A drukkolás tudománya

Mind a szerelem, mind a vallásos hit témáját tudósok ezrei kutatták már. Nem csak társadalomtudósok és egyéb nagy teoretikusok, hanem idegsebészek és biológusok is, ami azért egyfajta komolyságot kölcsönöz a dolognak. Érthetetlen módon azonban nem nagyon volt még olyan kutatás, amely ennél a két jelenségnél egy sokkal fontosabbat, a szurkolást tanulmányozta volna a lehető legtudományosabb szemmel. Valószínűleg egyébként azért, mert ez a legnehezebben feltörhető rejtély, az igazi végzetes vonzalom.

Ismerek olyan embert, aki szerelmes volt valakibe, aztán egy idő után már nem. Olyat is, aki elkötelezett híve volt valamelyik vallásnak, majd otthagyta az egészet. Olyanokat meg pláne, akik sokáig vakon követték valamilyen művész munkásságát, aztán egyszer csak már nem érdekelte őket hősük produkciója. Viszont olyan embert (sőt, férfit) egyet sem, aki képes lett volna egy csapattól a másikhoz átpártolni. Olyat a sajnálatos magyar körülményeknek köszönhetően igen, aki húsz éve még élt-halt egy hazai klubért, ma viszont már a hétvégi eredményt is rendszeresen elfelejti hétfőnként megnézni. De hogy valaki Fradistából Dózsista legyen, vagy fordítva, az teljességgel elképzelhetetlen.

A legfurcsább az egészben pedig az, hogy az ember (aki férfi) a csapatának hajlandó messze-messze a legtöbbet elnézni. Akinek a nője már hatodszor lép félre más férfival ahelyett, hogy a hideg sörről gondoskodna, az bizony kiábrándul. Akit folyamatosan ver az istene, az is hajlamos azirányba tendálni, hogy talán nincs is neki olyanja, még ha ilyenek nyilván kevesebben is vannak. Ha egy filmrendező kezdeti brillírozása után három nézhetetlen borzalmat álmodik a vászonra, a negyedikre már a legelvakultabb rajongók sem mennek el, hanem valami színvonalasabbnak ígérkező műalkotásra fizetnek be. Egy elkötelezett drukker viszont cseppet sem érdeklődik kevésbé a csapata iránt csak azért, mert az az előző néhány hónapban egy jó félidőt nem játszott, az edző teljes apátiába zuhant, a védelemben az öregek már megfordulni is képtelenek, a fiatalok meg mindent megesznek, a csatárok minden bizonnyal direkt hagynak ki mindent, a középpálya pedig egész egyszerűen nem létezik.

Lassan húsz éve drukkolok mindent elsöprő szerelemmel a Barcelonának. Amit az utóbbi két évben, a 2006-os, győzedelmes BL-döntő óta nekem ettől a csapattól el kellett viselnem, azt még az ellenségemnek sem kívánnám. Ha nő, isten vagy valami rockegyüttes ennek a tizedét követi el ellenem, azonnal és örökre el lett volna távolítva az életemből. A Barcelona minden egyes rezdülését annak ellenére is követtem, hogy a tavalyi szezonban gyakorlatilag csak Iniesta teljesített a tőle elvárható szinten, Ronaldinho viszont például hónapokon át nem méltóztatott lefáradni edzésre, a kispadon Rijkaard pedig láthatóan teljesen elvesztette a fonalat. Két éven át a csapatom semmiféle örömöt nem okozott nekem, én mégsem szeretem egy cseppel sem kevésbé, mint amikor Ronaldinho, sőt, Romario még ontották a briliáns megoldásokat. Aki komolyan drukkol bármely csapatnak, egészen biztosan ismeri az érzést. A magyarázatot mégsem tudja senki.

Drukkerként a végzetes vonzalomnál csak a tehetetlenség hasít mélyebbre. Szeretett csapatom az utóbbi egy hétben a bajnokságban és a BL-ben is öt-öt gólt rúgott, kapni meg nem kapott egyet sem. Az eddigi őszi meccsek közt többet is olyan szinten játszottunk, hogy abban benne van a mennyország ígérete. Ami ugye minden Barça-drukker számára ugyanazt jelenti: a felemelkedést a kilencvenes évek eleji, Johann Cruyff irányította csapat színvonalához, amelyről még olyan megátalkodott madridista anyaszomorítók, mint Jorge Valdano is elismerik, hogy helye van a futballtörténelem nagy klasszikusai közt. Ám még ha a világ legjobb csapatának is drukkol az ember (f-é-r-f-i) - és az elmúlt húsz évben azért voltak olyan periódusok, amikor nyugodtan mondhattam, hogy a világ legjobb csapatának drukkolok -, folyamatosan jelen van a félelem, hogy egyszer összeomlik az egész és ismét jönnek az ínséges (és Real Madrid-diadalokkal teli) évek.

Az az alapvető probléma, hogy míg az ember (férfi!!!) élete párjára még csak tud lenni valamiféle hatással, csapata szurkolójaként tehetetlen, gúzsba kötött, impotens szerencsétlen. A drukkolás vonzerejét talán éppen ez a kiszolgáltatottság adja, amihez hasonlót az elkényelmesedett demokráciákban élő ember (féééééééééérfiiiiii) a normandiai partraszállás óta legfeljebb egészen megalázó szado-mazochista szexkalandok alárendelt szereplőjeként élhet át.

Aki már drukkolt csapatnak tiszta szívből, és akinek a csapata vergődött már magatehetetlenül valami nyomorúságos novemberi estén egy papíron sokkal gyengébb ellenfél elleni meccsen, annak egészen biztosan hagyta már el a száját az a mondat, hogy „én legalább futnék és kitenném a lelkem ennyi pénzért“. Vagy ennek valami variációja, a lehető legtöbb bazmeggel. Amikor a csapatnak nem megy, az borzasztóan fáj, és egész egyszerűen sehogy sem lehet enyhíteni a kínt. Ha valaki végre nekiáll a szurkolói szív tudományos vizsgálatának, én javasolnám, hogy valahogy ebből az irányból igyekezzen megfogni a dolgot.

Ez így mind nagyon triviálisnak hangzik, de hát a szerelem és a vallás is az, mégis évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget mindkettő, és szerencsére már szakemberek is kutatják a témákat. Itt az ideje, hogy valaki nekiálljon a focinak is.