- Jó, akkor megegyeztünk. Emese megy, te pedig mondjuk április másodikán munkába állhatsz - mondta Ferenc az utolsó személyes találkozón.
- Nekem megfelel - bólintott Zsuzsa és felállt - Akkor viszlát ... vagy szervusz! - Már az ajtó irányába indult, amikor Ferenc utána szólt.
- Még csak annyit: blogot írsz?
- Öö. Nem.
- Ok. Mindegy. Ne is törődj vele! Csak kérdeztem.
És Zsuzsa mögött bezárult az ajtó.

Talán így lett Demcsák Zsuzsa hivatalosan is a kormányszóvivői poszt várományosa. És aztán egy márciusi nap reggelén, Lamperth Mónika után egy évvel, konkrétan 6-án 07:26:45 és 07:31:09 között rögtön öt poszttal megnyitotta saját blogját. Azóta semmi.

A gyorsított ütemű debütálás haszna, hogy az újságírók mostantól túlzott elvárások nélkül várhatják az április másodikát. A leendő kormányszóvivőnek ugyanis, az öt bejegyzés alapján egyértelmű, nem kenyere a társadalomtudományos elmélkedés. Demcsák kismamás blogokról ismerős alaptörténeteiből annyi világlik ki, hogy a kétgyerekes anyuka már rendkívül nehezen bírja otthon, kissé bénán fogalmaz, a Szent István parkba jár játszóterezni, és nem nagyon szeretné a rosszabb szociális helyzetű gyerekekkel egy csoportba járatni a sajátját.

Szemelvények

"Ma három éve vagyunk együtt a férjemmel. Ilyen rohamtempójú kapcsolatra nemhogy nem vágytam, de még csak nem is hallottam, hogy ez másnál bejött volna. Mégis azt kell mondanom, hogy ha a férjem ezt tudatosan tervelte ki, akkor nagyon jól csinálta. Ez az egy módja volt ugyanis annak, hogy engem valaha valaki be tudjon fogni. Rég elszöktem volna, menekültem volna a megoldandó problémák, a ki nem beszélt konfliktusok elől, hiszen sajnos rám is jellemző kis mértékben a generációm párkapcsolati attitűdje, a feladás." - a 7 óra 26-os első bejegyzés erőssel kezdéssel gyerekei apját genetikai donornak minősíti, utána pedig 7 óra 27-kor Tamaráról és Benedekről, vagyis a gyerekekről és az operabálozás összehangolásának nehézségeiről és a koktélokról locsog egy kicsit.

Van egy teljes poszt arról is, hogy az olasz étteremben rémes érzés, ha sír az ember két hónapos csecsemője, és egy hosszú arról, hogy milyen problémás a jó bölcsőde kiválasztásam mert egyáltalán nem mindenhol adnak EU-komform barna kenyeret a kölyköknek. "Szám szerint hétben voltam, mindegyikben beszéltem az igazgatónővel, bejártam a csoportszobákat, megnéztem a konyhát (HCCP-s legyen! [helyesen egyébként: HACCP - a szerk.]), a mellékhelyiségekről nem beszélve. "Ellenőriztem a játékokat, hogy van-e köztük olyan, amiről leolvadhat a festék, vajon ők is ellenőrizték-e, hogy a kis kerekek le tudnak-e esni a dömperről és próbáltam különféle - a konyhás néniknél bevetett - trükkel rájönni, hogy a reggelihez, ígéretükhöz hűen biztosan csak barna kenyeret adnak. Az EU-konform játszótérre pedig külön nagy hangsúlyt fordítottam arról nem beszélve, hogy kint alvás esetén semmiképp se legyen nagy utcai forgalom a környéken."

Az alaposság ellenére nem járt sikerrel. A jómódú médialányt ugyanis kellemetlen meglepetések érték: "Találkoztam itt Bélukával, akinek a ruháit hetente egyszer mossák ki a szülei és csak egy váltás ruhája volt, Laurával, aki minden fiún túltett a rosszasságban, mint kiderült azért, mert otthon rendszeresen verték és sokszor vették át a bölcsis nénik véraláfutásokkal, kék-zöld foltokkal és persze Ádámkával is találkoztam, akit még bárányhimlősen is behozott a reggel fél tízkor már részeg édesanyja. A pöttyöket látva kézen fogtam a fiamat és meg sem álltunk hazáig. A beszoktatás harmadik napján adtam fel. De később kiderült, hogy nem volt szerencsénk, mert a leglelketlenebb bölcsis nénikhez és a legrosszabb szociális helyzetű csoportba kerültünk, mert ott volt üresedés."

Egy érdekesebb poszt is felkerült, amit a Szent István parki játszótér népéről írt kategorizáló elméje késztetésére, de olyat meg már olvastunk például a Porontyon.