Keresztény pingpong-Európát!

Nem szégyellem bevallani, a hét végén befejeződött szentpétervári asztalitenisz Európa-bajnokság cseppet sem érdekelt. Nem tartozom ahhoz az egyébként az internet tanúsága szerint elég hangos kisebbséghez, amely szerint a pingpong jelenléte az olimpiákon az úgynevezett komoly sportoknak adott arcátlanabb pofon, mint a ritmikus sportgimnasztika, a szinkronúszás és a gumiasztalon ugrálás együttvéve. Semmi bajom a pingponggal, csak sajnos a sportág már ott tart, hogy az avatatlan szem gyakorlatilag képtelen követni a labdameneteket, azt pedig unalmas nézni, ahogy Leonardo híres négykarú tanulmányrajza két példányban hadonászik egy apró asztal két végétől tíz-tíz méter távolságra.

Az asztalitenisz tehát nem érdekel különösebben, de mivel most szép magyar sikerek születtek, felkaptam a fejem. „A Tóth Krisztina, Póta Georgina duó aranyérmes lett a szentpétervári asztalitenisz Európa-bajnokság női páros versenyében, miután a vasárnapi döntőben legyőzte az olasz színekben indult Wenling Tan-Monfardini, Nikoleta Stefanova kettőst.“ „Második lett az asztalitenisz-Eb-n a magyar női válogatott, miután a döntőben 3-0-ra kikapott Hollandiától. A csapat végig remekül játszott a tornán, a fináléig meccset sem veszített, mindenkit 3-0-ra vert. [az aranyérmes holland csapat összetétele: Li Csiao, Li Csie és Jelena Timina]“. „Tóth Krisztina bronzérmet szerzett egyesben a szentpétervári asztalitenisz Európa-bajnokságon, miután a vasárnap délelőtti elődöntőben kikapott az osztrák színekben szereplő Liu Jiától.“

Nagyon nehéz ebben a helyzetben elkerülni Jean-Marie Le Pen francia szélsőjobboldali politikus sötétségét, aki ugye a kilencvenes években azt kifogásolta, hogy a francia labdarúgó-válogatottban túl sok a néger és az arab, akik még a Marsellaise-t sem tudják fejből. Nehéz, de azért muszáj megjegyezni, hogy ez így nincsen jól. És nem, nem a szláv nevű versenyzőkkel van a baj, akik holland és olasz színekben versenyeznek, még csak azzal sem, hogy a hollandok és az osztrákok harmadvonalbeli, ám Európában még így is mindenkit megverő kínai játékosokkal tömik tele a nemzeti válogatottjukat. Inkább az a baj, hogy ez egy Európa-bajnokság, és ennek így semmi értelme, valamint teljesen röhejes is, már ha ilyen kategória egyáltalán létezik a versenysportban.

Ha globális piac van, akkor globális piac van. Sirov sakkozzon nyugodtan spanyolként, Bernard Lagat fusson csak amerikai színekben, Carlos Perez legyen magyar kézilabdázó. Amikor olimpia előtt Bahrein felvásárolja a fél kenyai, etióp és marokkói futóválogatottat, az már egy kicsit problémásabb, de el lehet fogadni, hogy ha a munkaerőpiac más szakmák esetében is így működik, a sport se legyen kivétel. Azt viszont teljesen felesleges önbecsapásnak és kifejezetten kártékonynak tartom, ha a világversenyeken aratott sikerek reményében honosított sportolók teljesítménye torzítja a kontinens- és nemzeti bajnokságokat.

Nevetséges és hazug dolog, hogy például a 800 méteres férfi síkfutás dán és egyben európai rekordját (amely mellesleg világrekord idő is) immár tíz éve egy Wilson Kipketer nevű ember tartja. Pedig a pénzért az Öböl-országokba szerződő honfitársaival szemben a kenyai Kipketer speciel nem is megélhetési dán volt, hanem még egyetemistaként ragadt Skandináviában. Ez az 1:41:11-es idő minden bizonnyal egészen addig Európa-csúcs is marad, amíg a kontinens valamelyik országa le nem szerződtet egy Kipketernél is tehetségesebb afrikai futót. Ez pedig egy európai atlétát joggal frusztrál ugyanannyira, mint azok a keletnémet, szovjet és kínai női világcsúcsok, amelyekről ma már tudjuk, hogy doppingszerek segítségével születtek, ám eltörölni ezeket nem lehet, és így akár évtizedekig ott éktelenkedhetnek a listák élén.

Az ilyen-olyan módon hazát váltó sportolók sokat segíthetnek a fogadó ország sportéletének fellendítésében. Nyilvánvaló, hogy Carlos Perez veszprémi pályafutása nemcsak a helyi kézilabdacsapat teljesítményén lendített, hanem a vele játszó, mellette felnövő magyar játékosokat is inspirálta. Ha a hollandok és az osztrákok ügyesen bánnak frissen szerzett kínai asztaliteniszezőikkel, ellenük játszva és tőlük tanulva fantasztikus holland és osztrák születésű pingpongozók nevelődhetnek ki. Az is biztos azonban, hogy ennek a legjobb módja nem az, ha ezek a honosított kínaiak elindulnak a holland és osztrák nemzeti asztalitenisz-bajnokságokon, hülyére vernek mindenkit, aztán egymás közt eldöntik, kié legyen a holland vagy osztrák bajnoki cím, amely egyébként valószínűleg kisebb rang, mint egy közepes kínai város juniortornáján szerzett hatodik hely.

Javaslatom, ha bármi beleszólásom lenne a világ sportdiplomáciájába, hogy kifejezetten a nemzetközi pingpong-életet ne is említsem, a következő lenne. Mindenki nyugodtan váltson hazát, ha a lelke vagy a pénztárcája ezt kívánja, és új útlevelével a zsebében indulhasson el az olyan versenyeken, amelyeken az egész világ részt vehet. A kontinensbajnokságokon viszont csak olyan versenyzők szerepelhessenek, akik az adott kontinensen is születtek. Az Európa-bajnokság nem olyan univerzális dolog, mint az olimpia, ezért is nevezik nagyon találóan Európa-bajnokságnak. Nem indulhat el például egy brazil válogatott vagy egy kínai játékos. Így azt gondolom, Carlos Pereznek az olimpián van helye, Európa-bajnokságon viszont nincs, míg, hogy egy szintén hozzánk közel álló példával éljek, Janics Natasa az olimpián és a kontinens-bajnokságon is nyugodtan indulhasson el, hiszen ő Európában is született. Ugyanígy kontinensrekordot is csak a kontinensen született sportolók érhessenek el, tehát Kipketer ideje világcsúcs lehessen nyugodtan, Európa-csúcs azonban ne.

Azt már az egyes nemzeti sportszövetségek belátására bíznám, hogy mit kezdenek a saját otthoni bajnokságaikkal. Azt azonban hozzátenném, hogy én annak örülnék, ha magyar bajnok csak olyan sportoló lehetne, aki itt is született. Ettől még Janics Natasa olimpiai sikereinek tudunk örülni, de abban már nem vagyok biztos, hogy jól néz ki, ha ő magyar bajnok lesz, a korábban szerb színekben versenyző bátyja pedig horvát, mivel ő ugye inkább oda költözött. Ha nagyon muszáj, a születési anyakönyvi kivonatból lehetne engedni, és meghúzhatnánk a határt mondjuk ott, hogy magyar bajnok és magyar csúcstartó csak az lehessen, aki 14 éves kora előtt már magyar állampolgár volt.

Abszurd? Nevetséges? Igazságtalan? Hát persze. De még mindig kevésbé, mint egy asztalitenisz Európa-bajnokságon kikapni egy Li Csiao vagy egy Li Csie nevű holland játékostól.