Boldog születésnapot, Jézus!

Amerikában minden nagyobb, szebb és esetenként giccsesebb. Ennek egyik ékes bizonyítéka az adventi időszak, amikor a kertvárosok lakói mindent megtesznek azért, hogy ne csak a zöldebb fű miatt irigykedhessenek a szomszédok, de gazdagon díszített otthonaik igazi helyi látványosságként működjenek, amiért mindenkinek megéri kiszállnia az autójából.

Gondolnánk, hogy ez is csak azt bizonyítja, mennyire felszínesek, mennyire magamutogatók az emberek az Egyesült Államokban, de nem. Az ember méretű gömbdíszek, a ledes jászolok és a csúnya karácsonyi pulcsik mögött egy sokkal kedvesebb és szimpatikusabb világ húzódik meg. Erre jött rá a Boldog születésnapot, Jézus! című fotósorozat készítője, Jesse Reiser is.

Amerikában először csak a német közösségekben állítottak fel karácsonyfákat, mindenki más pogány szokásnak tartotta egészen addig, amíg 1846-ban Viktoria királynőről és családjáról nem készült egy metszet, amin egy szépen feldíszített fenyőt állnak körül. És utóbbi ugyan még mindig fontos főszereplője az ünnepeknek, a stáblista kibővült, nem is akárhogyan. Jesse Reiser családja nem vallásos, náluk a karácsony az együtt töltött időről szólt. Ehhez a fotósorozathoz az ihletet az adta, amikor Los Angelesből utazott haza szüleihez Phoenixbe, és a visszapillantó tükrében egyszer csak feltűnt egy óriási, 12 méteres Mikulás, ami egy karácsonyfa-kereskedést őrzött. Onnantól nem tudott ugyanúgy tekinteni az ünnepekre.

Egyszerre volt ismerős és idegen – és bizonyos értelemben vészjósló.

Reiser az első két évben csak Phoenixben fotózott, majd más városokat is felkeresett, és az elmúlt 10 évben összesen több mint egy tucatnyi államban járt. A módszere viszonylag egyszerű: sokszor csak annyit tesz, hogy bekopogtat azoknak az embereknek az ajtaján, akik otthonuk külseje alapján érdekesek lehetnek. A fotós egyik első képén egy olyan férfinak a háza látható, aki a testvérével együtt az 1960-as évek óta minden egyes karácsonykor gondosan kidekorálja azt. Minden díszt, amit látni, a testvérpár maga készített, ame az ünnepek után eladnak, és a befolyt pénzt visszaforgatják, vagyis a következő évi dekorációra költik. Sőt van egy „szökőkút” is a ház előtt, amibe aprót dobhatnak az emberek, és természetesen az így összegyűlt pénzt is karácsonyi dekorációra fordítják  meséli a fotós.

Azt hittem nehéz lesz majd rávenni az embereket, hogy megnyíljanak egy idegennek, de mindenki lelkes volt, örült, hogy mesélhet és fotó készül róla.

Reiser szerint sokan a gyerekkorukat, vagyis a külvárosi élet hagyományait örökítik át a jelenbe. Ő pedig reméli, hogy vannak emberek, akik a fotóit látva magukra vagy családjukra ismernek, hogy azok kellemes, nosztalgikus érzéseket ébreszetenek bennük. Saját bevallása szerint nem akarja kifigurázni ezeket az embereket, de elismeri, hogy merő cinizmusból vágott bele a projektbe, nem értette, hogy mások miért szánnak rá ennyi pénzt és időt, aztán rájött, hogy valójában ez egy nagyon kedves és őszinte dolog, bármennyire giccsesnek és ízléstelennek tűnnek bizonyos otthonok. És neki is sok nagyon jó élményben volt része, a nagy választási hajrában például a republikánusok egyik fellegvárába, Texasba látogatott el. Tudta, hogy rengeteg olyan emberrel találkozik majd, akivel nagyon máshogy gondolkoznak a világról, de politikáról végül egy szó sem esett, árokásás helyett nagyon kellemes, szívmelengető beszélgetésekben volt része.

Sokan már nyáron elkezdik tervezgetni, hogy milyen lesz a dekoráció. A szépen feldíszített házakból pedig gyakran helyi látványosság, zarándokhely lesz, az emberek leparkolják az autóikat, hogy közelebbről is megnézhessék a díszítést. És vannak, ahol pénzt is szednek azért, hogy a kiállított karácsonyi dekorációkat megnézhesse az ember a haverjaival vagy éppen a családjával. 

Ez nem egy hétvégés munka. Egy nagyvonalú és különleges ajándék a közösségnek, és komoly erőfeszítést igényel. Igen, vannak, akiknél ez már a fanatizmus határát súrolja, de akkor is  a jó szándék vezérli őket.

Persze néha elgondolkozik az ember, hogy tényleg szívből jön-e minden, vagy egyszerűen csak szeretnék, ha a szépen, egymás mellett sorokozó, egyforma házak közül az övék kitűnne a különlegességével, vagy ez az egyetlen alkalom, amikor megmutathatják az egyéniségüket, ilyenkor élik ki a kreativitásukat. Meg persze nem szabad elfeledkezni a büszkeségről, ami ennek a nemzetnek lételeme. 

Nagyobb, jobb, erősebb, gyorsabb: ez az amerikai kultúra mantrája.

A fotós minden évben legalább három hetet tölt az úton, és reméli, hogy a majdnem tíz év alatt készült képek egyszer könyv formájában is megjelennek. Valószínűleg kiemelt helyet kap majd az a fotó, ami Reiser kedvence, és ami Grant Wood Amerikai gótika képének világát idézi. Ezen a fényképen két nővér látható plüssmacikkal teletömött otthonukban, macis karácsonyi pulóvereikben. Vagy ott van a fénykép egy kedves texasi párról, akik akár Télapó és Télapóné is lehetnének. Az aszonynak régiségkereskedése volt korábban, és a kertjük igazi látványosság, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy egy közösségi tér, ahol a szomszédok, akik egyébként nem találkoznak, nem beszélgetnek egymással, kellemesen cseverészhetnek, a gyerekek pedig nyugodtan játszhatnak.

Resier most ugyan egy nagyvárosban él, de Missouriban nőtt fel, és ennek köszönhetően még megvan a kapocs a vidéki Amerikához. Ami a karácsonyi dekorációt illeti, az évek alatt nem csábult el teljesen, a fehér karácsonyi égőket részesíti előnyben, és továbbra is családjával, szűk körben, szerényen ünnepelnek. Tapasztalatai szerint egyébként délkeleten a legkreatívabbak az emberek, mert az időjárás itt nekik kedvez, nem kell félniük attól, hogy a szél, az eső és a hó miatt baj éri a dekorációt.

A tervei között egyébként nem szerepel, hogy más földrészre vagy országba is ellátogasson ennek a projektnek a keretében, de szeretné, ha a nagyvárosok, az igazi urbánus környezet nagyobb hangsúlyt kapna, ez is egy érdekes szelete a világnak, és ez eddig nem nagyon köszönt vissza a fényképein. Ha a munkáról kérdezik, Resier humoristákhoz hasonlítja magát, akik egész egyszerű, hétköznapi sztorikból tudnak érdekes és szórakoztató anekdotákat kanyarintani, olyan dolgok köré, amik talán nekünk fel sem tűnnek. Számára nem azok az izgalmas részletek, amik mások számára annak számítanak, és mint sok kollégája, ő is szereti, ha a képei több kérdést vetnek fel, nem pedig megválaszolják azokat.