Sokan nem értik, miért simogatjuk, puszilgatjuk őket

Nem azért nemlátjuk őket, mert nem léteznek, hanem mert családjuk, segítőik számára autó nélkül a város szinte járhatatlan. Az épített környezet, a tömegközlekedés kevés kivétellel nem akadálymentes. Ettől elválaszthatatlanul a társadalom túlnyomó többsége pedig sincs felkészülve, érzékenyítve rá, hogy ne elforduljon vagy borzongva sajnálkozzon, ha ilyen embereket lát, hanem az élet részének tekintse, amin nincs megütköznivaló. Ezért kirívó a FENO-ban azt látni és megélni, hogy egy elkötelezett csapat mennyire magától értetődő eltökéltséggel és természetességgel tud olyan kliensekkel dolgozni, akikről kezdettől fogva tudni lehet, hogy nem hogy az önellátásra nem lesznek soha képesek, de az számít nagy dolognak, amikor például pár év után az egyikük először markol rá a kanálra. Ez az első lépés afelé, hogy egyedül tudjon enni, és ki tudja fejezni, ha valami nem ízlik neki. Valahol itt kezdődik az önrendelkezés. (Fotó: Bődey János / Index)

Egyik látogatásunk épp a gyereknapi kerti buli idejére esett. Ehhez persze azzal kell tisztában lenni, hogy a FENO dolgozói a szociális szakmákban bevett "ügyfél" vagy "kliens" helyett általában csak "fiatalokként" vagy "gyerekekként" beszélnek a gondjaikra bízott emberekről. Akkor is, ha történetesen ezek a fiatalok gyakran jóval idősebbek egyik-másikuknál. (Fotó: Bődey János / Index)

A pár éve felújított és akadálymentesített kertben párakapuval, pufipingponggal, célbadobással, buborékozással, strandlabda-dobálással, a földre terített buborékfólián való átgurulással és hasonlókkal szórakoztatják a gyerekeket, akiknek a többsége önállóan mozdulni se nagyon tud. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy valami úgy sikerüljön, ahogy azt a dolgozók kitalálták, hanem hogy minél jobban stimulálják a fiatalokat. A dolgozók vihognak a suta mozdulatokon meg a saját ügyetlenségükön, és ettől szép lassan a gyerekek is érzékelhetően feldobódnak. (Fotó: Bődey János / Index)

Az ember már az első látogatásakor, pár perc akklimatizálódás után elkezdi érzékelni az értelmi sérültség fátyla mögött a fiatalok kedélyállapotát: a vidámságot, a riadalmat, az izgalmat, a fáradást, az örömöt, a dühöt. És ez a mégoly felületes tapasztalat pontosan egybevág a FENO-ban zajló munka lényegével: hogy a fiatalokat élő, érző embereknek tekintik, akikkel – rengeteg türelem és kitartás árán – tényleg kapcsolatba lehet kerülni. (Fotó: Bődey János / Index)

A legjobb dolog, amikor rád mosolyog, és tudod, hogy eljutottál hozzá. A legrosszabb meg, amikor sír, és fogalmad nincs, miért – mondja Némethné Varga Viktória, a FENO vezetője. Sokan nem értik, miért simogatjuk, puszilgatjuk őket: ez az első út hozzájuk. Verbálisan nem lehet velük kiteljesedni, verbálisan csak egymással tudunk kommunikálni." (Fotó: Bődey János / Index)

Nehéz kitalálni, és nagyon nyomasztó, amikor nem tudod, mit tegyél, hiszen szavakkal nem, vagy nem úgy tudsz kommunikálni velük, mint másokkal - mondja Viktória. Nagyon kell érezni a pici jelzéseket: hogy amikor mondjuk balra felfelé néz, nem kéri a labdát. (Fotó: Bődey János / Index)

A FENO sikerének egyik kulcsaként Viktória a fenntartó önkormányzat hozzáállását említi: a XV. kerület évtizedek óta nem tehernek, hanem küldetésnek tekinti a nívós szociális ellátórendszer fenntartását, messze a törvényi előíráson túlmenően. Ezért itt nem nehézséget jelent az önkormányzati háttér, hanem ellenkezőleg: büszkék rá. A másik pedig az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszony a dolgozók között, a szülőkkel, és főleg a fiatalokkal. (Fotó: Bődey János / Index)

Ez a dolgozók szakmai önállóságának, a FENO-ban zajló munka színvonalának a következménye. Van egy elkötelezett, magas szakmai nívón működő közösség, akik odafigyelnek egymásra, értik egymás nyelvét, ismerik egymás erősségeit, gyengeségeit. És ez az a norma, amit az újonnan bekerülők is megszoknak. Vagy rövid idő után elmennek, mert rájönnek, hogy nem nekik való ez a munka. (Fotó: Bődey János / Index)

A FENO egyik célja a fiatalok fejlesztése. A másik a súlyos, halmozottan sérült gyerekek láthatóvá tétele: hogy érzékenyítsék rájuk a külvilágot. "Róluk lehet tudni a legkevesebbet, pedig nekik van rá a legnagyobb szükségük, hogy tudjanak róluk" – mondja a FENO vezetője. (Fotó: Bődey János / Index)

A FENO nem bentlakásos intézmény: hétköznaponta reggel 7-től délután ötig van nyitva, a fiatalok a családjukkal, otthon laknak. Reggel – hat csoportban – foglalkozások vannak, aztán ebéd, alvás, délután könnyebb foglalkozás: ez a program. A dolgozók két turnusban, felváltva esznek, mert a gyerekeket nem lehet egyedül hagyni. A mindennapos bejutás komoly erőfeszítés, és akinek a családja ezt nem tudja megoldani, az vagy otthon marad, vagy bentlakásos intézménybe kerül. (Fotó: Bődey János / Index)

Legkésőbb a szülő(k) halálakor minden fiatal bentlakásos intézménybe kerül. A FENO egyik legfontosabb feladata épp az, hogy erre minél jobban felkészítsék őket. A minden évben megtartott egyhetes vidéki táborozásnak a nyaralás mellett a másik célja az, hogy a gyerekeket felkészítsék a krízishelyzetekre. A családoknak ez a pár nap az egyetlen alkalom egész évben, amikor nincs ott a gyerek. (Fotó: Bődey János / Index)

Amikor egy gondozott átkerül a bentlakásos otthonba, az a FENO-sokat is nagyon megviseli. Nekünk is nehéz elengedni, őket, mondja Viktória. "Szörnyű nyomasztó, hogy együtt dolgozunk velük és a családjukkal húsz évig, aztán elviszik a gyereket egy bentlakásos intézménybe, ahol 3 hónap után meghal – utal egy nemrégi esetre. – Mi így a jövőképünk?" (Fotó: Bődey János / Index)

A halmozottan sérült emberek gondozása komoly pszichés terhelést jelent. A FENO dolgozói a csapatépítés és a szervezetfejlesztés mellett szupervízióba is járnak, tehát maguk is kapnak mentálhigiéniás segítséget, hogy elbírják az őket nyomó súlyt, tudják kezelni a konfliktusaikat, és ne égjenek ki. (Fotó: Bődey János / Index)