Lett egy csapat

Van elég baja a negyven alatti magyar férfiaknak, mégis kevés fáj annyira, mint a közös, generációs élmény: nincs csapatunk. A csapat ugye focicsapat, a foci annyival áll minden sport felett visszhangban és társadalmi megbecsülésben, hogy semmi sem versenyezhet vele. Mármint normális vidékeken áll ott. Nekünk az utóbbi húsz-huszonöt évben nem jutott semmi, amit csapatnak lehet nevezni.

A budapesti stadionok, amelyek mellett rendszeresen elvezetek, nekem csak üres betonteknők, és ahogy a magyar meccsek nézőszámait látom, nem csak én vagyok így ezzel. A helyzet néhány vidéki városban talán egy fokkal jobb, ám a különbség elhanyagolható.

Az egyéni tragédiáink is elég fájdalmasak, az viszont egyenesen megalázó, hogy komplett közösségek nőnek fel úgy, hogy nem tudják, milyen érzés egy csapat. Lehetetlenre nem vágyok, olyan nyilván soha nem lesz már Magyarországon, mint Glasgowban vagy Milánóban vagy Barcelonában, ahol a helyi csapatok teljesítménye a polgárok jelentős részének életét bölcsőtől a koporsóig végigkíséri, de valami kisebbet azért összehozhatnánk. Már egy Bristollal, Pamplonával vagy Cagliarival is megelégednénk. Vagy egy Kijevvel. Amíg azonban nem jön el ez a pillanat - és számos negyven alatti, sportbarát magyar férfival egyetemben én is egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy már nem jön el soha - kénytelenek vagyunk kevesebbel beérni. És irigykedve pislogni azokra a szerencsésekre, akiknek Magyarországon is van csapatuk.

Most, hogy már letelt a Marian Cozma halála óta tartó gyász időszaka, végre úgy lehet írni az MKB Veszprémről, hogy ne kelljen kitérni a tragikus szálra. Az egész ügyből a román játékos halála és a társainak sérülése után az volt a legelkeserítőbb, ahogy a magyar mindennapok nyomorultsága betüremkedett a sport világába. Különösen azért volt ez fájdalmas, mert ha volt sportklub Magyarországon, amely az utóbbi években-évtizedekben felül tudott emelkedni mindenen, ami ebben az országban zajlik, az a Veszprém volt. A veszprémi kézilabda újkori története lenyűgözően nem magyar történet. Nem tudom, hogy akkor pontosan mi, de európai lehetne.

Európában nem újdonság, hogy kisvárosoknak is kell egy csapat. És nem csak egy harmadosztályban tengődő focicsapat, amelynek azért szintén több néző jár ki a meccseire, mint bármelyik magyar bajnokira, hanem egy olyan csapat, amely ha halványan is, de felírja a település nevét a világtérképre. Amelynek köszönhetően a helyiek úgy érezhetik, hogy van, amiben ők a legjobbak a világon. Az is szép, amikor valami nevenincs kis falu ünnepli az egyetlen olimpai bajnokát, de egy csapat összerakása és folyamatos sikerei ennél azért nagyobb teljesítményt jelentenek. Magyarországon ilyen csapat is sajnálatosan kevés van, sok ígéretes kezdeményezés tipikusan kelet-európai véget ért, elég ide a Dunaferr példája. A soproni és pécsi kosárlabda-, a győri és a szegedi kézilabda-sikerek is dícséretesek, ám nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a Veszprém ezek közül is kiemelkedik.

Ritka az olyan magyar város, amely bármiben összevethető hasonló méretű nyugati társaival, Veszprém és a kézilabdája azonban ilyen. A csapatnak évek óta fel tudja venni a versenyt olyan, szintén a kézilbadára összpontosító európai központokkal, mint a német Flensburg vagy a spanyol Ciudad Real, még ha az utóbbi ellen hamarosan lejátszandó BL-negyedöntő különösen nehéznek is tűnik. A Veszprémnek ugyan a BL-diadal még nem jött össze, és az egyenlőtlen anyagi feltételek miatt elképzelhető, hogy nem is fog, a jelenlét a sportág legszűkebb elitjében azonban állandó. Ez pedig óriási teljesítmény.

A világ összes nagy klubja a Real Madridtól a Boston Celticsig azt vallja, akkora megfoghatatlan akármik ők, amely sokkal nagyobb a csapatot alkotó egyének összegénél (lásd még Fradi-szív és társai). Már Cozma halála előtt is tudni lehetett, hogy a Veszprém sikerei elsősorban nem egyes játékosok világklasszis teljesítményének köszönhetőek, hanem a játékosgárda, az edzők, a vezetők, a szponzorok és főleg a város és a közönség megmagyarázhatatlan szimbiózisának. Istenem, milyen csodálatos érzés lehet Magyarországon élni, ám mégis úgy várni egy csapat minden meccsét, mint a karácsonyt, csak a fiúkról beszélni a kocsmában, mérlegelni az idei BL-győzelem esélyeit, számba venni, hogy két vagy három olyan csapat van Európában, amely ellen reálisan nézve nincs sok esélyünk, figyelni a balkáni serdülőket és a leszerződtetésüket követelni az interneten, a nagy győzelmek után dudálva és integetve végigvezetni a városon. Igen, irigy vagyok.