Járjunk a kedvében Janics Natasának

Nemcsak Demján Sándor lett érthetően gáláns olimpiailag, hanem az állam, a kormány és Gyenesei István miniszter is. Tehették, a vágyott 18 helyett csak 10 érmet gyűjtöttek a magyar olimpikonok, a pontszerzők sem hemzsegtek, közepesen teljesítettünk, maradt egy halom abból a pénzből, amit prémiumokra tettek félre. Szabad bőkezűnek lenni, lehet is.

Nagyon helyesen.

Nyavalyás lenne, aki azt mondaná, a Kozmann György-Kiss Tamás kenupáros bronzérme nem ért fel arannyal. A Kolonics György halála után frissiben összeállt duó harmadik helye a drukkerek számára minimum akkora élményt jelentett, mint a három olimpiai bajnoki cím.

Nyavalyás lenne, aki azt mondaná, a szériában három diadalt szállító Kemény-féle vízilabda-válogatott minden egyes tagja nem érdemli ugyanazt a jutalmat, amit az egyéniben sikerre vergődött Vajda Attila.

Egy baj van csak, az, hogy a történtek után majd másfél tucatnyi olimpiai bajnok kapja meg a maga húszmillióját - plusz Kozmann és Kiss, valamint Cseh -, csupán Janics Natasa és Kovács Katalin marad ki. Ott állnak árván. Kétségtelen, ők is jól kerestek Pekingben, egyikük két, másikuk három, inkább vagy kevésbé sikeresen abszolvált versenyszámnak hála dagasztotta a bankszámláját teljesítményével. Ám az sem mellékes, hogy ha sok sportolónak jár valami, ami csak kettőnek nem, az ostobán veszi ki magát.

Nem kérdés, a premizálási rendszer idétlen, persze, hogy nem szabadna különbséget tenni egyén és csapat között. Minden arany egyenlő, de vannak egyenlőbbek is? Újra kell gondolni ezt. Rögvest azután, hogy Janicsnak és Kovácsnak kedvében járnak.

Csak megspórolták a balsikeresek azt a 8 milliót is, ami ehhez kellene még.