A milánói díszbohócok

Ronaldinhóban és David Beckhamben két közös dolgot is találunk. Az egyik, hogy mindketten kiváló futballisták. A másik, hogy egyikükre sincs semmi szüksége jelenlegi csapatuknak. Mégis mindketten ott vannak a Milan keretében, a díszbohóc pedig csak akkor tudja betölteni szerepét, ha játszik. Ha nem, azt már máshogy hívjuk.

A díszbohóc persze nem a két játékos képességeire utal, bizonyos játékrendszerben mindketten képesek a legmagasabb szinten segíteni csapatukat. Csak a Milan nem ilyen rendszerben játszik. Furcsa véletlen, hogy egy top 10-es csapatban (mert a Milan gondjai ellenére azért ott van a legjobbak között) egyszerre lehetetlen megtalálni két ilyen kiváló játékos helyét, pedig így van. Carlo Ancelotti – talán nem jószántából – tett néhány tétova kísérletet arra, hogy egyszerre legyen a pályán Ronaldinho, Beckham, Kaká, Pato, Pirlo és Seedorf, de a dolog a két díszbohóc szempontjából egyáltalán nem sült el jól.

Egyikükből sem jöhetett ki az, amiben a legjobbak. Ronaldhinho játékát mázsás teherként cipelik a Milan védekező középpályásai, amely mögött az öregecske, sokat hibázó védelem kiállt hangosan Seedorfért a baloldalon. Beckham pedig rosszat ugyan nem tesz a Milannak, de jót se sokat. Az angol képes végigdarálni egy meccset, képes labdát szerezni, és azokat jól megjátszani, de legnagyobb erősségére szinte semmi szüksége jelenlegi csapatának. Egy olasz védelem közepén beadásból megtalálni Patót szinte lehetetlen vállalkozás, a Milan nem is így szerzi góljai jelentős részét, hanem egy-egy zseniális Pato-, Kaká-, vagy Ronaldinho-megmozdulás után. A szabadrúgásokat pedig Ronaldinho lövi el, ha mindketten ott toporognak is a labda mögött.

Az újkori futballtörténelem legsúlyosabb formazuhanását produkáló Ronaldinho papíron egyáltalán nem teljesít rosszul, hat gólt szerzett – köztük az Inter elleni, győzelmet érő fejessel – a bajnokságban, de betalált az UEFA-kupában is. Aki viszont figyeli a Milan meccseit, láthatja: a brazil sok rosszat is szedett magára a Serie A-ban amellett, hogy néha már hajlandó megküzdeni egy-egy szabad labdáért. Folyamatosan jár a szája, minden ítéletet kommentál, és hajlamos úgy eltűnni 20 percekre, mintha a pályán sem lenne.

Talán ennek köszönhető (vagy Beckham szűkre szabott időtartamú látogatásának), hogy a brazil esik áldozatul Carlo Ancelotti racionális döntésének. Egyet még elvisel az elnöki szóra, de a kettő sok. Nem fér bele. Közben ugyanis muszáj lenne megnyerni a bajnokságot, ez volna a Milan legfontosabb feladata, de féltávnál hat ponttal vannak lemaradva az Intertől, és csak Pato zsenialitásának köszönhetik, hogy nem nőtt a hátrányuk az utóbbi hetekben. Nem, egyik gólját sem Beckham beadásából szerezte.

Beckham marad, amit ő csinál, az akkor is hasznos, ha egyetlen gyereknek sem jut eszébe a Milan meccsei után a nevét videlő mezért rohanni. Fusson sokat, legyen megjátszható – és persze érjen vissza. Ezek alappillérei az olasz futballnak, az egyik meg tudja oldani, a másik nem. A Milan keretében viszont van egy játékos, akit pont arra szerződtettek, amit most Beckham csinál. Úgy hívják, Matthieu Flamini, a még mindig nagyon fiatal, de már most nagyon jó francia középpályás. Aki ül a padon.

Ancelotti szétnyerte már magát aranyakkal, minden bizonnyal ő is látja, hogy lenne a legerősebb a csapata, de a klub egyéb érdekei mellett sem mehet el szó nélkül. Ennek egyelőre Ronaldinho a kárvallottja, de ha beszed néhány vereséget a Milan, akkor a mesternek döntenie kell, mert a két érdek között feloldhatatlan ellenétetek vannak.

A díszbohóc alatti kategóriát úgy hívják, bukott sztár. Mindkettőért nagy kár lenne. Meg a Milanért is.