Téli álom

Borzasztó szezon következik minden magyar sportbarát számára: a tél. Ezek azok a hónapok, amikor honfitársaink könnyes szemmel üldögélnek a Eurosport előtt, és teljes erőből próbálnak drukkolni osztrák síelőknek, finn sífutóknak, norvég biatlonosoknak, svájci bobosoknak, olasz szánkósoknak, amerikai skeletonosoknak, szlovén síugróknak és holland gyorskorcsolyázóknak. Sőt, ha minden kötél szakad, még kanadai curlingözőknek és német északiösszetetteseknek is. Magyar sportolóknak viszont soha, ami ugye rendkívül szomorú. A külön kategóriát képező jégkorongot és a legtöbb sportbarát számára - hát hogy is mondjuk ezt kulturáltan, khm, khm - nehezen elfogadható műkorcsolyát leszámítva egyszerűen nincs mit néznie annak, aki hóban-fagyban is magyar hősöknek szeretne szurkolni.

1997-ben Panyik János tizedik helyet szerzett a biatlon-világbajnokságon, 2006-ban a torinói olimpián - kis szerencsével, de ez mindegy - Knoch Viktor ötödik, Huszár Erika pedig a még fantasztikusabb negyedik helyen végzett a gyorskorcsolya rövid pályás változatában. Ennyi. Az utóbbi években másnak nem tudtunk örülni. Egyetlen vigaszunk, hogy legalább ezért is ugyanazokat lehet felelőssé tenni, mint mindenért: Trianont és a kommunistákat.

Az viszonylag közismert, hogy Magyarországnak nincs tengere, mint ahogy az is, hogy hegye se nagyon. A miniállamokat leszámítva még két ilyen, halmozottan szerencsétlen ország akad Európában, Moldova és Fehéroroszország, az utóbbit jegyezzük meg, mert lesz még róla szó. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha 1920-ban Párizs mellett nem bánnak el velünk olyan csúnyán, 2002-ben Sátán Miroszláv vezetésével jéghoki-világbajnokok lettünk volna, az utóbbi hatvan évben pedig kicsit rossz szájízzel, de azért relatíve lelkesen drukkolhattunk volna minden osztrák síelőnek Toni Sailertől Hermann Maierig.

Hegyeink elvesztése után sem kellett volna teljesen bedobni a havas-jeges törölközőt, a szocialista népgazdaság keretein belül viszont sajnos ugyanúgy nem volt szükség magyar téli sportokra, mint mondjuk magyar személyautóra. Ikarus, Videoton, kajak-kenu és öttusa, az jutott nekünk. Pedig ha a földrajzi adottságok miatt alpesi síben nem is, más sportágakban lehetett volna keresnivalónk egy olyan korszakban, amikor az élsportba két marékkal öntötték a pénzt. Ha valami agilis tag a Központi Bizottságban nagyon pedálozik, bob- és szánkópályát például építhettünk volna, ahhoz egy domb is elég. Ilyesmi meg olyan kevés helyen van a világon, hogy ha csak egy maroknyi sportoló rendszeresen edz, biztosan összejött volna néhány olimpiai érem. Hasonló a helyzet a gyorskorcsolyával is, annak aztán végképp semmi köze nincs a földrajzi adottságokhoz, ha mi építünk szép nagy csarnokokat, akkor mi vertük volna meg rendszeresen a hollandokat és a norvégokat, nem a keletnémetek.

Minden azonban még ma sincs veszve, és ezt éppen a Magyarországnál gyakorlatilag minden szempontból szerencsétlenebb hely, Fehéroroszország példája bizonyítja. Az ország, amely a mienk mellett a világon a legjobban kombinálja a vegyészetet és a nehézatletikát, ugyan nagy, havas síkságokkal rendelkezik, hegyekkel viszont egyáltalán nem. De annyira nem, hogy az ország legmagasabb pontja, amely igen romantikus módon a mai napig az NKVD-alapító Felix Dzerzsinszkijről van elnevezve, mindössze 346 méter magas. Ennek ellenére amióta az ország független lett, egy nagyon ügyes trükknek köszönhetően sportolói valamennyi téli olimpián nyertek valamilyen érmet.

A belaruszok arra jöttek rá, hogy olyan téli sportot kell találni, amelyhez nem kellenek különösebben drága létesítmények, továbbá nem is érdekli annyira a világot, hogy mindenkit megmozgasson. Így esett nyilván a választás a síakrobatikára, azon belül is az ugrásra. Ebben a számban a belaruszok az utóbbi három olimpián három érmet nyertek (egy ezüstöt és két bronzot), és ezeken kívül is voltak jó helyezéseik. A síkrobatikához az égvilágon semmilyen természeti adottságra nincs szükség, egy rövid, meredek lejtő kell csak, meg egy egyszerűen felépíthető sánc, a versenyzők lécei és bukósisakjai pedig még egy kelet-európai ország számára sem jelentenek anyagi nehézséget. Még hidegnek sem kell nagyon lennie, meg lehet oldani az egészet egy lehűtött csarnokba.

Fehéroroszország példája világos recepttel szolgál nekünk is. Ha akarunk téli sikereket, valahogy így kellene nekünk is csinálnunk. Márpedig akarjunk, mert különben nincs mit nézni telente a tévében, és tényleg örökké csak négyévente lesz nekünk olimpia, nem pedig kétévente, mint mondjuk a finneknek és a kanadaiaknak. Sajnos a síakrobatikán, a rövid pályás gyorskorcsolyán és a curlingen kívül nincs igazán esélyünk semmilyen sportágban a nagyok közé kerülni, és ha reálisan nézzük, akkor ugye ezekben sem olyan nagyon, de tényleg érdekes lenne legaább megpróbálkozni a dologgal.

Sokan nem szeretik a sportban az ilyen felülről jövő kezdeményezéseket, de ez felesleges romantika. Az Etelközben se nem vízilabdáztunk, se nem öttusáztunk, mindkettő relatíve új vendég Magyarországon, amely néhány tehetséges pionírnak, majd az ő sokasodó követőiknek köszönhetően lett sikersportág. Miért ne próbálkozhatnánk meg most akkor valami téli játékkal? Ha néhány milliárd forintból kellemesebbé lehet tenni maroknyi magyar férfi decemberi, hétvégi délutánjait, az nem elég nemes cél?