A menekültválság láthatatlan történetei

A határzárás előtti napokat Röszkén töltöttük egy barátommal, és a francia L'Obs-nak készítettünk anyagot. Mindennap kijártunk a határra, ahol rendes fotós szafari alakult ki, amikor elterjedt, hogy bármelyik nap végleg lezárhatja Magyarország a határokat. A csoportba összegyűjtött menekültek körül mindenhol fotósok és forgatóstábok álltak, gyakran egymásba könyökölve egy-egy jó képért - miközben mindenki egymásnak passzolta le az infót, hova érdemes menni. A rendőrök jó fejek voltak, de tartaniuk kellett a rendet és néha a sajtót is nyomták arrébb, ha már nem lehetett tőlük elférni.

Másodszor próbáltak aznap kitörni a menekültek a rájuk vigyázó rendőrök gyűrűjéből, nekem pedig elegem lett a folyamatos tolakodásból, és otthagytam a tábort. Kifelé sétálva vettem észre az apát a lányával, akik szintén a kitörőkkel indultak útnak. Sok síró gyereket, rengeteg elkeseredett arcot láttam, de ők ketten valahogy nagyon másak voltak. Félelem, kétségbeesés, hírhajhászás: nem kerestem az ilyen drámai képeket, de itt az arcukba hirtelen beletolt reflektorral minden összeállt egy pillanatra előttem. 

(Fotó: Pörneczi Bálint / SIGNATURES)

A képet október 23-án készítettem a Horvátországból érkező menekültekről, a szlovéniai Dobova és Rigonce települések közötti úton, pár nappal a magyarországi teljes határzár után. A magyar-horvát határszakasz lezárását követően Szlovénia vált a menekültek új tranzitállamává, Horvátországból vonatok szállították a háborúk elől menekülők tömegeit, a ljubljanai kormány pedig buszokkal szállította tovább őket Ausztria irányába. A magyar reakció váratlan és nehéz helyzetbe hozta a szomszédos országokat, a hatóságok nehezen tudták kezelni a menekülthullámot. Naponta legfeljebb 2500 migránst tudtak ekkor elhelyezni Szlovéniában, a kép készítésének hetében pedig 6-8 ezer ember érkezett naponta. A fényképen szereplők is a zöldhatáron át érkeztek Rigoncéba előző este, az éjszakát pedig egy szabadtéri táborban, fagypont közeli hőmérsékleten töltötték a település határában, ahová katonák és rendőrök terelték őket. Másnap kísérték a közeli Dobovába a főként Szíriából és Irakból érkezőket, ekkor készítettem a képet is. 

A helyi eseményekhez hozzátartozik, hogy az előző napokban többször is előfordult, hogy horvát rendőrök éjszaka nem a zöldhatár folyójának hídjához, hanem a jéghideg vízhez terelték a menekülteket. Erről az átkelésről több felvétel és videó is nyilvánosságra került, amelyeket követően később már nem fordult elő ilyen eset. Szerintem ez egy kiváló példa arra, hogy a fotóriporterek illetve operatőrök a munkájukkal elérhetnek pozitív változásokat.

(Fotó: Móricz-Sabján Simon (Népszabadság) / Népszabadság)

Három fiatal afgán sráccal találkoztam áprilisban a Nehru parkban, amikor a Budapesten tábort vert menekültek között dolgoztam, még jóval azelőtt, hogy a Keleti pályaudvar bekerült volna a nemzetközi hírekbe. Volt velük egy fiatal kislány is, az egyikük húga. Elkísértem őket a boltba, és velük töltöttem egy napot. Sokat kérdeztem az útjukról, ők pedig rengeteget meséltek arról a két hónapról, amíg eljutottak Afganisztánból Budapestre. Azt is elmondták, miért ebben a parkban kötöttek ki: ez volt az előre megbeszélt titkos találkozóhely az embercsempészekkel. 

Másnap reggel visszanéztem hozzájuk, hogy takarót, ruhát meg vizet vigyek nekik. Semmijük nem volt, a szabad ég alatt aludtak. Épp akkor futottunk össze itt a híd alatt, amikor egy pocsolyában próbált arcot mosni egyikük. Ők már elérték Európát, látszólag nagyon közel is kerültek a céljukhoz, de mégis, még így is embertelen körülmények között kell boldogulniuk.

(Fotó: Bielik István)

Egy csapat fotóssal sétáltunk a sínek mentén Röszkénél, merőlegesen a sínekkel, és figyeltük terepet, ahol már kitaposott ösvények vezettek át a kerítésen. Figyeltek minket a menekültek is a szerb oldalról, akik a közeli nádasban bujkálva csak arra vártak, hogy a rendőrök arrébb menjenek. Őket meg a rendőrök figyelték egy darabig, majd odébb álltak. Mindenki figyelt mindenkit, és a másikra várt, hogy lépjen. 

 Az egész olyan volt, mint egy filmjelenet. A család néhány perccel később megindult a kerítés felé, miközben mindenki a rendőröket fürkészte riadt arccal. Sáros lábbal, csúszós cipővel, kapkodva próbáltak átjutni, látszott rajtuk, hogy pontosan tudják, hogy nincs sok idejük. Ettől a most vagy soha helyzettől vált az egész jelenet dermesztővé, ami kívülállóként szemlélve is szívszorító.

(Fotó: Szabó Bernadett / Reuters)

Augusztus 30-án készült a fotó a röszkei OMV-kúton az M5-ös autópálya mellett egy elfogott embercsempészről. Összesen 19-en voltak az autójában. Két napja autóztunk kisebb-nagyobb köröket a benzinkút környékén és vártuk, történik-e valami. Éjfél körül elmentünk letölteni az aznapi képeket, aztán hajnalban 3 óra körül indultunk vissza a kerítéshez, és akkor láttuk az útról, hogy a benzinkúton épp osztják el két furgonba az utasokat. Megálltunk fotózni, és néhány pillanattal később feltűnt mögöttük egy rendőrautó. (Fotó: Béli Balázs / Barikád)

A kép akkor készült amikor az osztrák határt Magyarországon keresztül elérte a menekülthullám. Ezen az éjszakán már világos lett, hogy az osztrák oldalon sem tudják zökkenőmentesen kezelni az érkező embertömeget. A kép a nickelsdorfi oldalon készült az egyébkent teli parkoló egy félreeső részén, az éjjeli órákban. (Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index)

Szír menekült férfit tol be családja Magyarországra, mielőtt még lezárták volna a határt Röszkénél. Minden egyes nap borzalmasabb dolgot lehetett látni a kerítésnél, mint előtte. Hosszú kilométereket gyalogló elcsigázott emberek. Hosszú kilométereken keresztül cipelt pólyás gyerekek. Hosszú kilométereken át esőben cipelt pólyás gyerekek. Nekem mégis ez a kép maradt meg. Egy félkész kerítés. A sár. A mindent ellepő fáradtság, ahol minden borzalom természetes, az élet magától értetődő velejárója.

(Fotó: Stiller Ákos / Hvg)

Menekültek rögtönzött tüntetése a lezárt Keleti pályaudvar előtti téren. A napok óta várakozó emberek száma kétezerre duzzadt a pályaudvar alatti aluljáróban, odafenn pedig több száz fős tüntetés szerveződött, amelyen a pályaudvar megnyitását követelték. "Szabadság, Szabadság" - kiabálták angolul. Másnap reggel megnyitották az állomást, és elindult a menekültek utaztatása Ausztrián keresztül Németország felé. (Fotó: Kurucz Árpád / Anadolu Agency / Getty Images)

Horgos, 2015. szeptember 16. A videós csapat két tagjával és egy újságíróval négyen indultunk a szerb-horvát határ felé, hogy megnézzük, merre haladnak a menekültek a magyar határ lezárását követően. Eredetileg egyből Tovarnikba mentünk volna, de közel volt a horgosi átkelőhely, ezért tettünk egy kitérőt. Még talán el is hangzott az autóban, hogy csak fél órát maradunk, és indulunk tovább a nyugati határ felé. Ehhez képest a határostrom közepén találtuk magunkat, már az első átlőtt könnygázgránátok repültek az orrunk előtt. Nem készültünk ilyen akcióra, bukósisak nélkül pedig elég veszélyes volt a terep: nemcsak az első sorból dobálták a köveket, hanem az ötödik-hatodikból is, amik sokszor el sem érték a kerítést, hanem körülöttünk csapódtak be a szerb oldalon.

(Fotó: Hirling Bálint / vs.hu)

Októberben két angol újságírót kísértem az osztrák-szlovén határhoz, és az egészn apos sofőrködés után estére a két határ közötti senki földjén találtam magam egy kerítésnek paszírozva, az ott feltorlódott több száz menekült között. Az első sorokban komoly tolakodás volt a helyért, még úgy is, hogy út innen tovább nem vezetett. Ezt a rácsok innenső oldalán senki nem tudta, csak egyre feszültebben várták, hogy történjen valami. A felesleges fejetlenségről ez a kép mesél legjobban: a nő gyerekeit a tülekedés miatt átemelte a kerítésen két határőr, és elvitték őket valahova, a szembe világító reflektorokon túl. Senki nem értette, hogy mit történik: a határőrök segíteni akartak, de nem tudtak a nővel kommunikálni, aki így csak annyit élt meg az egészből, hogy elvették tőle a gyerekeit, és fogalma sincs, hová tűntek vagy mi történik velük. Elpattant benne valami, és tehetetlenül rázni kezdte a kerítést.

Én is kezdő szülő vagyok, megpróbáltam elképzelni, mi pörögne végig az agyamon egy hasonló helyzetben. Ki tudja, hányszor ismétlődött már meg ez a jelenet ugyanitt, vagy hány hasonló dráma játszódott le bárhol az úton Európában? Húsz perccel később megnyitották a kerítést egy másik ponton, és a tömeg zavartalanul átsétálhatott az osztrák oldalra.

(Fotó: Hernádi Levente Haralamposz / Index)

2015 februárjában a koszovói migránsok kapcsán kezdtem foglalkozni a témával, amit egész évben követtem a környező országokban. A képen látható jelenet azért fontos a számomra, mert több szempontból is határeset. A rét, a felvétel készítése előtt pár perccel, még zsúfolásig tömve volt emberekkel, akik arra vártak, hogy fölszállhassanak egy olyan buszra, ami közelebb viszi őket a céljukhoz. A képen látható szír család úgy döntött, hogy nem fognak beállni a lökdösődő tömegbe, inkább a szabad ég alatt éjszakáznak. Tüzet gyújtottak, amit az elszórt szeméttel tartottak életben, és nekiláttak a sátruk felállításának. Bár ezek a saját korlátaim, de a kép technikai értelemben is határeset: ha egy fényértékkel kevesebb áll rendelkezésemre, akkor nem tudtam volna elkészíteni a felvételt. A fotó, augusztus 25‐én éjjel, a röszkei határátkelő mellett felállított gyűjtőpontnál készült.

Szerintem a migráció kapcsán egy olyan folyamatról beszélhetünk, amely hamarosan megváltoztatja a mostani világról alkotott képünket. Minél több ember jut el a céljáig, annál többen veszik a bátorságot, hogy elinduljanak az ismerőseik felé, és minél több ember indul el, annál olcsóbb lesz az utazásuk, ezáltal a szegényebb rétegek is útra kelhetnek. A migráció, ma a „középosztály sportja”. A nincstelenek még otthon vannak, de az igazi tömeget ők jelentik majd.

(Fotó: Fazekas István / Hvg)

A görög-macedón határon álló iráni menekült fotója a menekültválság tragikus fordulatának idején készült. Vidám, európaias öltözéke és elkeseredett arca arra a pillanatra emlékeztet, amikor a nagypolitika nemtörődömsége miatt a menekültválság tragédiája nem várt szintre emelkedett. Menekültek fordultak menekültek ellen.

Néhány nap alatt hatalmas tömeg torlódott fel a görög határon. Rengeteg olyan menekült is volt köztük, akik nem háborús konfliktus elől jöttek, de ezrével táboroztak ott irániak, szomáliaiak, eritreaiak, jemeniek, akik számára nem volt visszaút a hazájukba. A látvány, hogy a szemük láttára engedik tovább a többi menekültet akkora feszültséget gerjesztett, hogy néhány nap alatt elszakadt a cérna, a tömeg egyik fele barikádot emelt a határátkelőhöz, majd rátámadt szír, iraki és afgán menekültekre. A problémát az európai politika átgondolatlansága okozta, a határon a szörnyű körülmények közt lévő menekültek tépték, szaggatták egymást. A rendőrök a drótkerítés mindkét oldalán tétlenül nézték a konfliktust. A fotón látható férfi egyike volt a barikádnál őrködő menekülteknek.

(Fotó: Földes András / Index)

Bersakovó. Október 20-án éjszaka érkeztünk Bersakovóba a szerb-horvát határhoz, ahol feltorlódott emberek ezrei várták, hogy a horvát határőrök továbbengedjék őket Ausztria felé. A határra katonai sátrakból épített folyosón keresztül vezetett az út, amikben kis kempingsátrakban vészelték át a 2-3 Celsius fokos éjszakát a menekültek. Az elszántabbak a szabad ég alatt a sárban, pokrócokba, takarókba burkolózva várták, hogy indulhassanak tovább. Másnap délelőtt szabaddá vált előttük az út, és rövid időre kiürült a tábor. Az újonnan érkezőket a hátrahagyott takarók halmai várták. (Fotó: Huszti István / Index)

A magyar-szerb határ röszkei lezárása után a menekülthullám Horvátország felé fordult és már az első napokban káoszba torkollott a menekültek utaztatása. A kép a pélimonostori táborban készült, ahova az első vonatok érkeztek a Szerbia felől áthozott menekültekkel. A tábor még fel sem épült, már ezreket helyeztek el benne a félig, vagy még úgy sem felállított sátrak között. Ebben a káoszban állt egy kisfiú egy nagyobb csoport mellett, egyedül, a kezében talán egyetlen játékával, egy sárga kis markolóval. (Fotó: Bődey János / Index) (Fotó: Bődey János / Index)

Eredetileg két napra érkeztem Röszkére, de végül egy teljes hetet töltöttem a környéken az aktuális helyzet fényképezésével.

Egy kis személyautóban aludtam ekkoriban a rendőrségi gyűjtőpontnál, közvetlenül a menekültek sátrai mellett. Egy hajnalon arra lettem figyelmes, hogy szokatlan mozgás van körülöttem: egyre többen csomagoltak és indultak neki az ismeretlennek, hogy így kerüljék ki a rendőröket és a regisztrációt.

Egy darabig követtem néhányukat, aztán láttam, ahogy a ködben eltűnnek: nem tudták hol vannak, és nem tudták merre mennek tovább. Több napi kemény munka után ez volt az első pillanat, amikor valami megtörte a monotonitást, megállásra és gondolkodásra késztetett.

(Fotó: Mohai Balázs / MTI)

A kép a hegyeshalmi határon átkelő menekültekről szeptember 5-én készült, egy nappal azután, hogy a Keleti pályaudvaron veszteglő menekültek közül kb. 1200-an gyalog indultak útnak az M1-es autópályán Ausztria felé. A menet a 27-es kilométerkőig jutott el éjszaka, onnan hajnalban buszokkal szállították tovább az osztrák határig őket. Az osztrák kancellár még az éjszaka folyamán bejelentette, hogy a szükséghelyzet miatt beengedik a Magyarországról érkező migránsokat. A buszokkal érkezőkön kívül sokan vonattal utaztak Hegyeshalomig, ahonnan aztán gyalogosan tették meg az út további részét az ausztriai Nickelsdorfig, ahonnan az osztrák hatóságok szállították tovább az embereket Németországba. Azon a szombati napon tömegek gyalogoltak át a hegyeshalmi határátkelőn. A hangulat furcsa volt; sokan nagyon örültek, kiabáltak, integettek, hogy végre elérték Ausztriát, ahonnan biztonságban és szabadon eljuthatnak Németországba, de érezhető volt a sietségben az a feszültség is, hogy nem tudni, meddig tart ez állapot, mert a határokat bármikor lezárhatják. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)