Túlélte a Nagy Imre-pert

Június 9. és 15. között az eredeti időpontokban játsszák le a Nagy Imre-per eredeti, 52 órás hangfelvételét az OSA Archívum és az 1956-os Intézet szervezésében. A felvételeket itt bárki meghallgathatja.

Az 52 órás teljes hanganyag a Legfelsőbb Bíróságtól 1990-ben a Magyar Országos Levéltárhoz (MOL) került, és ma is ott őrzik. A MOL megrendelésére az Országos Széchenyi Könyvtár közreműködésével digitalizálták a dokumentációt. A hanganyag lejátszása körüli vitáról itt és itt olvashat>>>

Bohó Róbertet a harmadik tárgyalási napon, az esti órákban szólították tanúnak. (A Centrális Galéria közvetítésében jövő szerdán 19:58-kor lesz hallható. Szalai József ügyész, Vida Ferenc bírósági elnök, valamint Gimes Miklós és védőjének kérdéseire válaszol. A bíróság előtt negyven percet tölt el.)

Bohó Róbert, a közgazdaságtudományi egyetem filozófiai csoportjának egyetemi adjunktusa, a Petőfi Kör egyik szervezője, Gimes Miklós köréhez tartozott, alapítója volt a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalomnak. A Nagy Imre-per idején előzetes letartóztatásban van, nem sokkal később Ádám György perében 8 év börtönre ítélték. Bohó az Október huszonharmadika című lapról tesz vallomást.

A per után ötven évvel úgy gondolja, hogy nem lehet másképp megítélni az akkor elhangzottakat, csak ha tudjuk: mit jelent, ha valaki másfél-két évet lehúz egy magánzárkában, hogyan lettek idegileg kikészítve a tárgyalásra.

"A zárkában van egy priccs, fölötte villany, ami mindig égett – emlékezik óbudai panellakásában az 1956-os forradalom utáni megtorlásra. – Az ablak bebádogozva, csak egy vékony résen keresztül szűrődik be némi napfény. Egy értelmiségi még ki is bírná, ha legalább könyve lenne. Meg is kaptam a törvény szerint járó könyvet: reggel kilenckor beadták a Scseglovói állomást, egy szovjet kisregényt, elolvastam fél nap alatt, este pedig visszavették. Ez így ment két éven keresztül, minden nap ugyanazt a kisregényt kaptam, ugyanabban az időben.

A bezártságtól megindul egy hallucinációs folyamat. Kezdetben tudtam, hogy hallucinálok, utána már nem. Egy hang kezdett beszélni hozzám, Mao Ce-tung hangja. Mao visszaszólt, méghozzá magyarul. Nem parancsolt, nem utasított, vitatkozó állásponton voltunk. Társalgásaink közben kihallgatásra vittek, a képzelődés ilyenkor megszűnt.

A hallucináció ellen tornával védekeztem, de nem lehetett, jött a következő szint, a szaglás. Szúró, bántó, meghökkentő, félelmet is kiváltó szagokat kezdtem érezni. Néhány percig tartott, máig kísért.

Vízióim lettek végül, megjelent a zárkámban a scseglovói állomás.

A folyamatos hallucinációk hatására a második évre egy álomszerű állapotba kerültem. Az éjszakákat a börtönzajok miatt nem tudtam végigaludni. Úgy kellett feküdni, hogy a kéznek a pokrócon kellett lennie. Ha hidegben önkéntelenül behúztam a kezem, akkor hangos kiabálással felrúgták az ajtót, ilyenkor felriadtak a szomszédos zárkákban is, az állandóan égő villany miatt pedig nehéz volt visszaaludni.

Reggel 5-kor volt ébresztő, behoztak egy lavór vizet, azzal lemosakodhattam, a maradékkal pedig a padlót kellett felmosnom.

Ez a pszichotechnika az ember idegrendszerét kimerítette.

Egy két és fél éves gyereket, a feleségemet, a nagyanyámat, az anyósomat hagytam otthon. Állandóan azon járt az eszem, mi van velük, hogyan tudnak megélni. Egy kihallgatáson rejtelmes megjegyzést tettek arról, hogy akár a feleségemet is behozhatják a börtönbe, akinek az volt a bűne, hogy ő főzte a kávét a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom alapításakor.

Egyik este 9 órakor felnyitják a zárkám ajtaját, az őr vödröt, mosórongyot és partvist nyom a kezembe, és azt mondja: Na, jöjjön, szomszéd! Azért hívott szomszédnak, mert a Fő utcai Katonai Bíróság épületében őriztek, ahol később a pert is tartották, én meg ott laktam, az épülettől néhány tíz méterre, onnan vittek be.

Hosszas séta után egy szobába érünk, aminek az ablaka éppen szembe volt a lakásom ablakával. Végignézették velem, ahogy a család lefekvéshez készülődik, a feleségem csinálja a fekhelyet a gyereknek.

Kezdetben, amikor két hétig Tardos Tiborral voltam egy cellában, azt gondoltam, hogy van esélyem megvédeni magam. Fokozatosan jöttem rá, hogy egy koncepciós per áldozata vagyok. Halálfélelmem volt, éreztem, egyre nagyobb bűnöket akarnak a nyakamba varrni.

Két típusú kihallgató volt. Az egyik üvöltözős volt, lehordott mindenféle fasisztának, a másik kedves volt és cigarettával kínált.

Csak aznap tudtam meg, hogy tanúskodnom kell, addig arról sem tudtam, hogy van Nagy Imre-per. Mondták, készülődjek, mert tanúskodnom kell, el kell mondanom mindazt, amit a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalomról tudok.

A tárgyalóterembe lépve megdöbbentem: közelről ismertem Nagy Imrét, a közgazdaságtudományi egyetem mezőgazdasági tanszékének vezetője volt 1952-53-ban, de csak a fizetéséért kellett bejárnia. Egyszer odamentem hozzá, üdvözöltem, beszélgettünk. Később is találkoztunk. A pulpitus bal oldalán álltam, tőlem jobbra Nagy Imre, mint elsőrendű vádlott.

Kicsit előrehajolt, egymásra néztünk. Borzasztóan lefogyott, az arca beesett volt.

A termen látszott, hogy sebtében tákolták össze. Nem egy hagyományos, nehéz bútorzatú termet kell elképzelni, mindenhol lécek voltak, drapéria, összeeszkábált dobogó.

Vida (a per bírája) össze akarta kapcsolni Nagy Imre ügyét a mi ügyünkkel. Úgy akarta beállítani, hogy Nagy Imre irányított minket, de ő a jugoszláv nagykövetségen volt, nem is tudott a szervezkedésünkről.

Ez volt a szerepem a Nagy Imre-perben."

Bohó Róbert pere a Nagy Imre-per után folytatódott. Nyolc évre ítélték, végül négy év, két hónap, tizenhárom nap után, 1961-ben szabadult.