A Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat 2020-ban Rédei Ferenc kapta. A 2018-ban alapított díjat először Urbán Tamás nyerte el, tavaly pedig Szebeni Andrásnak ítélték oda. Rédei Ferenc nevét a szakmában mindenki ismeri, ez az állítás már évtizedek óta megállja a helyét. Pár nappal ezelőtt, amikor a díjról először olvastam, a sok gratuláció között a Facebookon szembejött egy visszaemlékezés, benne egy negyvenhárom évvel ezelőtti történettel. Annyira jó volt, hogy fel is hívtam Szigeti Tamást, hogy szeretném lehozni az írását az Indexen.

Nem tudom, de nekem a Rédei gyanús. (Karinthy talán megbocsátja ezt a kis plágiumot, de az ő auftaktjánál jobbat úgysem tudok kitalálni, ezért inkább kölcsönveszem.)
Szóval, szerintem valami nagyon nem stimmel vele. Mármint a Ferivel.
Ismerem több mint negyven éve. És nem tudok semmi rosszat mondani róla. És nem is hallottam rosszat róla soha, senkitől.
Akkor sem, amikor – hosszú ideig – inkább csak távolról tudtunk egymásról. Illetve én tudtam róla, és igazából nem is gondoltam, hogy ő emlékszik rám, vagy hogy bármilyen halványan is, de benne lennék az ő világában.
Az Öcsi bában találkoztunk először. Vagyis abban a stadionban, amit utóbb Puskás Ferencről neveztek el. Akkor még Népstadion volt a neve, és bevehetetlen erődnek tűnt nekem. 1977-ben lehetett. Kezdő, csetlő-botló fotóriporterinas-jelöltként, mint a haverjaim közül is néhányan, nagyon szerettem volna focit fényképezni. De hát egy olyan lapnál voltam tanuló, amelytől igen nehéz lett volna elfogadható ajánlást kapni egy, a stadionba szóló belépőhöz. (OTSH-belépőnek hívták, talán valaki még emlékszik rá.) A lapot a Hírlapkiadó Vállalat adta ki, csakúgy, mint a Népszabadságot, az Esti Hírlapot, a Népsportot, így aztán azt gondoltam, hogy akár én is tartozhatnék a menők közé.
Egyszer rászántam magam, és a vállalati belépőt magam előtt tartva, odamentem a sajtóbejárathoz. Fogalmam sincs, miért, beengedtek.
Elsőre sokkoló volt a hatalmas aréna látványa belülről. Bár nem voltak sokan a nézőtéren, hiszen egy hétközi bajnoki vagy kupaforduló lehetett, azért hangos volt a lelátó, és bizsergető, egy kicsit félelmetes volt odamenni a kapu mögé, ahol a legtöbb fotográfus ácsorgott.
Sikerült nagyon hamar magamra vonnom a (leendő) kollégák figyelmét. Annyira szerencsétlenül, sután álltam ott, hogy le sem tagadhattam volna, hogy még soha nem voltam ilyen helyen, de még hasonlón sem nagyon. Méregettek, kérdezgettek, hogy ki a fene vagyok, hol dolgozom, és hogy mire számítok, különös tekintettel a kezemben tartott, a sportfotóra a ködös-párás őszi estén teljesen alkalmatlan Pentacon Sixszel (lehet, hogy Praktisix volt, nem emlékszem már), benne egy tekercs 27 DIN-es, Orwo (Original Wolfen) filmmel. Válaszolgattam, ahogy tudtam. A nevemet például szinte tökéletesen elmondtam, meg azt is, hogy a Kertészet és Szőlészet hetilapnál dolgozom. És hogy most itt megpróbálnék fényképezni. Jöttek a szellemes megjegyzések. A legjobb az volt, hogy én biztos a fű növését fogom fotózni. Ha-ha-ha.
Ekkor közelebb lépett egy jó kiállású, sportos alkatú, már nem nagyon fiatal, de nem is idős, rutinosnak látszó fotográfus.

– Rédei Ferenc vagyok – mondta. – Hogy jöttél be?
– A hírlapkiadós belépőmmel – válaszoltam.
– Ilyen még nem volt, de ügyes – mondta.

Azután adott néhány tanácsot. Hogy a szerény felszerelésemmel hova álljak, mire próbáljak figyelni. Meg hogy lőjem nyugodtan egy-kép blendével alul, aztán majd jól hívjak bele. Úgy lesz, gondoltam. Jól alullövöm, aztán majd még jobban belehívok.
Na, hát először itt vált gyanússá a Rédei. Mert normálisan engem ott ki kellett volna nevetni, vagy legábbis kimosolyogni, ő meg odajön és segít. Itt valami nem stimmel.
Másnap a laborban megmondtam, hogy én azt a filmet alullőttem, ezért aztán bele kéne hívni. Senki nem csodálkozott, úgyhogy azt gondoltam, hogy ez valóban jelenthet valamit.
Kockák voltak a filmen, de persze használható egy sem.
A következő napokban érdeklődtem, kérdezgettem a fotográfusokat, hogy ki is ez a Rédei.
Kiderült, hogy a neve már akkor fogalom volt a szakmában. A Népszava fotórovatát vezette, kovácsolta össze. Maga köré gyűjtötte a jelentkező fiatalok legjobbjait, és tanította, pályára állította őket. Később a Népszabadságnál folytatta évtizedekig ugyanezt. Tanította a szakmát, a képszerkesztést – és az emberséget.

– Majd egyszer én is bemegyek hozzá, hátha engem is... – gondoltam.

De nem mertem bemenni soha, csak irigyeltem nagyon azokat, akik megtették, és akiket befogadott a saját körébe.
(Nem sokkal később én is találtam egy mentorfélét, a Szalay Zolit, aki sokat segített.)
Vagy húsz-huszonöt évig tisztelettel, távolról figyeltem a Rédeit, sok dolgunk nem volt egymással, de nagyon sokat hallottam róla. Szakmailag meg emberileg is, csakis csupa jót. Nem túlzás azt mondani, hogy rajongtak érte a beosztottai. Ez is gyanús: rajonganak egy főnökért. Ott valami nem stimmel.
Azután beleöregedtem lassan a szakmába, és a 90-es évek közepe táján, amikor egyszer ő elnökölte a sajtófotó-pályázat zsűrijét, bekerültem én is a zsűritagok közé. Akkor, a zsűrizés közben értettem meg sokat a Rédei-féle látásmódból, hozzáállásból. És abból, amiről addig csak sokat hallottam, hogy hogyan beszél, viselkedik az emberekkel.
A zsűrizés napjai alatt magánbeszélgetésekre is alkalom nyílt. Elmondtam hát a régi, pályaszéli történetet. Meg sok minden mást, amit azután hallottam róla, és amiknek csak külső szemlélője lehettem. És akkor megint mondott valamit, ami legalábbis gyanús:

– Vártam, hogy egyszer bejössz.

Egy kicsit felkavart, de meg is nyugtatott ezzel, hiszen azt jelentette, hogy talán lett volna esély, ő készen állt arra, hogy megadja. Csak én nem voltam elég bátor.

Azóta nagyon sok minden történt. Közös kiállításaink voltak, jókat beszélgettünk, beszélgetünk néha, és ezek a beszélgetések mindig megnyugtatók, erőd adnak, és egy kicsit szebbnek tűnik utánuk a világ.
Minden alkalom után nagyon jó érzés arra gondolni, hogy nekem is van már egy kis Rédeim, valamim abból, amiért olyan sokáig irigyeltem másokat.
Szerintem ez is gyanús.
Remélem, Feri, hogy még nagyon-nagyon sokáig adsz nekem okot a gyanakvásra!!!!

Szigeti Tamás

Borító és címlapkép: Rédei Ferenc - 1986.03.05. Kádár János a Kremlben a XXVII. pártkongresszuson