A magyarok szurkoltak a leghangosabban

A magyar olimpiai különítménynek volt egy olyan része, amelyről igen kevés szó esett eddig, pedig ők voltak azok, akik minden dicséretet megérdemelnek. A szurkolók hihetetlen hangulatot teremtettek az összes olyan helyszínen, ahol magyar érdekeltségű versenyek zajlottak. Több sportolónk kiemelte, szinte hazai környezetben érezte magát, de a tévé előtt ülve is átjött, hogy rengeteg (és nagyon hangos) drukker kísérte el a magyarokat Pekingbe.

Ebben az esetben valóban szurkolókról beszélünk, nem nézőkről. A magyar zászlókba burkolózott, kifestett arcú szimpatizánsok nemcsak akkor szurkoltak hangosan és lelkesen, amikor ment a csapatoknak, hanem akkor is, amikor nagyon nem. Ennek legszebb példája női kézilabdásaink Dél-Korea elleni mérkőzése, ahol már régen eldőlt a meccs, a jelentős hátrányban lévő, játékát sehogy nem találó csapatot mégis űzte-hajtották a magyarok.

A kézilabdásaink mellett a pólósok és a kajak-kenusok versenyén voltak a legtöbben, akik annak ellenére tudtak hazai környezetet teremteni, hogy a kínai rendezők tudatosan szétszedték a szurkolótáborokat (ezzel a gyakorlattal már többször szembesülhettek a magyarok, nem helyi sajátosságról van szó, hiszen a németországi kézilabda-világbajnokságon is hasonlóan tették szinte lehetetlenné a kollektív szurkolást).

A több kis csoport azonban így is jogosan skandálhatta, hogy itthon vagyunk!, hiszen mindenhol a mieink voltak a leghangosabbak. Ez már azért is nagy teljesítmény, mert az olimpiát nem a szomszédunkban rendezték, akik kijutottak, komoly anyagi áldozatot vállaltak, hogy a helyszínen szoríthassanak a magyar sikerekért.

Ha sokan csalódásként értékelik is a pekingi játékokat, azok, akik élőben láthatták a magyar pólósok történelmi győzelmét, vagy a kajak-kenu pályák mellett álltak, esetleg a női kézilabda-válogatott elődöntőt érő teljesítményének szurkolhattak, biztosan nem bánták meg, hogy elutaztak. Négy év múlva Londonban csak többen lesznek ennél.