Melbourne a magyar sport Trianonja

Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója megmozgatta a sportkönyvek piacát is, és a sportsajtó jó néhány évtizedes adósságát törleszthette: bemutatta a melbourne-i olimpia eseményeit.

Évtizedekig homályban

Az '56-os olimpiáról a rendszerváltásig általában csak hamisan lehetett beszélni, többek közt azért, mert a száztizenhárom fős küldöttség negyven tagja nem tért haza.

Az elmúlt tizenhat évben sorra derültek ki a fontos momentumok, de leginkább persze a megütött és a medencét vérző fejjel elhagyó Zádor Ervin képe uralta a visszaemlékezéseket. Bár az is szóba került, hogy az 1955-ben a világ legjobb sportolójának választott Iharos Sándor miért nem utazott ki, illetve arról is olvashattunk, hogy a labdarúgócsapat miért nem védhette meg olimpiai elsőségét.

Kiderülnek a részletek

Az évfordulóra íródott három könyvből szinte minden részletkérdésre választ kapunk. Miként teltek a napok a prágai melletti Nymburkban, ahol arról tanakodtak a versenyzők, menjenek, vagy maradjanak. Az itthoni bizonytalanságról érkezett hírek mennyire zavarták meg az olimpikonokat, illetve, ki, mikor döntötte el, hogy nem tér haza.

Kuriózumnak tekinthető dokumentumokat kutattak fel a szerzők, a levéltárak mélyére ástak, úgy tárták fel az összefüggéseket.

Vér és aranyak

Elsőként a Ringier Kiadó jelentette meg a Vér és aranyak című kötetét, a szerzők: Arday Attila, L. Pap István és Thury Gábor.

A könyv a szereplők visszaemlékezésére épít, de korabeli újságcikkeket is idéznek, és a megtorló intézkedéseket is lajstromba veszik: kiket tiltottak el örökre mindennemű sporttevékenységtől. Vezérfonalnak az egyik olimpiai bajnok, Köteles Erzsébet megállapítása tekinthető: "Melbourne a magyar sport Trianonja."

Konfliktusokról nyersen

A könyv érdekes olvasmány, ennél jobb képanyagot a korszakról nehéz lenne találni. Megszólal benne mindenki, aki fontos, a megütött Zádor Ervintől kezdve a tíz percig önmagát olimpiai bajnoknak hihető akadályfutóig, Rozsnyói Sándorig. Előbbi Los Angeles környékén, utóbbi Sydney-ben él ma.

Könyörtelenül érzékelteti - talán kissé túlságosan is nyersen - az akkori viszonyokat Kertész Aliz, aki nem leplezi, hogy az ötszörös bajnok Keleti Ágnessel nem volt felhőtlen a viszonya. A nemzet idoljairól van szó, sportkörökben megütközést keltett, hogy a konfliktusuknak egy ilyen emlékkönyvben teret adtak.

A misztikus húsz

A szerzők alaposan feldolgozzák Iharos Sándor távolmaradását, kitérnek arra is, hogy az atlétáktól két vagy három aranyat lehetett volna várni, végül egy sem lett belőle.

Arra azonban nem tértek ki, hogy az előzetesen ígért húsz arany miként jöhetett volna össze. Pedig a húsz arany misztikus szám, kivált, mert minden idők legsikeresebb szereplését, a helsinki tizenhatot akarta felülmúlni a magyar sport. Erre az esély reális volt, sokak szerint, ha nem novemberben rendezik a játékokat, hanem amikor a 2000-est Sydneyben, vagyis szeptember közepén, akkor össze is jött volna.

Kevés szó a távolmaradókról

A kötet az okozatokat előszeretettel mutatja be, az okoknak kevésbé szentel komolyabb terjedelmet. Okozat volt, hogy a háromszoros bajnok Papp László nem jött ki a vezetéssel. Pappra megharagudtak, mikor lábtörést szimulált, mert mesterét nem engedték vele egy külföldi versenyre, és így ő sem utazott el. Hogy mestere, Adler Zsigmond miért lett kegyvesztett, azt szintén jótékony homály fedi.

A címvédő labdarúgócsapat távolmaradásáról is szűkszavúan emlékeznek meg, de a tényt, miszerint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nagyon szigorúan betartotta az amatőrizmust, ismertetik. Az '55-ben Európa-bajnoki címet szerző kosárlabda-válogatott távolmaradásáról egy mondatban értesülhetünk, bár érzékeltetik, túl drága lett volna az utazás.

Élvezetes ugyanakkor az ifjúsági válogatott tagjaival foglalkozó rész, annál is inkább, mert a magyar futball egyik nagy baja lett, hogy a tehetséges generáció két kivétellel disszidált, mert így lényegében Puskásék közvetlen utánpótlása tűnt el.

Levél Rákosi elvtársnak

"Nem tudtam letenni" - méltatta a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke, Schmitt Pál Kő András Melbourne, 1956 című könyvét. A szerző bevallotta, a Ringier kiadó őt kérte meg könyvének megírására, de végül nem vállalta.

Kő írásában a magyar sportot is megpróbálja elhelyezni, érzékeltetni sajátos viszonyait, hogy a sportolók a rendszer kegyeltjei lehettek, kérhettek is, ha nyertek, a hatalom általában kiszolgálta őket, de volt akikkel méltatlanul elbánt.

Mindezt izgalmas dokumentumokkal teszi: előkutatta a levéltárak mélyéről Székely Éva levelét Rákosi Mátyáshoz, amelyikben egy londoni gyógykezelésre kér engedélyt. Székely Éva szemtengely-ferdülésére kontaktlencsét szeretett volna kapni, az államvezető viszont azt javasolta, hogy a problémát próbálják az "endékás" Zeiss gyárban megoldani.

Álgyásznép látogatóban

Ma már elképzelhetetlen, hogy engedélyt kellett kérni az edzőtábori látogatás érdekében, de akkor másként nem működött. Egy humoros tragikus betéttel is szemlélteti a gépezet működését: Czibor Zoltán gyászruhába öltöztette hozzátartozóit, a vezetők elhitték neki, hogy haláleset volt családjában, a többiek viszont pontosan tudták, hogy csak álhírről van szó, és így akart gyorssegélyhez jutni a futballista.

Kő emellett igen érdekes adatokra is rávilágít, például, hogy a magyar sport állami támogatása a forradalom utáni '57-es évre hatvan százalékkal csökkent. Megtudhatjuk azt is, hogy a Népstadiont 138 ezresre tervezték, ami a kontinensen az egyik legnagyobb lett volna akkoriban.

Individualista hínár

A '60-as olimpiai pályázatról is döbbenetes adatokat derített ki, és azt is a nyilvánosság elé tárja, hogy a Budapestre érkező NOB-elnökkel egyik pártvezető sem akart hivatalosan találkozni, ehelyett Avery Brundage Keszthelyre keveredett, ahol berúgatták és egy szénaboglya alatt ébredt. Az 1960-as olimpiát végül Róma rendezte.

A Magyar Nemzet gondozásában megjelent könyvben Sárkány István tornász pontozóbíró naplója elevenedik meg előttünk. Naplót az előző kötetben is olvashatunk, de Sárkányé igen részletes, és kérlelhetetlen pontossággal adja vissza a hangulatot, a sértődéseket, esetenként az egymás közti gyűlöletet is. Lejegyzetelte, a későbbi győztes tornacsapat egyik tagja igen lezserül vette az edzéseket, egy másik szerinte "individualista hínárba gabalyodott".

MI lett velük?

Ebben a könyvben háttérbe szorulnak a személyes benyomások, beszámolók, de ő sem hagyja ki. Mi több, megtudhatjuk, hogy az ezüstérmes Kovács József textilgyári munkás volt. Másoknál már nem érinti, milyen állást töltöttek be, és hogy tényleg betöltötték-e, nem pedig egyszerű "falállásban" voltak-e.

Jellegénél fogva hiányzik a könyvből, hogy a nem hazatértek későbbi életével foglalkozzon, emiatt mégis némi hiányérzetünk támadt. Mivel a disszidáló edzők közül csak Hunyadfi István (úszás) és Iglói Mihály (atlétika) ért el sikereket külföldön, említést érdemelt volna ez is. Ők mindketten olimpiai bajnokot neveltek az Egyesült Államoknak. Az emigránsok közül amúgy csak Zimonyi Róbert volt sportolóként sikeres - az olimpiai aranyérmes evezős nyolcas kormányosa lett -, mások a civil életben kiemelkedő és dicséretes karriert futottak be, a sportban viszont már nem jeleskedtek. Ez talán egy következő könyv témája lehetne.

A barikádokról az olimpiára

A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső a MOB sajtófőnökével, Csurka Gergellyel együtt írta meg az olimpiai győzelmet, és a könyvből végre kiderült, miért lett Magyarországon nemzeti sportág a vízilabda.

Az "Ahol mi győztünkből" kiderül, a csapat annak ellenére nyerte meg az olimpiát, hogy közel egy hónapot, a formába hozási időszakban nem tudtak medence közelében tölteni. Hollywoodi történet, nem véletlenül keltette fel a rendező, Andy Vajna érdeklődését is.

Gyarmati a Széna téri barikádok építésénél még aligha gondolta, hogy hamarosan második olimpiai bajnoki aranyát ünnepelheti, de a korábbi bajnok, Ivády Sándor meggyőzte, akkor segít hazájának a legtöbbet, ha elutazik Ausztráliába.

A külföldi lapszemlékben olyan tények kerülnek elő, amiket eddig kevesen ismerhettek: a magyar forradalom Uruguay-ban csodálatot váltott ki.

A két szerző részletesen mutatja be minden idők talán egyik legjobb pólócsapatát. Szépséghiba viszont, hogy Gyarmati adatlapjánál a nevéből hiányzik egy "r" betű. Amikor megláthatta, vélhetően jobban a szívéhez kapott, mint Zádor kiütésénél.