Személyiségzavar

Samuel Eto’o a hétvégén négy gólt rúgott egyetlen félidő alatt, ami igen szép teljesítmény. Ezt - meg amit Eto’o a szezonban eddig produkált – látva minden futballbarát felnevetett, és nagyon helyesen arra gondolt, hogy ezt az embert a Barcelona minden erejét megfeszítve próbálta elkergetni a nyáron. Az már kevesebbeknek jutott eszébe, hogy az elkergetés miért is nem járt sikerrel, pedig az ám csak az igazán vicces. Szóval azért nem, mert ez a kiváló kameruni férfi nem kellett a kutyának sem. Robinho a Manchester Citynek, na ő aztán igen.

Eto’o kalandjai valami érdekeset mindenképpen elmondanak az európai klubfutball állapotáról. És ne elégedjünk most meg azzal a válasszal, hogy a jelentősebb, Eto’o-léptékű pénzmennyiséggel rendelkező klubokat mind idióták irányítják, Londontól Milánóig kizárólag csak egy bizonyos szellemi szint alatt lehet valakiből sportigazgató, vagy egyéb, az átigazolásokért felelős potentát. Ez nyilvánvalóan nincs így, még ha Eto’o esetében vannak is jelek, amelyek ilyen irányba mutatnak. Más okot kell itt keresni, olyat, amely valamivel racionálisabb indokot ad a totálisan irracionális döntésekre. Hiszen Eto’o ügye annyira nem egyedi, hogy már vele sem először fordul elő. A kilencvenes években a Real Madrid nem végzett olyan félmunkát, mint a katalán vetélytárs, hanem Mallorcáig zavarta az akkor még valóban fiatal, ám meglehetősen sokat ígérő csatárt.

Eto’o ügyének első tanulsága, hogy a mai fociban nincs szükség egyéniségekre. Cselezni és szabadrúgásokat bevarrni a pipába szabad, bármi olyat csinálni, ami a játékost feljebb emelné a lövő- és fejelőautomata szintjén, szigorúan tilos. Eto’o mindig is problémás focista volt, és ebből pályafutása során sok baja is származott. Ha valahol huhogást hallott, sértődötten levonult a pályáról, ha igazságtalanok vele az újságírók, nem volt hajlandó fület-farkat behúzva eloldalogni, ha úgy érezte, megalázó dolog a meccs vége előtt hat perccel beállni, akkor meg egyszerűen nem állt be. Volt, amikor igaza volt, és volt, amikor nem, azzal viszont soha nem lehetett vádolni, hogy úgy táncol, ahogy a karrierje kívánja. A maga furcsa, ám következetes módján olyasmije van neki, ami ma sajnos egyre ritkább a fociban, akár Wenger dresszírozott kamaszairól, akár a Milan katonás hátvédjeiről legyen szó: egyénisége.

Divatos dolog azon sírni, hogy mi minden más a mai focipályákon, mint ötven vagy ötszáz éve, és ezen nyavalygások jelentős része megalapozatlan, az idők múlását elfogadni képtelen siránkozás. A végtelenül egoista, nagyszájú, csavaros eszű, az aranyköpéseket csak úgy ontó, mindezek mellett pedig zseniális labdarúgók kipusztulása viszont valóban kétségbeejtő. A fifikás, imádnivaló kültelki prolik vitték előre ezt a sportot Puskástól Maradonáig, és sajnos nagyon úgy tűnik, hogy rájuk egyre kevésbé van szükség. Ha végignézzük, kiket kiáltottak ki az utóbbi tíz-húsz évben a világ legjobb játékosának, a kép csak egyre aggasztóbb. Zidane-ban még csak volt valami vonzó melankólia, Ronaldinho vagy Cristiano Ronaldo viszont már tényleg semmivel nem tudnak többet adni a pályán ügyes, egyébként otthon Playstationöző, távirányított nyikhajoknál.

Eto’o nem azért vált kényelmetlenné a Barcelona számára, mert nem volt hajlandó focizni - azok Deco és Ronaldinho voltak -, hanem mert volt neki véleménye. És mivel nem két fillérbe került, véleménye és egyénisége pedig potenciális veszélyt jelentett minden jólfésült nagycsapat számára, nem is akadt komoly kérője. Sajnos az európai csúcsfoci odáig jutott, hogy egyszerűen nem éri meg bármilyen rizikót felvállalni kiforrott focistákkal, amikor mesterségesen felsrófolt áruk tizedéért a hipermarketben három tucat 13 éves dél-amerikai, afrikai és kelet-európai kölyköt lehet vásárolni. Olyan olcsón, hogy ha egyik sem válik be, még mindig nem kezdenek el siránkozni a részvényesek a pénzkidobásért.

Amikor 2008 nyarán éppen a kutyának sem kellett, Eto’o éppen elmúlt 27 éves. Életkora és markáns egyénisége együttesen kényelmetlen és szükségtelen árucikké tették. Néhány angol csapat – bár az is lehet, hogy hamarosan már ezek sem jelentenek kivételt – tud és akar már csak olyan játékosokat vásárolni, akik minden szempontból felnőtt focistáknak tekinthetőek. A legtöbben már úgy dolgoznak, mint a producerek által kitalált lányegyütteseket kiképző csapatok. Nem éri meg kiforrott tehetségekkel dolgozni, sokkal egyszerűbb kialakítani egy harminc, tehetségesnek látszó kamaszból álló istállót, aztán a szakma szigorú szabályainak megfelelőket felemelni a csúcsra, a többieket meg menet közben kiszórni az ablakon. Ahogy az Eto’oval még Madridban történt.

A focipályák és a tehetségkutató műsorok színpadai közt persze van egy alapvető különbség, nevezetesen hogy az előbbieken nincs lehetőség playbackre, és legalább időnként muszáj éles helyzetben bizonyítani. Ez azonban nem változtat azon a sajnálatos tényen, hogy a jövő futballsztárja előregyártott, mindig mosolygó fiatalaemberek lesznek inkább, mint vidéki vagányok. A gyerekkora óta tudatosan focistának nevelt Kaká egyébként igen jó példája ennek a tendenciának. Persze, hogy zseni, de hát érte rajongani körülbelül olyan érzés, mint a New Kids on The Blockért. Szinisa Mihajlovics, hogy egy mostanában ismét aktuális nevet vegyünk elő, ugyan egy kicsivel halványabb játékos volt, valamint egy elmebeteg, háborús bűnösökkel puszipajtás délszláv vadkan, viszont rá minden futballbarát férfi úgy nézhetett fel, ahogy egy igazi sztárra illik.

A világgazdasági válság, amely nyilván a foci világát sem hagyja majd érintetlenül, és amely talán még az említett brit klubokat is nadágszíj-meghúzásra kényszeríti majd, még kevesebb esélyt adnak majd Eto’onak és a hozzá hasonlóknak. Ha kevesebb lesz a játékosokra költhető pénz, először a túl rizikósnak tartott tranzakciók lesznek letiltva. Lehet, hogy sokáig nem látunk majd olyan ügyleteket, mint Ronaldo vagy Figo Madridba szerződése. Az európai foci pedig nagyon ügyes, viszont nagyon fiatal, nagyon unalmas, nagyon gyorsan kiégő és nagyon semmilyen fiúk birodalmává válik. Maradnék Eto’onál.