Vízilabdában úgyis az olimpia a fontosabb

Három aranyat nyertünk. Úgy tűnik, ez most olyan olimpia volt, amelyen csak a bombafavoritjaink tudtak győzni. Vajda Attila és a Kovács-Janics páros vereségének lehetősége egyetlen másodpercre sem fordult meg senkinek a fejében, és ők esélyeshez méltón, a mezőnynek esélyt sem adva váltották aranyra reményeinket. És persze ott volt az ország csapata, a pólósok.

A csapat, amellyel mindenki tud és akar azonosulni. Az élő cáfolat az unalomig mantrázott hülyeségre, miszerint a magyar sportolók nem nyerő típusok. Kemény Dénes kapitány csapata az athéni olimpia óta nem nyert jelentős tornát, nem bírtunk a szerbekkel, veszítettünk döntőt Horvátország ellen is, az időközben felbukkant Montenegró is győzött le minket, igaz, nem döntőben. Vesztessé váltak volna az ifikoruk óta csak nyerő klasszisok?

Az olimpiára azzal az érzéssel készülődtünk, hogy végleg odalett a magyar csapat verhetetlenségébe vetett hitünk. A legjobbak közé tartoztunk, ezt tudtuk, nem lettünk rosszabbak, az ellenfelek azonban felnőttek hozzánk, és ki azért győzött le bennünket, mert sikeresen erőltette ránk saját játékát, ki azért, mert megtalálta a magyar csapat gyengéjét.

Az olimpia azonban a magyar válogatott vadászterülete. Hiába telt el négy sikertelen év a fantasztikus athéni siker óta, csapatunk nem lett gyengébb, a fiatalok beépítése folyamatos és sikeres volt, joggal bízhattunk benne, hogy a pólósok megint szállítják azt az aranyat, ami igazán számít. Tartottunk többektől, de nem féltünk senkitől, hiszen tudtuk, vb-k, Eb-k jönnek, egymást érik a világkupák, de a vízilabda trónját a mindenkori olimpiai címvédő foglalja el.

Ez pedig ismét, zsinórban harmadszor és senki által meg nem kérdőjelezhető módon a magyar válogatott. Már nem vagyunk egyeduralkodók, nem magaslunk ki toronymagasan a mezőnyből, így a mostani győzelmünkhöz korábban nem látott erényeket is csillogtatunk kellett. Ez a csapat tökéletes elegye a háromszoros bajnok, rutinos klasszisoknak, és a tőlük lelkesen tanuló, képességeik alapján a jövő válogatottjának gerincét alkotó fiataloknak.

Döntőben győzni nemcsak annyi, amennyi egy elődöntő, vagy csoportmeccs megnyeréséhez kell. Oda rutin kell, és erős hit, magabiztosság, ami korábbi döntők megnyerésében gyökerezik. Az igazi bajnokcsapat ismérve, hogy egy olimpiai döntőben is odateszi azt, amit tud, nem remeg meg a játékosok keze. Ilyen volt Biros tökéletes ejtése, vagy a mérkőzést végleg eldöntő Varga Dániel-lövés, amely akcióból növelte háromgólossá az előnyünket.

A magyar vízilabda-válogatott egy generáció csapata. A harmincas éveikben járó magyar sportbarátoknak csak annyi jutott aranycsapatból, hogy láthattak apáikat sírni, amikor távoztak a valaha volt legnagyobb futballcsapat tagjai. Aztán jöttek ezek a fiúk, és az ország első számú sportjává tették a vízilabdát. Megnyertek mindent, ezzel megnyerték maguknak az országot.

Ez a csapat minden, amit mi, magyarok szeretnénk hinni magunkról. Tehetség, szorgalom, erő, kitartás, vagány játékossággal és olyan magával ragadó eleganciával, ami csak erre a csapatra jellemző. Biros Péterek vagyunk, akik a hihetetlenül fontos helyzetben bemutatott blokkolás után integetnek a montenegrói játékosnak, hogy nem-nem, Szécsik vagyunk, akik egy elképesztő bravúr után kikacsintunk a megkövülten, hitetlenkedve bámuló amerikaira, és Kemény Dénesek vagyunk, akik együtt lélegzünk a csapattal, vörös fejjel kérjük számon az elmaradt kiállításokat, és ugrunk a vízbe az olimpiai bajnoki döntőt követően. Harmadszor is ugyanúgy.

Csapatsportban olimpiai bajnoki címet szerezni ráadásul valahogy mindig megelőz minden mást, és hiába igaz, hogy a vízilabda a labdajátékok között nem foglal el előkelő helyet, magának a sportnak jót tett az amerikai előretörés. Négy év múlva új csapattal, a mostani bajnokok közül már többek nélkül, de azzal a tudattal mehetnek vízbe a mieink, hogy megcselekedhetik, amit soha korábban egyetlen csapat sem tudott az olimpiák történetében.