Szabó Katit ütötték

Áthaladunk a Zágon határát jelző székely kapun, hamarosan elhagyjuk a toldozott főutat, köves, poros, aszfaltot sohasem látott utcácskára térünk. Előttünk szénával megrakott lovas szekér, oldalról kóbor kutya csahol, mezítlábas gyerekek nézik, a villanyoszlop tetején gólyapár kelepel. Olyan, mintha Mikes Kelemen falujában darabokra törött volna az idő, és egy szilánkja ott maradt volna.

Mint egy antik hangszer

Minden nyáron ide tér haza a község legismertebb tagja, a Los Angeles-i olimpia négyszeres bajnoka, Szabó Katalin, az egész világ sportjának ikonikus alakja. "Csodás, mint egy antik hangszer" - mondták róla a korabeli közvetítésben, különösen a gerendán volt kecses, finom és tökéletes mozgású.

Egyszerű, takaros porta, fakapuval, nagy csűrrel, a kertben gyümölcsfákkal, árnyékszékkel. Szabó édesanyja pár éve hunyt el - épp tőle tért haza, amikor infarktust kapott -, édesapja betegeskedik, nincs otthon, valószínűleg a határban találnánk. A házat takarítják, meszelnek, a szabadság első célja a rendrakás.

"Ne haragudjanak a rendetlenség miatt, pár napja vagyunk csak újra itthon, még nem volt idő mindenre. És amiatt se haragudjanak, hogy ide, a diófa alá ülnénk le" - kér elnézést a harminckilenc éves egykori világklasszis. Megnyugtatjuk, ne foglalkozzon a nehézségekkel, a legjobb helyünk a nagy fa árnyékában lesz, és amiatt se zavartassa magát, hogy még nem fésülködött.

Rendelet az égből

"Az égből rendelték úgy, hogy tornász legyek" - tekint fel, és vágunk bele a beszélgetésbe. "Nem tudom, előre megvolt-e írva a sorsom, de az biztos, hogy szinte mindig a kapu tetején játszottam, amikor tudtam, szöktem, nagyon mozgékony voltam. Még most, edzői szemmel sem merném azonban határozottan azt állítani, hogy nagy talentummal születtem."

A tehetséges kislány hatévesen elkerült Zágonból, Onestiben kezdte az általános iskolát. Kéthetente járt haza a hetven kilométerre lévő kisvárosból, a világ első speciális tornaiskolájából. "A szüleim rendszeresen jöttek hozzám, de hát kár tagadni, nem volt könnyű, hiszen mégis elszakadtam, elszakítottak tőlük, csak a hosszabb szünetekben lehettem velük."

A sportág nagy kiképzőközpontjában - vagy ahogy Áros Károly, a Háromszék rovatvezetője fogalmazott: az onesti istállóban - kapta meg az alapokat, az összesen kilenc olimpiai bajnokot nevelő, Amerikában is befutott Károlyi Béla és felesége, Márta foglalkozott vele.

Hurkák a fenéken

"Minden ki volt számítva. Nagyon keveset ehettünk, aki kilógott a boltba, lebukott. Naponta többször mérték meg a súlyunkat, óriási volt a szigor, a fegyelem, ez volt a siker garanciája. A már sikeres, befutott versenyzők nem foglalkoztak velünk, átnéztek rajtunk. Legalább a velük való harc nem nehezítette a helyzetünket, így is kemény volt, mert nagyon fárasztó munkát végeztünk. Többször kikaptunk, nem is emlékszem, hányszor verték el a fenekemet, tele volt vastag hurkákkal. De gyerekek voltunk, és más rendszer volt, ezt nem tehettük szóvá."

Szabó ennek ellenére nem akarta feladni, csak egyszer fordult meg a fejében, hogy megszökik, egyszer értesítette sírva az anyját. Ő azonnal rohant, hogy a lányát hazavigye, de már nem akart menni, a dühe elpárolgott, és újra beállt a társai közé. Károlyi a házi legenda szerint ekkor azt mondta az igazi székely vérmérsékletű anyukának: "Látja azokat a románokat ott a fal mellett? Na, azokat nem ütöm, mert azokban nincs semmi. Nem lesznek rossz tornászok, de Kati különleges."

Károlyi bele akarta verni a fegyelmet, a megszállottságot, és ki akarta verni belőle a sikereket. Azokban az időkben csak egymás közt lehetett magyarul beszélni - ezt meg is tették -, a románok előtt nem, Székelyudvarhelyen magyar zenére sem lehetett táncolni.

Budapesten, hazai pályán

A különlegesség első fokmérője az 1980-as ifjúsági Európa-bajnokság volt, négy aranyérmet szerzett. Az egyéni összetett mellett három szeren - ugrás, gerenda, talaj - nyert.

1983-ban a felnőttek világbajnokságára is nevezték, Budapesten talajon nyert. "Még ma is feláll a kezemen a szőr, ha erre gondolok. Pontosan emlékszem a gyakorlatra, az összekötő lépésekre, csárdást táncoltam. Elnyertem a közönség szeretetét, éreztem, mindannyian velem vannak, együtt lélegeztünk. Végrehajtottam a gyakorlatot, nem hibáztam, csaknem tízest kaptam, így majdnem biztos lehettem benne, hogy első leszek. Alig múltam tizenöt éves, igazán fel sem fogtam, mi történt, sajnos arra sem emlékszem, hogy a bátyám és a nagymamám, akik elkísérhettek, mit mondtak nekem útban a dobogó felé. Sajnálom is nagyon. Azt hiszem, el is sírtam magam, mert abban a nagy teremben úgy szurkoltam nekem, mintha igazi magyar lennék."

Ha a magyar himnuszt hallhatta volna

"És hogy milyen volt ezek után a román zászlót a magasban látni? - tette fel a kérdést magának. - Nem tudom. Nem tudom, mert nem is gondolhattam erre, mert még gyerek voltam. Persze a legnagyobb és legszebb siker az lett volna, ha Magyarországnak nyerek, és a magyar himnuszt hallgatom."

Egy év elteltével a Los Angeles-i olimpiára mint az egyik legnagyobb favorit utazott, a legnagyobb ellenfele az a Mary-Lou Retton, az időközben disszidált Károlyi Béla-tanítvány volt.

Mivel elzártan készültek, csak a bejelentés után napokkal értesültek arról, hogy a szocialista országok bojkottálják az olimpiát, de ez a hír nekik csak jól jött, hiszen több nagy ellenféllel nem kellett megküzdeniük. "Biztosak voltunk, hogy nem hiába készülünk, és mindenképp utazunk, ránk nem érvényes a bojkott. Az én gyakorlatom volt olyan erős, hogy ha jönnek a riválisok, akkor is meg tudtam volna verni őket. Feltéve, hogy nem hibázok."

A versenynapok előtt nem izgult, jól aludt, a gerendát mindig szerette, a felemás korláttól ellenben mindig ódzkodott. A félelem egy nagy eséséstől, töréstől évek alatt halt ki belőle. Rettonról tudta, hogy ugrásban a legjobb, arra nem is készült, hogy azon a szeren legyőzi, mégis sikerült neki.

Fájdalom, hogy nincs meg az ötödik

Pedig még lelki hadviselést is folytattak ellene a szervezők, az egyik gyakorlata előtt tíz percig elment a villany, de az sem zavarta meg, nem zökkent ki, még csak be sem melegített újra.

"Egyéni összetettben legyőzött, az ismert képet, amikor lehajtom a karomba a fejem, én is sokszor láttam, pedig igazán váratlanul nem is ért, hogy a második lettem mögötte, mert azt tudtuk, Bélának van olyan befolyása, hogy egy aranyuk mindenképp legyen. Viszont így utólag azt mondom, fáj nagyon, és nem volt jogos, hogy három egyéni arany és a csapat mellett az összetett, az ötödik első hely nem lehetett meg."

Az olimpia szerenkénti döntőiben a gerendán versenyeztek először, és mivel azt imádta legjobban, felszabadult a sikertől.

"Semmihez sem hasonlítható az érzés, az egész lényedet elönti valami. A boldogság, az elégedettség, hogy amit elképzeltél, megvalósult. Tudtam, hogy nekem több olimpiám nem lesz, nem lehet, ezért volt még nagyobb, még mélyebb a megindultságom. Helyes ez a szó, ugye? Csak sajnos nagyon rövid ideig tart ez a kegyelmi állapot, nagyon vigyázni kell rá, nagyon meg kell becsülni."

Jutalom: kifestették a szobáját

Nem fogadták fanfárok, csak a szülei, ők annál bensőségesebben. A repülőtéren nem az ő nyakába borultak az állami vezetők, jóllehet ő volt a húsz aranyérmet szerző, az éremtáblázaton harmadik helyen végző román küldöttség legeredményesebb tagja. Nem hordozták körül az országon, mint nyolc évvel korábban Comanecit vagy Ungureanut, nem kellett élménybeszámolókat tartania, nem fogadta őt Ceaucescu diktátor. Igaz, utóbbi nem is hiányzott neki.

Neki maradt Zágon, ott búcsújárást rendeztek a falusiak, a környékről is nagyon sokan keresték fel a szülői házat, mindenki szerette volna megköszönni neki, az élményt, hogy láthatták a világ fölé magasodni.

"Volt, aki verset írt, a tanácselnök elintézte, hogy kifessék a szobámat. Ez volt a jussom. A házunk úgy nézett ki, mint egy virágoskert, mindenki hozott magával legalább egy szálat, és legalább ezren lehettek itt nálam, a levelekből is úgy kellett válogatni, volt egy nagy zsákkal. Magyarországról és Romániából egyaránt írtak. Ekkor tudatosult bennem, mit is tettem."

Se kocsik, se pénz

Nemcsak a megünnepléséről, a kényeztetéséről feledkezett meg a román állam, azokat a járandóságokat sem kapta meg, amit mások igen.

"Minden egyes aranyért egy autót ígértek, én nem kaptam semmit. Ötvenezer lejt ígértek egy aranyért, és nem kaptam semmit. Magyarázatot nem várhattam, mert esetleg még rosszabbul járok, de egy gyereknek, aki magyar, miért is magyarázták volna el. Később is sok megaláztatásban volt részem. Nem tettek be a csapatba a nagy versenyek előtt, csak amikor látták, hogy nélkülem nem megy, hogy velem könnyebb lesz jól szerepelnie a csapatnak, akkor az utolsó pillanatban szóltak. Én pedig már sohasem lehettem olyan jó, mint Los Angelesben, mert a központi felkészülésből kimaradtam."

A sérelmeit mind lenyelte, magába fojtotta, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg disszidáljon. Most azonban már szeretné megtudni végre, miért nem használhatta az anyakönyvi nevét, miért kereszteltek át önkényesen Ecaterinára, amikor neki a szülei nem ezt adták. Azt is szeretné tudni, miért és ki hamisította meg a születési dátumát, hogy néhány versenyen korhatár fölé kerülhessen és indulhasson. (Az olimpián tizenhat volt a korhatár, így ott legálisan állhatott rajthoz.)

Kinek ugrált a szemében?

"Sokáig nyomta ez a lelkem, most úgy érzem, kinyithatom a számat, tudni akarom az igazat, miért neveztek bozgoraicának, hazátlannak, amikor annyi sikert szereztem Romániának. Tartok tőle, az igazság most sem fog kiderülni, nem tudom meg, kinek ugráltam annyira a szemében. Tudom, sokakat sértek ezzel, pedig én nem rosszat mondok, hanem az igazat."

Szabó az 1988-as szöuli olimpia előtt egy évvel váratlanul visszavonult, és talán maga sem gondolta, hogy a magánéletben semmilyen haszonnal sem jár az, amit elért.

"Abbahagytam, és elkezdődött a civil életem. Egyedül álltam a lábamon, senki sem segített, jóllehet a nagyvilágról semmit sem tudtam. Felvettek a főiskolára, elvégeztem, voltam Romániában edző, Magyarországról nem kerestek. Végül Franciaországot választottam, most is ott élünk az evezősből lett tornaedző férjemmel és a két gyerekkel, Lorenzóval és Zénóval. Mindketten beszélnek magyarul, egyre szebben ejtik ki, hogy édesanya. Azt mondják, Zénó olyan mozgékony, mint én, Lorenzo focizik. Imádom őket, azt gondolom, ők is engem, Lorenzótól például azt kérték az iskolában, mondjon egy hőst. Ő pedig engem mondott. Ilyen pillanatokért is érdemes élni, nemcsak a dobogó tetejéért."