A lányát cipeli egy férfi Wadi Hajar egyik lebombázott utcáján. A szomszédaikkal együtt menekültek a házaikból, amikor a környékre benyomultak az iraki különleges erők és tűzharcba keveredtek az Iszlám Állam gerilláival. A lányon műanyag szandál volt, az apja zokniban menekült, de sokan csak mezítláb követték őket. Amikor a civilek elérték az iraki védvonalat, a férfiaknak le kellett vetkőzniük, hogy biztos legyen, hogy nem öngyilkos merénylők. A bepánikolt apa és a lánya mindketten egy közeli menekülttáborba kerültek. (Fotó: Goran Tomasevic / Reuters)

Moszul Tahrir negyedében sétáltunk, ahol korábban többször is megfordultam már. Ez a terület közel van a frontvonalhoz, nehéz volt megközelíteni a törmelékek és a folyamatos harcok miatt. Csendes volt a környék, amikor megérkeztünk, leszámítva egy autóba rejtett pokolgépet, ami nem sokkal korábban robbant fel a benyomuló csapatok mellett. Az emberek csak a harcok közötti rövid szünetekben merészkedtek az utcára, többnyire ilyenkor próbálták elhagyni az otthonaikat. A képen látható tömeg is megindult az iraki csapatok felé, amikor hirtelen lecsapott a légierő a szomszédos utcákra. A gépeket csak pillanatokkal a robbanás előtt lehetett észlelni, úgyhogy a detonáció hirtelen hatalmas pánikot okozott az utcán. Mindenki szaladni kezdett, én is fedezékbe vonultam, mielőtt fotózni kedztem, mert nem lehetett tudni, jön-e újabb támadás. (Fotó: Goran Tomasevic / Reuters)

Moszul nyugati külvárosában készült ez a kép. A 90 éves Khatla Ali Abdallah családjával menekült el a városból, az unokái cipelték át a nőt a sivatagos területen. Úgy néztek ki, mint akik napok óta nem ettek és ittak semmit. A nő nem tudott állni, de még ülni is alig. Mivel csak a fényképezőgépem volt nálam, nem tudtam segíteni rajtuk. Megkönnyeztem ezt a találkozást. Pár nappal később megtaláltam őket egy menekülttáborban, ahol már tudtunk beszélgetni. A nő elmondta nekem, hány konfliktust élt már túl a városban az elmúlt évtizedekben, és, hogy ez a mostani egyikhez sem volt fogható. Menekülésük előtt napokig várakozott a házuk pincéjében, amíg felettük az utcán átvonult a háború. Legjobban azt sajnálja csak, hogy mind a 20 tyúkját hátra kellett hagynia. (Fotó: Zohra Bensemra / Reuters)

Az iraki csapatokat kísértem a nyugati városrészben. A sokadik közös utunk volt, megszoktak már a katonák és egészen közel engedtek az akcióhoz. Házról házra haladtunk szűk mellékutcákban, amikor az egyik sarkon tüzet nyitottak ránk az Iszlám Állam katonái. Berohantunk a legközelebbi házba, de futás közben hátba lőtték az egyik társunkat, egy másikat pedig mesterlövész lőtt fejen, miközben beszélgettünk. Órák teltek el, mi pedig mozdulatlanul gubbasztottunk a házban. Már lement a nap, mire erősítést és légi támogatást kaptunk. Ekkor kezdett a ház felé szaladni egy öngyilkos merénylő. A mellettem álló katona lőtte le az ajtóból, én pedig ezt a képet készítettem pillanatokkal a lövés után. Sok év rutin van a hátam mögött, de ez extrém durva közelharc volt. A házból csak másnap merészkedtünk ki naplemente után, hogy visszavonuljunk a bázis felé. (Fotó: Goran Tomasevic / Reuters)

Egy moszuli kormányépület területén harcoltak az iraki csapatok, amikor az Iszlám Állam egyik drónja repült el felettünk. Mindenki azonnal fedezékbe vonult bombatámadástól tartva. Megvágtam a kezem, úgyhogy visszaindultunk a kocsihoz, hogy elhagyjuk a területet, ott kaptam el ezt a jelenetet, ami az iraki csapatok válaszlépése volt. Ezt a rakétát lőtték vissza az Iszlám Állam egyik feltételezett búvóhelye felé. (Fotó: Thaier Al-Sudani / Reuters)

Egy nappal korábban vert bázist az épületben az iraki csapatok egyik különleges egysége. A földön takarók és gyerekjátékok hevertek szanaszét, amik az üres töltényhüvelyekkel mellett különösen szomorú összképet mutattak. Lepedőből készült a sötétítő az ablakra, amit félrehúzva a két katona a közeli házakat fürkészte, ahová az egyik társuk ment át felderíteni. A környék tele volt mesterlövészekkel, ezért nem volt tanácsos beállni az ablakok elé. Ez egy eseménytelen és csendes pillanat volt, ami azért beszédes mégis, mert semmi nem történt, de bármilyen tragédia megtörténhetett volna. (Fotó: Danish Siddiqui / Reuters)

Egy menekülttáborban sétálgattam Moszul déli részén, amikor feltűnt, hogy minden férfi a szakállát borotválja. Az Iszlám Állam uralma alatt kötelező viselet volt a hosszú szakáll, a táborban így mindenki boldogan ugrott a borotvák alá, de a képen látható társaság először nem engedte, hogy fotózzam is őket, mert féltek az Iszlám Állam megtorlásától, ha a gerillák visszafoglalnák a környéket. (Fotó: Suhaib Salem / Reuters)

Moszul városi egyeteméről csináltunk egy anyagot. Az intézmény tíz épületéből szinte semmi sem maradt. A bejáratot teázgató katonák őrizték, miközben a romok között helyiek kutattak holmik után. Amikor beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy ők az egyetem professzorai és dolgozói, akik próbálják menteni a még használható felszereléseket. (Fotó: Marko Djurica / Reuters)

Boldog iraki katonák a 9 hónapos offenzíva utolsó napjaiban. Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan ujjongtak az egyenruhás katonák, amikor a város felszabadítását hivatalosan is bejelentették. Mindenki a levegőbe lövöldözött, és ünnepelt. A golyóálló mellény viszont mindenk újságírón rajta maradt még a tűző nap és a kánikula ellenére is. (Fotó: Ahmed Saad / Reuters)

Kaptam egy fülest, hogy az iraki katonák megállítottak egy csapat civilt a városból kivezető egyik úton, mert azt gyanították, hogy az Iszlám Állam fegyveresei is elvegyültek közöttük. Mindenkit leültettek a földre, amíg átvizsgálták a tömeget. Egy férfit viszont messze a többiektől különítettek el. Kihallgatásra vitték. Senki nem tudott angolul, úgyhogy nem tudtam meg, hogy mi történik vele, aztán elhajtottak, amikor közelebb próbáltam menni hozzá. Nagyjából negyed óra múlva tértek vissza, és a férfit visszavitték a gödörhöz, távol a csoportjától. (Fotó: Goran Tomasevic / Reuters)