Az internet olyan, mint a magyar kardvívás

Pompásan indult amerikai karrierje, rögtön a megérkezés után - Melbourne-ből jöttek - show-műsorban látták vendégül azóta már elhunyt bajnoktársával, Keresztes Attilával. Ilyen gyorsan, 1956 karácsonyán felfedezte önt Amerika?

Képzelheti, mekkora meglepetés volt, amikor a San Fransiscóban leszálló géphez odajött egy tolmács, és azt mondta, minket kettőnket keres, jóllehet sokkal ismertebb, nevesebb sportolók is voltak azon az olimpiai "aranygépen", mint mi. Újra repülőre szálltunk, mentünk a hollywoodi stúdióba, ott várt ránk Örley Szabi, akivel ifjúsági világbajnokok voltunk. A műsor róla, az ő életéről szólt, mi ketten voltunk a meglepetésvendégek. Talán még szabadságharcosoknak is szólítottak bennünket. Szabi velünk ellentétben kiválóan beszélt angolul, igazi amerikai, mázos műsor volt, de nem bántuk, jó volt őt újra látni. Utána elindultunk a magyar csapat egész Amerikát átölelő túrájára. Aztán visszatértem San Fransiscóba és elvégeztem az egyetemet, vegyész lettem.

Azt mondta egyszer, hogy élete legnagyobb sikere az olimpiai győzelem volt, mégsem emlékszik egyetlen asszójára sem, pedig még a gyerekkori vívóleckékből is bevillan jó néhány kép.

Hihetetlen, de így van. Huszonnégy éves voltam, mégis minden kitörlődött. Jól érzékelteti ez, milyen lelkiállapotban vívtam. Pedig a budapesti események napra pontosan előttem vannak. A megalázottságból ocsúdó emberek öröme az utcán, a hirtelen felszabadulás katartikus mámora ránk is átragadt, de hát olyan sugárzás volt, hogy nem is tehettünk ellene. A világ másik felén ellenben aggódtam a szüleimért, nővéremért, a rokonaimért, és egyetlen visszajelzést sem kaptam, mi lett velük a forradalomban. Több mint egy hétig nem tudtam aludni, az agyam leblokkolt, visszapattantak róla az ausztráliai élmények, foglalt volt a lelkem, csak a mérhetetlen feszültségre, stresszre emlékszem.

Pedig úgy szeretném felidézni, hogy a dobogó tetején állok, felcsendül a himnusz, együtt lélegzünk az értünk szorító ausztráliai magyarokkal - voltak vagy ezren -, de nem megy. Az aggódás mellett állandóan vívódtam, hazatérjek-e, vagy menjek az Amerikába tartó magyar csapattal. Végül nem jöttem. Nem tudom, hogy a józan eszemre hallgattam-e, vagy befolyásolt valaki, de mivel tökéletesen elégedett vagyok a sorsommal, életemmel, egy nagyvállalat igazgatójaként mentem nyugdíjba, áldom az Istent, hogy így alakult. Azt hiszem, helyes döntést hoztam. Amúgy kísért engem a város, mert az olimpia ötvenedik évfordulójára sem tudtam elmenni, a feleségem épp az elutazás előtti napon megbetegedett.

Hisz Istenben? Olvassa a Bibliát?

Nemcsak a Bibliát, más vallások tanait is megismertem, és a lelki megismerésnél nincs fontosabb. Sokáig önmagamnak is rejtély voltam, a sok olvasás után már nem.

Amerikában vívott még?

Az egyetem alatt vívtam, háromszor nyertem bajnokságot, majd iszonyatosan nehezen, de elváltam a sportágtól. A szívem egyik darabját áldoztam fel, hogy vegyész lehessek. De a munka mellett nem sportolhattam.

Ilyen lelkesen, ekkora elhivatottsággal kezdett vívni is?

Lehet, hogy kiábrándító, de nem szerettem vívni. Édesapám tíz- vagy tizenegy éves koromban gondolta úgy, hogy meg kell tanulnom ezt a férfias sportágat. Armentano Ede lovag mutatta meg az alapokat, nem volt nagy gyönyör a lábmunka elsajátítása, egy évig nem is vehettünk fegyvert a kezünkbe, akkor is csak tőrt, kardot nem. Amikor már kard volt a kezemben, akkor belelkesültem. Az olasz iskola eltért a magyartól, de rám nagy hatással Márky István volt. Előbbitől a gyorsaságot kaptam, utóbbitól a képzettséget, a technikát.

Hogyan került Budapestre?

Tehetségesnek tartottak, ezért az olimpia előtt egy évvel a fővárosba kerültem Szegedről. Azt gondolták, helyem lehet az olimpiai csapatban, és mindent meg is tettem érte. Nagyon szorgalmasan figyeltem a sportág zsenijeit: Kárpátit, Gerevichet, Kovácsot. Ők voltak az eszményképeim, ha rájuk gondolok, mintha oktatófilmet néznék. Nekem is volt egy kedvenc akcióm, oldalvágás fejcsellel, és ezt variáltam is, talán ezzel magyarázható, hogy bekerültem az utazó csapatba. A vívás olyan, mint egy sakkjátszma. Aki a páston nem használja a fejét, nem gondolkodik a másik fejével, sikertelenségre van ítélve.

Én nagyon szerettem az akciókat variálni, újítani, ezért is sajnálom, hogy a vívás ennyire leegyszerűsödött. Már nem tudom nagy élvezettel nézni a nagy versenyek döntőit sem. A vívás sokkal izgalmasabb volt, hiszen még nem tudtuk visszanézni, mit választanak az ellenfelek, csak a saját memóriánkra hagyatkozhattunk, ki melyik támadást szereti a legjobban, mik a gyengéi. Ha most lennék fiatal, alighanem a magas- vagy távolugrást, netán a pingpongot választom, amit annak idején is úgy szerettem, még megvannak az oklevelek, amiket a Munkára, Harcra Kész, vagyis az MHK-versenyeken szereztem.

Én egy másik oklevélről kérdezném, az egyetemiről. Igaz, hogy Teller Edével is kapcsolatban állt, hogy benne a világhírű tudós csapatában?

Ismertem Tellert, találkoztam is vele, de vele nem dolgoztam, a Berkeley Egyetem egy másik magyar professzorával, Tóbiás Károllyal viszont igen.

Mit jelent önnek a magyarság?

Nagyon sokat. Életem huszonnégy évét az országban éltem, akkor fejlődött ki a jellemem, ezt nem felejti el az ember. Manapság is emlékszem gyerekkorom meséire, az énekekre, dalokra, édesapám kedvencére, a Halványsárga rózsára. Ugyanígy az ízek is felejthetetlenek, a szegedi halászléé különösen. Rendszeresen főzök, a gulyáslevest, a paprikást nem hagyom a feleségemre, most épp lángoshoz készülődöm.

Általában hogyan telik egy napja?

A főzésen kívül sportolok, amit felszedek, megpróbálom lemozogni. Tornázok, futok, konditerembe járok, bridzsezünk, rendben tartom Los Altos-i kertünket. No meg internetezek, mert az maga a csoda, olyan, mint a magyar kardvívás több mint ötven éve.