Volt egy biciklistánk

2008 decemberében Bodrogi László megkapta a francia állampolgárságot, ezzel a sikeres magyar kerékpársport hosszú időre megszűnt létezni. Mit vesztettünk akkor most? Kinek a hibája ez az egész? Mit kellett volna máshogy csinálni? És mi a fene a tanulság?

Először is nagyon-nagyon sokat vesztettünk. Bodrogi 32 éves, így legszebb évei és legnagyobb sikerei valószínűleg már mögötte vannak, ám jövőre is elsőrangú profi csapatban fog versenyezni, van rá esélye, hogy a három nagy körverseny közül legalább valamelyiken részt tudjon venni. Ilyesmiről más magyar biciklista jelenleg álmodni sem tud. És bár nem valószínű, hogy még egyszer akkora sikert tudjon elérni, mint a 2007-es világbajnokságon, ahol az időfutamon csodálatos ezüstérmet szerzett, gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy amíg Bodrogi aktív, felbukkanjon a színen nála jobb magyar bringás.

Nem csak a legsikeresebb magyar biciklistát vesztettük el, hanem egyben az egyik legsikeresebb, világszerte legismertebb és legnépszerűbb magyar sportolót is. Nehéz különböző sportágakban elért eredményeket összehasonlítani, de Bodrogi említett ezüstérme, amelyet a világ számos pontján népszerű sportágban ért el, bizony sok szempontból nagyobb durranás, mint a csak három-négy országban komolyan vett sportokban szerzett, ennél akár fényesebben is csillogó érmek. Bodrogi 2007-es versenyét valószínűleg világszerte többen követték a televízióban, mint számos magyar olimpiai aranyat, arról nem is beszélve, hogy a stuttgarti pálya mentén szintén jóval többen tapsoltak neki, mint ahányan a sajnos teljesen marginális sportokban remeklő magyar sportolók legjavának szoktak.

Érdekes adat, hogy hosszú keresgélés után is csak négy olyan ma is aktív magyar sportolót sikerült találni, akiknek több nyelvre fordították le a Wikipedia-adatlapját, mint Bodroginak. Ők négyen egyébként a Magyarországon szintén nem a megérdemelt helyén kezelt Talmácsi Gábor és Szávay Ágnes, valamint a speciális esetnek számító két sakkzseni, Lékó Péter és Polgár Judit. Vízilabdázókkal, kajakosokkal és kenusokkal, kézilabdázónőkkel próbálkozni is felesleges. Sőt, meglepő módon még a mégiscsak egy BL-szereplő csapatban játszó Dzsudzsák Balázzsal is. Olaszországtól Belgiumig nagyon sok olyan sportbarát van, akik ha akár egyetlen magyar sportolót is meg tudnak nevezni, akkor bizony Bodrogi jut eszükbe. Bodrogi László az utóbbi évtizedben sokat tett Magyarországért, Magyarország viszont keveset érte. És valószínűleg ez vezetett ahhoz, hogy végül úgy döntött, hivatalosan is annak az országnak lesz a polgára, ahol már vagy egy évtizede él.

Nem túlzás, hogy amit Bodrogi sportolóként elért, azt szinte csak saját magának, valamint az őt foglalkoztató, olasz és francia csapatoknak és ezek szakembereinek köszönheti. A magyar válogatott tagjaként világversenyeken elért eredményei is inkább voltak köszönhetőek saját szorgalmának és a szezonban egyébként is végzett felkészülésnek, mint bármiféle, itthonról érkező segítségnek. Bodrogi becsületesen hazajárt évente legalább egyszer a magyar országúti bajnokságon rajthoz állni, ám ebben sem volt sok köszönet. A magyar bajnokság ugyanis fejlett kerékpárkultúrával rendelkező országokban hallatlan módon nem lezárt utakon zajlik, hanem szinte mindig csak úgy, a forgalom közepén. Ami egyrészt nagyon veszélyes, másrészt szépen rávilágít a sportág hazai helyzetére. Évente egyszer lezárni egy tizenöt kilométeres útszakaszt, hogy néhány óra alatt lehessen rajta menni tíz kört – nálunk még ennyi sem jár. Bodrogi ráadásul úgy érezte – és erről többször beszélt is –, hogy ezeken a versenyeken nem egymás ellen küzd a mezőny, hanem mindenki csak őt próbálja lenyomni.

A pekingi olimpiára – pedig akkor már eldöntötte, hogy kéri a francia állampolgárságot – Bodrogi vállalta a felkészülést magyar színekben, csak az ehhez szükséges körülmények biztosítását kérte a magyar szövetségtől, illetve a MOB-tól. Hosszas huzavona után végül megkapta, amit kért, ám ekkor már porszem volt a gépezetben, és ennek eredményeként Pekingben csúfos kudarc lett az időfutamból. Bodrogi igényein sokan felháborodtak, ami azért is jó, mert így legalább pontosan lehet tudni, hogy kiknek nincs ebben az országban fogalmuk sem arról, hogy miről szól a sport. Pedig legalább Puskástól illett volna megtanulni, hogy a kis pénznek milyen méretű foci az eredménye.

Bodrogi csupán annyit kért, hogy olyan feltételeket biztosítsanak neki, amilyenek szükségesek ahhoz, hogy egy élsportoló magas (a tudásához méltó) szinten teljesítsen. Csodák nincsenek. Erre a legjobb példát a magyar sikersportágak szolgáltatják. Többek közt azért is vagyunk még mindig nagyon jók kajak-kenuban, mert a magyar kajak-kenusok annyi pénzt és paripát kapnak, amennyivel szinte bármely más nemzetiségű sporttársuk elégedett lenne. Bodrogi sem kért többet, mint hogy világbajnoki ezüstérmesként úgy készülhessen a továbbiakban, mint a bronzérmes vagy a nyolcadik helyezett. És ez bizony – már ha egyetértünk azzal az állítással, amellyel egyébként nem kötelező, tehát hogy az államnak feladata az élsport támogatása – méltányos kérés volt.

Akárhogy is történt, Bodrogi végül a franciaság mellett döntött. A nemzeti érzelem egyébként is nagyon különleges helyzetben van a profi kerékpársportban, amelyben különböző országokból összeverbuvált csapatok küzdenek meg egymással, ami ugye a futballpályákon is előfordul, viszont ezek a csapatok szinte soha nem kötődnek városhoz vagy országhoz, hanem csupán időről időre cserélődő szponzorokhoz. Ez talán furcsa, viszont számtalan pozitív eredménye van, például, hogy nincs kerékpár-huliganizmus, valamint minden egyes versenyen minden egyes néző minden egyes versenyzőnek tapsol. Kivéve, ha a versenyzőt Lance Armstrongnak hívják, az út mentén pedig franciák állnak. A nemzeti színeknek gyakorlatilag csak évente egyszer, a világbajnokságon, valamint négyévente az olimpiákon van szerepe. Aki rendszeresen néz bringaversenyeket, pontosan tudja, milyen furcsa érzés kedvenceit ezeken a versenyeken nem a megszokott, reklámokkal teli mezükben, hanem nemzeti lobogóba burkolva látni.

Bodroginak a döntéséért egy pillanatig sem szabad szégyenkeznie, akárcsak például az itthoni reménytelen körülményeket látva szintén külföldre igazoló Hunyady Emesének. Ha a szintén hasonló sorsú Nobel-díjasainkra magyarként tekintünk, ugyanez a tisztelet jár ki nekik is. És legalább utólag lehetne annyi eszünk, hogy majd ha Bodrogi befejezi a pályafutását, és van kedve fiatalokkal foglalkozni, akkor megadjuk neki, amit kér, és visszahívjuk Magyarországra.