A farmján készíti fel az amerikai tornászválogatottat

Mint a nikkelbolhák

"Nem akartam én tornacsapatot szervezni, az élet szorított rá. Semmi tapasztalatom nem volt, a feleségem volt tornász, de én soha. Nem is értettem hozzá. Pár hét alatt észrevettem, hogy a gyerekek milyen macskaügyességgel sajátítják el azokat az elemeket, amiket hónapokig tanultunk a főiskolán. Nem volt bennük félelem, könnyedén mozogtak. Ekkor ismertem fel, amit addig nem fedeztek fel, hogy erre lehet építeni. Bennük van a jövő, hiszen a tornát az érett nők sportjának ismerték. Mártát feleségül vettem, átjött Lupényból, és szervezetten tanítottuk a gyerekeket. A gerendát valamelyik bányász faragta a baltájával, korlátot is eszkábáltunk, a kimustrált szőnyegeket, a rossz matracokat összehordtuk, és meg is lett az első termünk."

Az első sikerek gyorsan jöttek, három év múlva a regionális versenyeken a sápadt gyerekek pirospozsgásan, örömittasan jöttek le azokról a szerekről, amelyeket ők még sohasem láttak. Hamarosan a tartomány egyik legerősebb csapata utazott Vulcanból az országos ifjúsági bajnokságra, és a kis csapat felkeltette a tanügyi minisztérium figyelmét. Károlyit áthelyezték a közeli Petrozsénybe. Ott is a vulcani gyerekekkel foglalkozott elsősorban, de már volt módja a kiválasztásra.

"Ezek a drága csöppségek, mint a nikkelbolhák pattogtak a gerendán, a talajon, a nemzeti bajnokságon kiemelkedő eredményt értek el, a minket elkísérő bányászok, akik addig azt sem tudták hány gyerekük van, most hirtelen büszke családapák lettek. Hangoskodtak is kicsit örömükben."

És megjelent Nadia Comaneci

A meglepő sikerek is hangosak voltak, hiszen gyerekek győzték le a felnőtteket, el is terjedt a hírük az egész országban. Az egyik politikus, Maria Login átlátta, Románia nemzetközi szinten is befuthat tornában, de legalábbis felzárkózhat a sportágat uraló szovjetekhez, magyarokhoz, csehszlovákokhoz. A kommunista vezérről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről elnevezett városban, a gigantikus vegyipari kombinát mellé világszínvonalú tornaiskolát építettek, és vezetését Károlyira bízták. Az őt érő támadásoknak ez volt az első alapjuk, mert a szövetség nem rendelkezhetett felettük, ők a tanügyi tárca alá tartoztak. A következő támadási pont a titkosszolgálat csapata, a Dinamo Bukarest legyőzése volt.

"Még lázasabban dolgoztam, mert akkor már megvoltak a kiváló feltételek, és még több gyerekből választhattunk Mártával. Ekkor került a szemünk elé Nadia Comaneci és Teodora Ungureanu is. Az addigi lelkesedésből irigység lett, mert én kilenc-tíz éves gyerekekkel indultam csatába meglett nők ellen, és ez csípte a szemét a riválisoknak. Kihasználtam, hogy nem volt korhatár, utána persze be is vezették."

Az 1961-ben született Comaneci így a 76-os montreali olimpiáig mindössze egy versenyen indulhatott. Akkor legyőzte a kor szovjet bálványát, Olga Korbutot, aki miközben felállt a dobogóra, gratulált Comanecinek, és azt mondta, nem szégyen, hogy kikapott egy gyerektől, mert ez a gyerek a közeljövő legnagyobb tornásza.

Moszkvai harcok

Eljött az olimpia, a fiatal csapat izgult, Károlyi késve engedte ki őket a pódiumra, mert Comanecit vécére küldte. A közönség már alig várta, hogy láthassa a trónkövetelőket, és gyorsan meg is jegyezhették az arcukat. Noha két évvel korábban "kenterben verték" a szovjeteket a románok, a csapatversenyt a rutinosabb csapat nyerte meg. Comanecit azonban már nem lehetett feltartóztatni, lepontozni, mert olyan tökéletes gyakorlatot mutatott be, hogy a pontozók az olimpiák történetében először tízesre értékelték. Ezt még összesen hat követte, jutott belőle Moszkvára is. Comaneci három olimpiai arannyal a nyakában tért haza Montrealból, újabb kettővel Moszkvából.

"Megfogott a keménysége, a céltudatossága, azonnal kitűnt a győzni akarásával, de szófukar gyerek volt, nehezen lehetett hozzá közel férkőzni. A család nagy barátja a sokkal közvetlenebb Ungureanu volt."

Comaneci volt ugyanakkor az ismételt veszélyforrás, támadási pont, mert Ceaucescunak is, és fiának is megtetszett. Partikra, fogadásokra hurcolták, elhízott, éjszakázott. Pár hónappal az 1980-as olimpia előtt azonban visszatért a Károlyiékhoz, ők mindjárt szigorú fogyókúrára kötelezték, és ugyan úgy látszott, Comaneci nem képes hozni a formáját, végül betették a csapatba. A személyes irigység ellen ők sem tehettek semmit, már az olimpia helyszínén elvágta a címvédő kezét Károlyi egyik riválisa, a Dinamo főnöke, Viru. Comaneci azonban úgy is a legjobb lett, hogy csak az egyik kezét használta a gerendán. A másikat bekötötték, de átvérzett a géz.

A nagy botrány is a moszkvai olimpiához köthető, ezek után kezdett fogyni körötte a levegő, pedig addig sem oxigénsátorban élt. Károlyi valami olyat tett, ami megbocsáthatatlan volt a szocialista vezetők szemében. Leleplezte a nyilvánvaló csalást, megmutatta a kamerának, hogy egy pontozóbíró már jóval a gyakorlat előtt a tábláján a tízes számjegyet hajtogatta ki az egyik szovjet versenyzőnek.

Letartóztatták volna

A közvetítést felfüggesztették, őt háttérbe szorították. Drasztikusan nem mertek fellépni ellene, mert pontosan tudták, ő a sikerek letéteményese, szakértelme nélkül mások hiába próbálkoznak, nem tudják a receptet. Pedig ekkor már többen készen álltak, hogy átvegyék a nagyszájú magyar helyét.

Állandóan figyelték, és miután elege lett az őt mindenhová követő árnyakból, ráadásul finoman tudatták vele, hogy az 1981-es amerikai túra után letartóztatják, döntött. Felesége először nemet mondott a disszidálás ötletére, aztán beleegyezett. A szekusok figyelmét kijátszották, pedig az érkezéskor többen voltak a repülőn, mint a csapat tagjai, de amikor a repülő elindult vissza Bukarestbe, ők egy bár felé vették az irányt. A csapat felszállt, ők maradtak.

"Kegyetlen helyzet volt, az életem egy darabja távozott tőlem azzal a repülővel. Létezési lehetőséget kaptunk, de úgy éreztük magunkat, mint az újszülöttek. Nem ismertük a nyelvet, a szokásokat, érthetetlen világba csöppentünk, idegesítő arckifejezésekkel kellett szembesüljünk. Tudtuk, csodálatos világban maradtunk, de félelmetesben is. Rohantak, dudáltak a taxik, siető, ideges emberek mindenütt. És a legrettenetesebb: nem volt mellettünk Andrea, a lányunk, őt hátrahagytuk, hiszen spontán terv volt a szökés. Mintha részeg lettem volna, az első nap úgy zúgott fejem. Nem tudtuk, mit csináljunk, hová menjünk, céltalanul jártuk az utcákat. Márta nagynénje New Yorkban élt, de sohasem voltunk a lakásán. Elindultunk megkeresni, de csak úgy nagyjából tudtam, merre lehet. Nagy nehezen megtaláltuk a háztömböt, felmentünk a nyolcadik vagy a kilencedik emeletre, hallottuk, megy a tévé. Türelmetlenül csengettünk, kinyílt végre a sokadik csengetés után az ajtó, az idős hölgy bizalmatlanul fogadott, jól megnézett minket, mielőtt beengedett. Majd hosszasan jajveszékelve rohant a tévé elé, elképzelni sem tudtam, történt, mi lehet a baj?

A Reagen elleni merényletkor szökött meg

Kiderült: sokadszor ismételték, lelőtték az elnököt, Reagant. Hát akkor földbe gyökerezett a lábam, és elgondolkodtam, ebben az őrült városban, és gyilkos világban akarok én élni? Ezt jól megcsináltad Károlyi Béla, mondtam magamban. Akkor még nem tudtam, hogy az elnök túléli a merényletet, és azt sem, hogy rám is süt majd a nap, és a hazám lesz ez az ország. A földön aludtunk, három éjszakán át vártunk, amíg elintézték a papírjainkat, már éjjel sorba kellett állnunk, hogy legyen esélyünk. Én ott hallottam a világ minden nyelvét, és gyorsan összedőlt bennem a világ, mert ez a civilizáció cseppet sem volt segítőkész, nagyot röffentek rám, ha nem értettem valamit pontosan a papírokon. Életemben először nem volt nevem, egy izzadt fekete ember számot adott nekünk, így azonosítottak. Ha nimbuszunk volt is, ott nem éreztem egy pillanatra sem, gyorsan elillant. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy otthon tizennégy évre ítélnek hazaárulásért.