Hétfőtől megismétlik a Nagy Imre-pert

A per áldozatainak életrajza

Forrás: A per. Nagy Imre és vádlott-társai népbírósági tárgyalásának 52 órás, eredeti, vágatlan hangfelvétele. Rekonstrukció az OSA Archívumban. 2008. 06. 09. - 06. 15.

Donáth Ferenc (Jászárokszállás, 1913 - Budapest, 1986) Politikus, történész, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa (1968), felesége Bozóky Éva újságíró. Egyetemi tanulmányait 1930-34-ben végezte a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol 1934-ben jogi doktori oklevelet szerzett. 1934-ben belépett a KMP-be. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a Márciusi Front megalakításának, 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában, 1939-44-ben a Szabad Szó című lap külpolitikai rovatvezetője. 1943-ban a Békepárt egyik létrehozója és Központi Bizottságának tagja. 1944-ben közreműködött a kommunista párt újjászervezésében és a Szabad Nép szerkesztője. 1944 szeptemberében összekötő volt a Katonai Bizottság és a Központi Bizottság között. 1945. áprilistól 1948-ig az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyettese, 1945. májustól az MKP Központi Vezetőségének tagja, 1945. novembertől 1948. januárig a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára, 1945 végétől 1948. májusig az MKP Központi Vezetősége falusi osztályának vezetője, 1948-51-ben a Főtitkársági Iroda vezetője. 1951. februárban letartóztatták, májusban a Központi Vezetőség kizárta soraiból. 1952. decemberben a Legfelsőbb Bíróság 15 évi fogházra ítélte, feleségét, Bozóky Éva újságírót internálták. 1954. júliusban szabadult ki a börtönből, ekkor rehabilitálták. 1954. decembertől az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének Mezőgazdasági Osztályát vezette, 1955-56-ban az intézet igazgatóhelyettese is volt. 1956 nyarán a Nagy Imre körül tömörült pártellenzékhez tartozott. 1956. október 24-től az MDP Központ Vezetőségének tagja és titkára. Mivel a Központi Vezetőség az 1956. október 23. utáni eseményeket ellenforradalomnak minősítette, 26-án lemondott központi vezetőségi titkárságáról. 30-án az MSZMP ekkor megalakult ideiglenes intéző bizottságának tagja lett. Október végén és november elején Nagy Imre titkárságának munkatársa, 1956. november 2-ától vezetésével kezdődött az MSZMP szervezése. November 4-én másokkal együtt a jugoszláv nagykövetségre menekült. Amikor november 24-én eltávozott a jugoszláv követségről, a szovjet hatóságok letartóztatták, és családjával együtt Romániába, Snagovba internálták. 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960. áprilisban amnesztiával szabadult. 1960-1976 között az Országos Mezőgazdasági Könyvtár, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1976-tól nyugalomba vonulásáig (1983) az MTA Szövetkezetkutató Intézetének munkatársa. Az 1970-es évektől a demokratikus ellenzéki mozgalom résztvevője volt. Jelentősek az 1945 utáni magyar mezőgazdaság történetére vonatkozó kutatásai. Az 1980-ban szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv szervezője volt.

Gimes Miklós (Budapest, 1917 - Budapest, 1958. június 16.) Újságíró, politikus. Unitárius hitre áttért, asszimiláns zsidó családból származott. Budapesten érettségizett, majd a szegedi egyetem orvostudományi karára járt, de tanulmányait félbehagyva Auróra néven kisvállalatot alapított. 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, s a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. januárban tért vissza Budapestre, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy ideig Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formázója. Az 1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955. májusban a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták az MDP-ből, s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztálinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. október 23-án Nagy Imrével ellentétben üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság, novemberben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok november 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt, s sztrájkokat szervezett ellene. December 5-én letartóztatták, a Nagy Imre-per III. rendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték, és kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Jánosi Ferenc (Sárospatak, 1916 - Budapest, 1968) A Sárospataki Teológiai Akadémián végzett, majd a főiskola ösztöndíjasaként egy évig Németországban tanult. Tanulmányutat tett Németországban, Svájcban és Olaszországban. 1941-ben a debreceni tudományegyetem magyar-latin-görög szakán tanári oklevelet is szerzett. Sárospatakon tanított, 1942 tavaszától lelkész volt Vajdácskán. 1943-ban tábori lelkészként a frontvonalra küldték. 1944 tavaszán a Dnyeszter mellett hadifogságba esett, antifasiszta iskolára jelentkezett, s frontpropagandistaként a szovjet csapatokkal együtt érkezett vissza Magyarországra. 1944 októberétől a Vörös Hadsereg által kiadott Magyar Újság munkatársa. 1945 februárjától a Honvédelmi Minisztérium nevelési osztályának vezetője. 1946-ban Budapesten feleségül vette Nagy Erzsébetet, Nagy Imre lányát. 1948-ban ezredessé léptették elő. 1951 és 1954 között a népművelési miniszter első helyettese. 1954 novemberében a HNF alakuló kongresszusán főtitkárnak választották. 1955 elején leváltották, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójává nevezték ki. 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1956. október 23-án részt vett a Losonczy Géza lakásán tartott megbeszélésen. Nagy Imrével együtt ment a Parlamentbe, és mellette maradt a következő napokban is. November 4-én a jugoszláv követségre menekült. A követséget november 22-én elhagyó Nagy Imrével és társaival együtt a szovjetek a romániai Snagovba szállították. 1957. április 14-én letartóztatták, a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én nyolc év börtönbüntetésre ítélte. 1960. április 1-jén amnesztiával szabadult. Szabadulása után a XIII. Kerületi Közért Vállalatnál tervelőadóként dolgozott. 1963-ban levéltáros lett a Pest Megyei Levéltárban.

Kopácsi Sándor (Miskolc, 1921 - Toronto, 2001) Apja vasesztergályos volt, és az MSZDP egyik helyi vezető politikusa. Már 15 évesen részt vett egy nyilasellenes röplapakcióban, ahol comblövést kapott. Miskolcon fémipari szakiskolát végzett, a háború alatt a Dimávagban esztergályosként helyezkedett el. A német megszállás után csatlakozott a Mokán ellenállási mozgalomhoz családjával együtt. Szülővárosa felszabadulása után beosztották az új karhatalmi szervezetbe, és belépett az MKP-ba. 1949-ben a rendőrtiszti iskola és két pártiskola elvégzése után a pártközpont karhatalmi osztályára helyezték. 1949 őszén kétéves pártfőiskolára küldték, majd a rendőrség pártapparátusának élére nevezték ki. 1952-től Budapest rendőrfőkapitánya. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten felszólalt Rákosi Mátyás ellen. A poznani események hatására a honvédség és a rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. 1956. október 31-én bekerült az MSZMP alapító kongresszusát előkészítő intézőbizottságba. A forradalom alatt megnyerte a felkelőcsapatok bizalmát, november 3-án a Kilián laktanyában, a karhatalmi bizottság ülésén a nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. Nagy Imrével folytatott megbeszélésén azt tervezte, hogy a harcok elültével lefegyverezik a felkelőket. 1956. november 5-én Szerov letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1963 és 1965 között vasesztergályosként dolgozott a telefongyárban, majd 1965-ben műszaki tisztviselőként helyezkedett el Solymáron. 1969-ben engedélyt kapott egyetemi tanulmányainak befejezésére, de a jogi diploma megszerzése után nem kapott képzettségének megfelelő állást. 1975-ben kivándorolt Kanadába feleségével. Éttermi felszolgálóként, hűtőgépgyári munkásként, majd a torontói elektromos műveknél fizikai munkásként dolgozott. 1987-től nyugdíjas. 1989-ben hazatért Magyarországra, ahol rehabilitálták, 1990-ben visszakapta rendfokozatát, majd vezérőrnaggyá léptették elő. Visszaemlékezéseit Életfogytiglan című önéletrajzi regényében írta meg.

Losonczy Géza (Érsekcsanád, 1917 - Budapest, 1957. december 21.) Újságíró, politikus, államminiszter. Debrecenben végzett egyetemi tanulmányai idején kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1935-36-ban az egyetemi Márciusi Front egyik vezetője és a Tovább című lap szerkesztője. 1939-től a KMP tagja, 1940-től a Népszava munkatársa. 1941-ben letartóztatták, kiszabadulása után illegálisan a pártsajtóban és az értelmiségi szervezőmunkában dolgozott. 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, majd államtitkárként Révai József helyettese a Népművelési Minisztériumban. A sztálinista terrorszervezet hamis vádak alapján őt is börtönbe juttatta a Rajk-perben. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult ki. A börtönkörülmények, a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak, betegen kórházban ápolták. Kapcsolata Nagy Imrével rendszeressé vált azután is, hogy a Magyar Nemzet főmunkatársa lett. Mikor Nagy Imrét megfosztották minden tisztségétől, központi szerepet töltött be az ellenzéki kommunisták mozgalmában. A Petőfi Kör szervezője, az író-memorandum egyik megfogalmazója. A Petőfi Kör sajtóvitáján ő volt, aki először ejtette ki Nagy Imre nevét. Csatlakozott az 1956. október 23-án tüntető tömeghez. Tagja lett az 1956. október 31-én megalakult MSZMP Intéző Bizottságának. Nagy Imre október 30-án államminiszterré nevezte ki. A szovjet támadáskor, november 4-én, a jugoszláv követségen kért menedéket feleségével, dr. Haraszti Máriával és Anna lányával. Innen hurcolták el családjával együtt Romániába. 1957 áprilisában visszaszállították Budapestre. Ő lett volna a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, de még a tárgyalás előtt, decemberben a börtönben - tisztázatlan körülmények között - meghalt.

Maléter Pál (Eperjes, 1917 - Budapest, 1958. június 16.) Értelmiségi családba született, a gimnáziumi érettségi után négy szemesztert hallgatott a prágai orvosi egyetemen. A német csapatok bevonulását megelőzően Kassára, majd onnan Budapestre költözött, ahol folytatta orvosi tanulmányait, amelyeket végül anyagi okok miatt nem tudott befejezni. A magyar állampolgárság megszerzése érdekében önként jelentkezett katonai szolgálatra. 1940 őszén fölvették a Ludovika Akadémiára. Ennek befejezése után Kassán szolgált, majd 1944-ben a keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett. Itt önként jelentkezett a németek elleni harcra; a partizániskola után, 1944 őszén Erdélyben került egységével bevetésre. 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmére szervezett zászlóalj parancsnoka lett, tavasztól a HM őrzászlóalját vezette. A forradalom kitöréséig a néphadseregben teljesített szolgálatot, 1956-ban ezredesi rangban. 1956. október 24-én déltől a HM-ben ő látta el a főügyeleti szolgálatot. Másnap a vezérkari főnök parancsára öt harckocsival és az azokat kísérő tisztiiskolásokkal a Kilián laktanyában tartózkodó egyik egységének megsegítésére indult. Mivel csak az ő parancsnoki harckocsija jutott el az épületig, felsőbb jóváhagyással tűzszünetet kötött a környéken harcoló civil egységekkel. Ennek lejárta után, október 27-28-án katonáival ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot, ezt jelentette a minisztériumnak. A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én a nemzetőrség megszervezése érdekében tartott megbeszélésen. Október 31-én Nagy Imre kinevezte a honvédelmi miniszter első helyettesévé, 3-án miniszterré vezérőrnagyi rangban. November 3-án a Parlamentben a szovjet hadvezetéssel tárgyaló bizottság tagja volt. Este a tököli szovjet bázison a tárgyalás folytatására érkezett magyar küldöttség többi tagjával együtt Szerov tábornok, a KGB vezetője letartóztatta. A Nagy Imre és társai perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, zendülés, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Nagy Imre (Kaposvár, 1896 - Budapest, 1958. június 16.) Kispolgári családba született. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1944-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették, és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte, a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.

Szilágyi József (Debrecen, 1917 - Budapest, 1958. április 24.) Politikus. A Debreceni Református Főgimnáziumban érettségizett. 1935-39-ben a Tisza István Egyetem Jogtudományi Karára járt, 1939 őszén diplomázott. 1935-38-ban az egyetem Werbőczy István Bajtársi Egyesületének tagja. 1937-38-ban a Márciusi Front aktivistája, a három számot megért Tovább című lap szerkesztője és kiadója. 1938-tól a KMP tagja. 1940. decembertől 1944. márciusig illegális kommunista szervezkedés miatt kisebb megszakítással börtönben volt. 1944. novembertől 1945 tavaszáig debreceni, majd 1947-ig országos rendőrkapitány. Közben 1945. októbertől 1947-ig tüdőbajjal különböző szanatóriumokban ápolták. 1947. májustól a Belügyminisztérium személyzeti, 1947. októbertől 1949-ig a pártközpont adminisztratív osztályvezetője. 1948-50-ben a Központi Ellenőrzési Bizottság tagja. 1949-50-ben a Külkereskedelmi Minisztériumban tervfőosztály-vezető. Kinyilvánította, hogy nem hisz Rajk László bűnösségében, ezért funkcióiból leváltották. 1950-től 1956-ig a Terményforgalmi Egyesülés tervosztályának vezetője. 1956. januárban kizárták az MDP-ből, s az év tavaszán Nagy Imre köréhez csatlakozott. Október 23. és 28. között Kopácsi Sándor mellett volt a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. Október 27-én a belügyminiszteri kinevezésnél az ő neve is felmerült, de Münnich Ferenc kapta meg a tárcát. Október 28-tól Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának vezetője. November 4-én családjával együtt ő is a jugoszláv követségre menekült, amit november 22-én azzal a garanciával hagytak el, hogy nem esik bántódásuk, de a szovjetek elfogták, és a romániai Snagovba hurcolták őket. 1957-ben visszaszállították Mo.-ra. A Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt helyezték vád alá. 1958. februárjában nem egyezett bele a nyomozati munka meghosszabbításába, ezért ügyét elkülönítették, április 22-én halálra ítélték, majd kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Tildy Zoltán (Losonc 1889 - Budapest, 1961) Édesapja vármegyei tisztviselő volt. A pápai Református Teológiai Akadémián szerzett diplomát, majd egy évig az írországi Belfast Assembly College ösztöndíjasaként tanult. Szennán, majd 1921 és 1929 között Tahitótfalun volt lelkipásztor. 1924-ben másodmagával megalapította a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt.-t. A magyar reformátusság egyetlen országos napilapján, a Keresztény Családon kívül szerkesztette a Téli Újságot, a Református Lelkipásztort és a Magyarföldet. 1928 és 1932 között a Magyar Traktátus Társaság igazgató lelkésze, majd 1946-ig Szeghalom gyülekezetének lelkipásztora. Még 1917-ben belépett az Országos Függetlenségi és '48-as Gazdapártba. 1922-től az Egységes Párt tagja. 1929-1930-ban Nagy Ferenccel és másokkal együtt megszervezte a Független Kisgazdapártot, amelynek ügyvezető alelnöke lett. 1936-tól a szeghalmi kerület, 1939-től a békési kerület országgyűlési képviselője. 1940 januárjától a párt megbízott ügyvezető elnöke. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. Szorgalmazta a munkáspártokkal való szövetség megvalósítását. Az elsők között sürgette Kállay Miklós miniszterelnöknél, illetve magánál Horthy Miklósnál is a kiugrást, valamint ő volt az egyik szerzője az FKGP 1943. évi háborúellenes memorandumának is. A német megszállás után illegalitásba vonult. 1945 után országos pártvezető, a Független Kisgazdapárt című politikai hetilap szerkesztőségének vezetője. 1945 szeptemberétől 1946 februárjáig miniszterelnök, 1946. február 1-jén Magyarország első köztársasági elnökévé választották. 1948. július 30-án - arra hivatkozva, hogy vejét, Csornoky Viktort korrupció és hűtlenség vádjával őrizetbe vették - lemondatták. 1948. augusztus vége és 1956. május 1-je között házi őrizetben tartották Budapesten. 1956 szeptemberében felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. 1956. október 27-től tagja Nagy Imre nemzeti kormányának, majd november 3-tól a koalíciós kormány államminisztereként gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesi funkciót látott el. Ez idő alatt főleg a paraszti szervezetekkel és az egyházakkal épített ki kapcsolatot. Rádióbeszédeiben síkraszállt a többpártrendszer, a nemzeti függetlenség és a szabadság mellett, felszólított a Kisgazdapárt újjászervezésére is. November 4-én a szovjet kordonon keresztül távozott a Parlament épületéből. A Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én hat év börtönbüntetésre ítélte. 1959 áprilisában idős korára (valójában betegségére) való tekintettel egyéni amnesztiával szabadult. Haláláig teljes visszavonultságban élt. 1989-ben rehabilitálták.

Vásárhelyi Miklós (Fiume, 1917 - Budapest, 2001) Polgári családban született. Az érettségi után, 1936-1937-ben a római egyetemen, majd 1939 és 1942 között a Debreceni Tudományegyetem Jogtudományi Karán tanult. 1938-ban belépett a KMP-be, részt vett az ellenállási mozgalomban. 1938-tól 1941-ig az óbudai szociáldemokrata ifjúsági szervezet titkára. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, egy fegyvergyárban dolgozott. 1944-ben csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. 1945-ben aktívan bekapcsolódott az MKP munkájába. 1945-től a Szabadság, majd a Szabad Nép munkatársa. 1946-ban a Szabad Nép különtudósítója a párizsi béketárgyalásokon. 1950-ben rövid ideig a rádió igazgatója. 1951-től a Művelt Nép című lap felelős szerkesztője, majd 1952-től 1954-ig a Hungary-Vengrija című lap főszerkesztője. 1954 májusától a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. Nagy Imre legszűkebb politikai köréhez tartozott, a pártellenzék egyik legaktívabb irányítója volt. 1955 áprilisában Nagy Imrével együtt őt is leváltották. Szigorú pártmegrovásban részesült, mert 1955. május 27-én a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésén Gimes Miklóssal és Vásárhelyi Miklóssal követelték a magyar-jugoszláv viszony tisztázását és a Rajk-per felülvizsgálatát. 1955 októberében részt vett az írók és művészek MDP KV-hez intézett memorandumának a megfogalmazásában, amely a kulturális élet ellenőrzésének megszüntetését követelte. December 24-én kizárták a pártból. 1955-től a Művelt Nép Könyvkiadó könyvtárosa volt. 1956. november 1-jén a kormány sajtófőnökévé nevezték ki. November 4-én a jugoszláv követség katonai attaséjának a lakásán kapott menedéket. November 23-án az addig a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták, 1957. április 10-én Snagovban letartóztatták, és Magyarországra szállították. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság öt év börtönbüntetésre ítélte. 1960 áprilisában amnesztiával szabadult. 1961-től a Képzőművészeti Kiadó lektoraként dolgozott. 1964-ben elbocsátották állásából. 1972-ig egy építőipari ktsz anyagbeszerzője. 1965-től az Élet és Tudomány, majd 1972-től 1990-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, sajtótörténeti kutatásokkal foglalkozott. 1973-tól a Mafilm dramaturgja. 1979-ben aláírta a Charta '77 csehszlovákiai polgárjogi mozgalom bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. 1981-től részt vett a forradalom történetét tárgyaló, másfél évig tartó illegális kerekasztal-beszélgetésen. 1983-84-ben fél évet a Columbia Egyetemen töltött. 1984-től a Soros Alapítvány bizottságában Soros György személyes képviselője volt, 1990-től 1994-ig pedig az alapítvány alelnöke, majd 2001-ig elnöke. Előadást tartott az 1985-ös Monori Találkozón. Az 1986 decemberében Eörsi István lakásán rendezett illegális '56-os konferencia egyik szervezője és előadója. 1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) egyik alapító tagja, 1992-ig elnöke, ebben a minőségében mondott beszédet 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak temetésén. 1989-ben rehabilitálták. 1988-1989-ben részt vett a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ megalakításában. 1990-től az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő volt.