Cselédből lett ötszörös olimpiai bajnok

Azt hallottam Magyarországon élő egykori csapattársaitól, hogy nyolcvannégy éve ellenére ritkán unatkozik. Tehát nem úgy képzeltem el Önt, hogy otthon ül, nosztalgiázik, az viszont meglepett, hogy még mindig kilométereket képes úszni, autót vezet, fut a tengerparton, rendszeresen tornázik.

Jaj, ne is folytassa, mert kezelésre járok mostanában. Amikor tavaly ősszel otthon voltam, és hazafelé tartottam az uszodából, a trolin megrántottam a karomat. Hirtelen gyorsított a sofőr, én meg arra ügyeltem, hogy el ne essek. Elszakadt két izom a vállamban, jelenleg is fáj, de bízom benne, hogy még meggyógyulok, bár nagyon nem bíztatnak. Az úszás nem esik nehezemre, más terhelés már igen. Az agyam még friss, szerencsére a memóriám sem kopottas, így még nem tettem le arról, hogy az önéletrajzi ihletésű, Egy olimpiai bajnok három élete című könyvem mellett egy másikat is írjak az olimpiai játékok alkonyáról.

Kivételes életművet hagyott maga mögött, ötszörös olimpiai bajnok - négyszer egyéniben, egyszer csapatban lett első -, Magyarországon a Nemzet Sportolója, az Egyesült Államokban beválasztották a halhatatlan tornászok közé. Izraelben meghonosította a sportágat, valaha mozdulatsort neveztek el Önről. Pedig meglehetősen későn, huszonnégy évesen kezdte a sportágat, jelenleg már abbahagyják akkor.

Épp emiatt nem szeretem még csak nézni sem a mai tornát. Legalábbis a nőit. Elveszítette azt a szépségét, a mozgás esztétikáját, ami nekem megtetszett, amiért éltem, és amiért oly sokat áldoztam.

Mindig tornász akart lenni?

Tornász? Ugyan, dehogy! Én csellista akartam lenni. Engem a zene érdekelt igazán, de a háborúban el kellett adjam a csellómat, így az álmom nem teljesülhetett. A mozgás ugyanakkor sohasem állt távol tőlem, édesapám nagyon korán megszerettette velem, úsztam, még eveztem is. A torna csak úgy jött, részemről minden különösebb elhivatottság nélkül, és az elején bizony igen sok kellemetlenséget okozott is, mert hiába mozogtam szépen, kecsesen, '40-ben nem lehettem válogatott, mert zsidók akkor a törvényeknek megfelelően nem kaphattak helyet a csapatban. Tehetségesnek tartottak viszont, nagy jövőt jósoltak nekem, így nem is adhattam fel. Aztán jött a német megszállás, és a túlélés került mindenek elé.

Első lépésként nevet változtatott, és Juhász Piroska lett.

Nem kérem, nem változtattam nevet, Juhász Piroska papírjait megvásároltam. Kleinről még korábban magyarosítottunk Keletire. A lengyel menekültektől hallottunk a nácik által elkövetett rémségekről, és ha a hazai vezetők igyekeztek is nyugtatni bennünket, én nem hittem nekik. Hiteles papírokat szereztem, így nem deportáltak. Az apám viszont odaveszett, Auschwitzban esélye sem volt a túlélésre, azonnal a gázkamrákba terelte Mengele. Én szűcssegédnek álltam, aztán a lőszergyárban kaptam munkát, a szállásadóim pontosan tudhatták, hogy zsidó vagyok, de meg sem fordult a fejükben, hogy eláruljanak. Más nem fogott gyanút, vagyis az alakításom vélhetően meggyőzőre sikeredett, pedig az orrom nagysága árulkodó jel lehetett. A nyilasok uralma idején a városparancsnok-helyettes cselédje lettem. A házunkat közben bombatalálat érte, mindenünk odaveszett, a gyárat, amelyik felerészben az apámé volt, elvették tőlünk. De életben maradtunk, az anyám is, a nővérem is. Őket egyébként Raul Wallenberg menekítette meg a németek elől.

Akkor nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja az országot?

Akkor még nem. Új életet akartunk kezdeni. Szenet hordtam élelemért, bútorokat is pakoltam, csak hogy ne haljunk éhen.

Gondolom, hálát adott az istennek, hogy megmenekült.

Előtte se hittem istenben, utána végképp nem. Most se hiszek. Inkább gyűlölet volt bennem, mint köszönet és hála. Haragudtam a zsidóság vezetőire, akik nem látták át, nem érzékelték megfelelően a közeledő veszélyt, és azt sulykolták az emberekbe, hogyha a németekre hallgatnak, akkor nem lesz bántódásuk.

Mikor tudott először életében teljes odaadással a tornának élni?

Két évvel a londoni olimpia előtt. '48-ban Londonban, kommunista befolyás alatt álló ország sportolóiként nem lakhattunk az olimpiai faluban, de az elszántságunkon mindez nem változtatott. Nekem sajnos két nappal a versenyem előtt megsérült a jobb bokám, így nem tornászhattam, ami sorscsapás volt, mert mint a lányok is mondták, akkor lehet, hogy megszerzik az aranyat, nem az ezüst jut nekik.

Négy év múlva már bajnokként térhetett haza.

'52 előtt annyit edzhettem, amennyit csak akartam a Testnevelési Főiskolán. Mivel szerettem edzeni, kiteljesedhettem. Ennek eredményeként Helsinkiben talajon nyertem.

Harmincegy éves volt akkor, eszébe sem jutott, hogy abbahagyja?

Két okból sem. Éreztem még magamban annyi erőt, hogy négy év múlva is sikeres legyek - nagyon bántott, hogy csak negyedik helyre rangsoroltak a gerendán -, de talán még ennél is nyomósabb érv volt, hogy Melbourne-ben rendezték a következő olimpiát. Mivel a nővérem, Vera Sydney-ben élt, mi sem lehetett természetesebb, minthogy meglátogassam őt és családját. Ne keresse nálam túlzottan az elhivatottságot, hogy nyerni akartam mindenáron, hogy hős akartam lenni, akkor más világ volt. Persze nem szerettem, ha igazságtalanul lepontoztak, mint az '56-os olimpia előtt Moszkvában. Alig fértem be a magyar csapatba a válogatók után. Majdnem még ennél is nagyobb csapás ért, hiszen hajszál híján meglőttek az oroszok. Miután bejutottam a forradalom után bezárt és tankokkal körülvett sportcsarnokba, épp átöltöztem, amikor egy eltévedt golyó fél méterre csapódott be mellém. Földbe gyökerezett a lábam, a portás rohant hozzám, hogy azonnal távozzak, különben az életemmel fizetek.

Ausztráliában viszont négyszer is olimpiai bajnok lett, és ha jól tudom, sérülten.

Igen. Részleges Achilles-ín-szakadással. A nővérem jelenléte akkora pluszt adott nekem, hogy nem is érzékeltem semmi mást. És jól is tornásztam, noha nagyon feszült voltam, a hazai események és a bizonytalanság megviselt. Jó tulajdonságom, hogy tudom rendezni a gondolataimat, megnyugtatom magam, és a sikernek mindkét győztes olimpián ez volt az alapja.

Emlékszik még a gyakorlataira?

Az elejétől a végéig nem, néhány rész még felvillan belőlük. A felugrásomat a gerendára, hogy milyen lépéseket tettem a talajon, már nem tudnám felidézni, annál is inkább, mert nem láttam őket még egyszer sem felvételről.

Melyik elsőségére volt a legbüszkébb?

A csapatra. Látja, az a zene, a Bartóké, az ötnyolcados ütem, a román táncok, még mindig itt motoszkál a fülemben. Bármikor eldúdolom. Másrészt kitaláltuk, hogy a szalagjainkat befestjük nemzeti színűre, így is rokonszenvezve a forradalmárokkal, egyúttal elutasítva a "ruszkikat". A gyakorlat osztatlan tetszést aratott - pedig Tass Olgi a szobájában felejtette a szalagját, így ő más színűvel lépett a szőnyegre - Fülöp angol herceg kérésére még egyszer be kellett mutassuk. Nem tudom, előfordult-e valaha ilyen a torna történetében. Boldogan tettünk eleget az akaratának.

Volt csapattársaival tartja is a kapcsolatot?

Pesten szinte mindig találkozunk, jó azért a múltat, a fiatalságunkat újraélni. Március végén fogok ismét hazamenni, mert akkor már javul otthon az idő.

A korabeli sportlapok egytől egyig tényként közölték, hogy hazatér Melbourne-ből, aztán mégsem szállt fel a gépre.

Nehéz döntés volt, a csapat vezetője, Hegyi Gyula nem kényszerített. Azt éreztem, hogy Ausztrália nem lesz a hazám, de azt is tudtam, hogy a kommunista Magyarország sem.

Érezték mindvégig az olimpia alatt, hogy ha Budapesten nincs a forradalom és az azt követő bizonytalanság, akkor a legsikeresebb magyar olimpia lehetett volna az '56-os?

Én éreztem, és valószínűleg a többiek is. Nagy hiba volt, hogy az akkori sporthivatal vezetője, Kutas István nem utazhatott ki velünk, mert ő értett a sportolók nyelvén, még ha sokan nem is kedvelték. Még akkor is sok minden másként alakult volna, ha ott van a helyszínen.

Mihez kezdett Ausztráliában?

Betanított munkásként kaptam állást, lemezjátszók alkatrészeit kellett összeillesztenem. Egyszer aztán rám szóltak: ne olyan hevesen, ne dolgozzak annyit, mert akkor "kizeccelnek". Hát visszafogtam magam, és a gondolat megerősödött bennem - nem ez lesz az új hazám. Jóllehet már jóanyám is útban volt, szegénynek minden ingóságától meg kellett szabadulnia Pesten útlevélért cserébe, hogy csatlakozhasson a családjához. Végül Izraelben kötöttem ki.

Miért?

Egy réges-régi ismerősöm, aki lényegében tizenéves tornászként felfedezett, Drückstein Zoltán invitált. Az Európába szóló jegyemet megtarthattam, és München érintésével Tel-Aviv lett a végállomás, amit akkor még nem sejtettem. Drücki bácsi fogadtatásként annyit mondott, itt szép lehetsz, de okos nem. Mivel szép sohasem voltam - most pláne nem -, nagy reményeket nem tápláltam. Aztán itt ragadtam, miután tornaszereket vásároltam, azokon kezdtem el tanítani a tornát, és lettem huszonkét éven át az izraeli tornászok vezetője, valamint az itteni főiskola tanszékvezetője.

Mégiscsak megtalálta a számítását?

Akadtak boldog napjaim, de szinte állandó harcban álltam a főiskola vezetésével, mert szókimondó ember voltam. Ennek meg is ittam a levét, mert a fizetésemelésnél általában utolsóként jöttem szóba, ennek megfelelően a pillanatnyi nyugdíjam sem sok. Mielőtt azt gondolnák, hogy panaszkodom, elmondom, az otthoninál azért magasabb, de errefelé az élet is jóval drágább. A férjemet, Bíró Róbertet viszont egy évvel letelepedésem után megtaláltam, akivel azóta kisebb-nagyobb veszekedések mellett harmonikusan élek együtt.

Két ízben már a szülőföldjén is komoly életveszélybe került, a rendre kiújuló és harcokhoz vezető arab-izraeli konfliktusok miatt nem félt?

Itt sohasem voltam életveszélyben, még akkor sem, amikor kitört a jom kippuri háború. Bementem tanítani, csak visszafelé éreztem, hogy tényleg nagy zűr lehet, mert alig tudtam hazamenni. A lakásunk közelében kevés merénylet volt, áldozatokat, sebesülteket ugyanakkor annál többet láttam. Akkor persze beleborzongtam, feltolultak bennem a háború kegyetlenkedései is.

Mikor jött vagy jöhetett először Magyarországra?

'83-ban, amikor a Budapest Sportcsarnokban rendezték meg a világbajnokságot. A rendszerváltás után gyakrabban jöttem, lakást is vettem magamnak, azóta mindkét fiamnak - Dánielnek és Rafaelnek - is van.

Meglepte, hogy a Nemzet Sportolói közé választották? Az eredményei alapján ezen a legkevésbé sem lehet csodálkozni, maximálisan rá is szolgált, csak Magyarországon nem volt annyira közismert, mint a többi kiválóság.

Épp emiatt csodálkoztam, hogy eszébe jutottam a sportvezetésnek. Kivált azok után, hogy szerettem volna hozzájutni hazajövetelem után ahhoz az engem jogosan megillető bankbetéthez, amit még '56 előtt helyeztem el, de segítséget alig kaptam. Jánosi György sportminiszter is csak vállat vont, és biztosított megértéséről. Hát ennél azért többre számítottam. Még akkor is, ha tudom, hogy a múlt hibáit nem könnyű rendeznie az utókornak.

Mit gondol, mi volt az eredményességének titka?

Egyszerű a válasz: a szerencsétlenségben mindig szerencsés voltam. Emellett a szorgalmam és a szívósságom - utóbbit apámtól örököltem - volt átlag feletti.

Szokott álmodozni?

Altatóval alszom, egyre ritkábban jelennek meg a múlt képei. Egy visszatérő álmom viszont van. Az egykori házam körül járok, keresem, keresem, minden oldalról megközelítem, de nem találom. Ez az a ház, amit lebombáztak. A versenyek, a hibáim, az élményeim már nem jönnek vissza. Az álmom emellett még, hogy a Karib-tengerre még egyszer eljussak. Van ott egy kis szigetcsoport, ahol nemrég a fiammal voltam. Az maga a csoda, a paradicsomot olyannak képzelném el. Egyébként mindig is imádtam a tengert, a végtelenségét, a partját, az illatát, a színét, de nem magyarázom, hiszen onnan származik az élet is. A magyarnak pedig tengerre kell mennie, ahogy a mondás is biztat rá.

Mi lenne a szívének a legkedvesebb, hogyan emlékezzenek önre Magyarországon?

Nem foglalkoztat. Az ellenben igen, hogy halálom után Magyarországra kerüljek. Szeretném ugyanis, ha elégetnének, és ezt Izraelben nem tehetik meg.