A farmján készíti fel az amerikai tornászválogatottat

Arkhimédész a köreivel, Michelangelo a köveivel, Pasteur a kémcsöveivel vonult be a történelembe, Károlyi Béla a tornászlányokkal - mondják Erdélyben.

A konok, székely ember furcsa száműzetésben kezdte munkáját, mert a világszínvonalú tornasport a hetvenes évekig Romániában nem létezett. Úgy néztek rá, mint egy kissé bogaras megszállottra, amikor egy nagyon szegény Zsil-völgyi kis bányászvárosban, Vulcanban elkezdte a torna tanítását.

Károlyi kalapácsvető volt, a juniorok között három vagy négy éven át a legjobb, a rekordja ma is él, mert azóta ötkilós kalapácsot már nem vetnek. Hiányzott azonban mellőle egy erős kéz, néhány biztató szó a hullámvölgyekben, így belátta, nagy vágya, hogy olimpiai bajnok legyen, nem teljesülhet. Testnevelő tanári diplomát szerzett, és nagyon megdöbbentette a bíráló bizottságot - többen hibbantnak nézték, többre taksálták -, amikor bejelentette: a Zsil völgyébe szeretne kerülni. Mindenki tudta, egész Románia legszegényebb vidékére menne, ahol még villany sincs.

Károlyi tökéletesen tisztában volt vele, mire vállalkozik, mert a nagyapja tanító volt a városban, és a nyarakat rendszeresen ott töltötte; különös vonzalom, láthatatlan póráz kötötte Vulcanhoz. 1968-ban munkába állt.

Szép élet a bányászélet

"A háborút ott vészeltük át, hároméves voltam. Máig nagy hatással van rám a város, a bányászok, akik minden egyes nap az életüket tették kockára. Úgy mentek le a tárnákba, nem biztos, hogy vissza is jönnek, állandó volt az omlásveszély. Pénteken, amikor megkapták a heti bérüket, berúgtak a kocsmában, a feleségük jött értük a taligával, azon tolták haza őket. De a szegénység mellett hihetetlen összetartó ereje volt a közösségnek. A szabadnapok varázsa, a szabadtéri összejövetelek bensőségessége megmaradt bennem, és ki tudja, miért, visszavágytam oda. Szerettem volna örömet okozni azoknak a kicsi, sápadt gyerekeknek, akiket a háború idején láttam - én is hasonló lehettem -, és biztos voltam benne, Vulcanban nem változott semmi."

Menyasszonyát, a szintén tornatanár Mártát is meglepte a hír, hogy a legszegényebb régióba szeretne állást kapni, nem valamelyik nagyváros sportéletében szeretne dolgozni. Aztán egy rövid beszélgetésen megértette, nem kellett különösebben győzködni, hogy oda menjenek, ahol lehet építeni, újat kezdeni.

Lázasan fogott munkának

"Utólag visszagondolva lehet, hogy volt bennem küldetéstudat. Lupényban, a szomszéd kisvárosban állást kapott Márta is. Hozzá akartam járulni a gyerekek testi és lelki fejlődéséhez. Lázasan fogtam a munkának, nagyon élveztem, ez volt a legizgalmasabb és a legérdekesebb feladat világéletemben. Mintha tegnap lett volna az első tornaóra, amikor a kis pulyák felsorakoztak előttem, lyukas bakancsban, lyukas nadrágban, kopott, szakadt pulóverekben, ingekben ácsorogtak. Soha életükben nem álltak addig tornasorban, levetkőztettem őket, ekkor döbbentem rá, néhány lányon bugyi sincs, nincs rá pénze a szüleinek. Elkezdtem tornáztatni őket az udvaron. Másnap aztán jöttek az anyukák, seprűkkel, kapanyéllel, mit képzelek én magamról, micsoda perverz alak lehetek, aki eddig visszafojtotta magában a nagyvárosban a vágyait, és azt hiszi, itt, a szegények közt még jobban nyomoríthatja a gyerekeket, és közben kiélheti magát. Kiálltam eléjük, és elmondtam nekik, ha a ruhájukban tornáztatom őket, akkor az a silány, szakadt nadrág-ing tovább szakad, és nem tudják másnap felvenni. Lassacskán szétszéledtek."

Az anyákat meggyőzte, de az apákat felbosszantotta, és tudta, hogy velük is meg kell vívnia a maga harcát. Az egyik péntek este betért a kocsmába, azonnal felismerték.

"Az egyik megtermett moldovai bányász rögtön kiszúrt, ahogy mentem a pult felé, mutogatott rám, mint egy perverz gazemberre, belém is kapaszkodott, de elég jó erőben voltam, és 124 kiló, leütöttem - a főiskolán nem mozogtam rosszul a ringben. Még ketten nekem jöttek, azokat is ellöktem, állon vágtam, és csak arra figyeltem, van-e bicska valamelyiknél, mert akkor pórul járhatok. Nem volt, mentem tovább a pulthoz. Aztán az egyik öreg székely bányász a pultnál megkérdezte, hogy én annak a Károlyinak vagyok-e a rokona? Mondtam neki, igen, az unokája vagyok, és akkor átölelt. Megveregette a vállam, én meg kértem a kis fizetésemből mindenkinek egy deci pálinkát. Azt hiszem, akkor fogadtak el, akkor érezték meg, hogy közülük való vagyok, onnantól más szemmel néztek rám."

Károlyi pedig elkezdhetett alkotni. Hamar pezsgő sportélet lett a városban, az idősebbek súlyt emeltek, mások fociztak, bokszoltak, kézilabdacsapatot szerveztek a gyerekeknek. Eljött azonban a tél, és az udvarról az olajos padlójú tornaterembe kényszerültek.