Jobb lett volna, ha soha nem ütnek meg

Az 1956-os olimpián önt ütötte meg egy szovjet játékos úgy, hogy vérző fejjel szállt ki a medencéből, a fotója az egész világot bejárta. Ezen a 4-0-ra megnyert meccsen gólt is lőtt, kérdezte valaha a találatról valaki?

Nem nagyon, talán senki. A vízilabda senkit sem érdekelt azon a meccsen. Nemcsak most, ötven év távlatából mondom, hogy jobb lett volna, ha meg sem történik az eset, korábban is úgy gondoltam. Nekem, személyesen, sokkal jobb lenne, de nem tehettem semmiről. Amerikában nem tudtam sehova se menni, hogy ne úgy mutattak volna be, hogy én voltam az, akit megütöttek. Állandó jelzőként kísért. Nagyon bántott, hogy ezért érdekelem az embereket. Örökösen erről kérdeztek, kikiáltottak szabadságharcosnak is, pedig tényleg csak egy egyszerű versenybaleset volt. Furcsa keresztet viselek, mert ötven évig az ütésről kérdeztek, utána meg egy levélről, amiről nem is tudtam, hogy én írtam alá, felhasználták hozzá a nevemet.

Az érthetőség kedvéért: a forradalom ötvenedik évfordulója előtt a parlamentben köszöntötték a csapat még élő tagjait, ön is meghívót kapott, de nem ment el, így öten vehették át az elismeréseket. Társa, Kárpáti György azt mondta, azért nem jelent meg, mert Gyurcsány Ferenc vezeti az országot, és addig nem is jön, amíg hazug lesz a miniszterelnök. Meg is jelent egy állítólag ön által írt levél a Magyar Nemzetben, amiről aztán kiderült, nem ön írta, még ha Kárpáti így is faxolta el, és önre is hivatkozott.

Elhiheti nekem, nem tudom, kicsoda a prime minister. Hogy is mondják? A miniszterelnök. Régóta nem foglalkozom a hazai belpolitikai élettel, egyébként sem érdekel a politika. Az viszont biztos, hogy jövőre hazamegyek, mert a két gyerekemnek meg akarom mutatni Budapestet, de nem valószínű, hogy bárki is tudni fog az érkezésemről. Szép csendben végignézzük a várost, elviszem őket a Margitszigetre, ahol megszerettem a vízilabdát, ahonnan elindult minden, az egész életem. Megmutatom nekik a Dunát, a Szondi utcát, ahol nevelkedtem. Amikor először Magyarországra mentem, az egyik tévétársaság elkísért, lefilmezték, amikor találkoztam a régi társaimmal, amikor újra felfedeztem Budapestet. Ezt most nem szeretném. Szeretnék csak úgy hazamenni, mint Zádor Ervin, csak így, egyszerűen. Nem pedig úgy, mint akit megütöttek a ruszkik, aki a vérét adta a győzelemért.

Melbourne-be, 2006-ban múltidézésre várták, találkozhatott volna régi társaival, ötven év után újra megnézhette volna azt a várost, ahol meghozta élete legfontosabb döntését, és nem ment haza. Oda miért nem ment el?

Óvatosságból. Higgye el, eléggé szerencsétlen ez a levélügy, és vétlenül is máig nagyon bánt. Ott az ütés mellett mindenki azt kérdezte volna, én írtam-e a levelet, mit akartam vele elérni, miért szólok bele az ország dolgaiba, amikor én már régen elmentem? Semmi más nem érdekelte volna az újságírókat. Már belefáradtam abba, hogy mindig ugyanazt a kérdést kapom, nem akartam még egyszer kitenni magam ennek. Elég volt, hogy itt, Lindenben állandóan csörgött a telefonom, azt sem tudta a családom, mi történt. Németországból, Angliából kerestek, miért írtam levelet, én meg sokadszor is elmondtam, hogy nem írtam levelet. Pedig vissza akartam menni Melbourne-be, készültem is rá nagyon, fel akartam idézni a múltat.

A múltidézés nem lett volna könnyű, mert az uszoda már nincs meg, egy tornaterem áll a helyén.

Tényleg? Akkor nem is bánom annyira, hogy nem mentem. De a margitszigeti uszoda az megvan, ugye?

Hogyne, még egy új medencével is gazdagodott.

Megnyugtatott.

Visszatérve kissé megint az időben, tegyünk most kivételt: a Prokopov-esetet félrehagyva idézze fel a gólját.

A négyből a harmadikat lőttem. Már nem tudom, kitől kaptam a passzt, de azt igen, hogy eggyel többen voltunk a medencében, előnyös helyzetben játszottunk, szélről kaptam egy átadást, nem a sarkot vettem célba, hanem a kapus keze alatt dobtam a hálóba a labdát. Sohasem volt fontos, hány gólt dobtam egy meccsen, nem vezettem statisztikát, ezen a meccsen volt több lehetőségem is, de nem ez volt a lényeg, hanem a csapat győzelme. Azt nagyon sajnáltam, hogy a következő meccsen, a jugoszlávok ellen nem segíthettem a többieket, pedig rajtam nem múlott volna.

Mert ugye jött az a sokszor emlegetett könyökös.

Prokopov nem az én emberem volt, általában Bolvári fogta, az ütést sem nekem, hanem neki szánta. Bolvári megkért, hogy cseréljünk, mert a megvadult orosz őt már megütötte a fülén, és nem akart kockáztatni. Valószínűleg a számat vette célba az orosz, de elkaptam a fejem, és a szemöldököm ért az ütés, másfél perccel a vége előtt. Most is csak azt mondom, bárcsak ne történt volna meg, az életem is másként alakult volna, nem lett volna ekkora felhajtás soha köröttem, nem lett volna a sok címlapfotó, az ismertség, ami nem hiányzott.

Az igaz, hogy fasisztáknak nevezték önöket a szovjetek a vízben?

Biztos, hogy csipkelődtünk, idegesítettük őket, szavakban is harcoltunk, de erre nem emlékszem. Annyi biztos, hogy sem így, sem úgy nem maradtunk adósuk. Pontosabban, én adós maradtam. Vérző fejjel mentem végig az uszoda mellett - közben a tömeg őrjöngött -, előtte megszédültem, de akkor már tudatomnál voltam. Ellátták a sebemet, de nekem véget ért a játék.

Mennyire volt nehéz végignézni a jugoszlávok elleni meccset?

Ha tökéletesen beszélnék magyarul, akkor sem tudnám visszaadni magyar szavakkal az érzéseimet.

Akkor mondja angolul.

Nem, így sincs helyes kifejezés. Iszonyatosan nehéz, sokkal könnyebb a medencében lenni. A jugoszlávokat négy év alatt egyszer vertük meg, a stílusuk nem kedvezett nekünk, nagyon készültünk a meccsre. A többiek megoldották a feladatot.

Találkozott Prokopovval az eset óta?

A meccs után nem, évtizedekkel később egy vacsorán kerülhetett volna sor a kézfogásra, de arra meg ő nem jött el, egy pár orosz viszont igen. Ne is kérdezze, nem haragudtam rá, kis baleset volt, szerencsétlen helyzetben, szerencsétlen politikai viszonyok közt.

Azon kevesek közé tartozott, akik rögtön az első perctől fogva azt mondták, nem mennek haza Ausztráliából.

Ahogy megérkeztünk Darwinba, Martin Buci kezébe vette az újságokat, és lefordította nekünk: visszatértek az oroszok, elkezdődött a visszarendeződés, az eddiginél is rosszabb lesz. Ez a hír az én sorsomat azonnal eldöntötte, nem is kellett sokat tanakodnom, mit válasszak. Kiálltam a csapat elé, elmondtam nekik, tiszta lapokkal játszva, hogy én nem akarok abba az országba visszamenni, ahol az apámat állandóan zaklatták. Csak azért, mert nem mondott neveket a jó öreg. Akkor még nem tudtam, hogy az öcsém Amerikába ment, amíg lehetett, és még átjárhatóak voltak a határok. Azon ügyködtem, hogy Ausztráliában maradhassak, később viszont kapóra jött a Sports Illustrated ajánlata, és nagy örömmel mentem Amerikába. Nem volt könnyű így játszani, de mivel betettek a csapatba, és nem is csak perceket kaptam, elfogadhatóan játszhattam.

Pólózott még San Fransiscóban is?

Két évig. Nem akartam abbahagyni, hiszen még csak huszonnégy éves voltam, tele tervekkel, ambíciókkal. Még akár három olimpiára is mehettem volna, így meg huszonhárom válogatottsággal derékba tört a karrierem. Nem volt egyszerű helyzet. Nem beszéltem a nyelvet, nem kedveltem az amerikai ételt, a gyorsaságot nehezen tudtam megélni, mentősként is dolgoztam. A családom hamarosan Amerikában teljes lett, mert utánunk pár évvel az apám és az anyám is kijöhetett, szép kort értek meg, nyolcvan és kilencven felett haltak meg.

Ők is disszidáltak?

Nem, fizettem értük egy kisebb összeget, nem sokat. Az öregekhez már nem ragaszkodott az állam, őket hagyták elmenni, csak a fiatalokat tartották fogva.

Még Magyarországon névházasságot kötött - így könnyebben engedték külföldre -, aztán Amerikában találkozott a feleségével. Most is vele él?

Nem. Az első, vagy ahogy mondta, névházasságból született egy fiunk, aki tizennyolc évesen autóbalesetben meghalt. A második feleségemmel élek, a második házasságomból született két gyerekem, egy fiú és egy lány, nekik akarom megmutatni Magyarországot.

Sohasem volt honvágya?

Csodálatos életet élek, most, hetvenhárom évesen is edzősködöm, bár kicserélték a térdeimet, napi hat órát foglalkozom gyerekekkel. Ötezer gyereket tanítottam meg úszni, négyen vagy öten az olimpiára is eljutottak, Mark Spitz, a hétszeres müncheni bajnok is nálam kezdte az úszást. Tizenhét éves koráig foglalkoztam vele, akkor a kicsit bolond apja megijedt attól, hogy nem úszott jól egy versenyen, és a kapcsolatunk véget ért. Nem örökre, mert néhányszor beszéltünk azóta is. Otthon elég jó gyorsúszónak számítottam, a százat nagyon szerettem. Vízilabdát nem oktattam soha, mert nem tetszik, ahogy itt hozzáállnak a játékhoz, ezért nem is lesznek sikeresek soha.

Mit jelent önnek a magyarság?

A szívemet. Amerikai lettem, magyar szívvel, érzésekkel.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre Magyarországon?

Úgy, hogy egy kis, másodosztályú, hajógyári csapatból indultam, de ez sem lehet akadálya annak, hogy valaki nagy eredményt érjen el, ha elhivatott. Saját erőmből kerültem a nagy csapatba, senkinek sem voltam a barátja, senkit nem hátráltattam, megküzdöttem azért, hogy számítsanak rám. Hihetetlenül jó érzés azt látni, hogy a nevem fent van a margitszigeti márványtáblán. Sok-sok éve azért kezdtem el a vízilabdát, hogy oda kerülhessek a nagyok közé. Mindent odaadtam volna azért, hogy a nevemet felvéssék, mindent azért tettem, hogy olimpiai bajnok legyek. Sikerült, megérte küzdeni.