneműre. Hogy aztán visszatérjen a testébe, visszatérjen az életbe. Mert „ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk”. Majd egyszer. 

(Bemutatva a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház második emeleti kiállítóterében 2012.   május 11. és  június 17. között )