Leparkolt Ferrarik és Kétséget Keltő Katalánok

Az egyetlen igazi gond a szerdai Chelsea-Barcelona BL-elődöntővel kapcsolatban, hogy az európai fociszezon legizgalmasabb kérdésére most sem született egyértelmű válasz. Tényleg olyan nagy csapat Pep Guardiola Barcelonája, vagy a Premier League-ben legfeljebb az ötödik helyre lenne esélyük? Sajnos Essien korai, védhetetlen bombája úgy befolyásolta a mérkőzés forgatókönyvét, hogy esély sem maradt a nyílt összecsapásra. A Barcelona valóban nem mutatott sokat, ám ahogy azt a meccs előtt valaki az interneten rendkívül találóan megfogalmazta, ha egy orosz milliárdos vesz egy rakás Ferrarit, akár ki is küldhetné őket versenyezni ahelyett, hogy mindet beállítsa a kapu elé. Az odavágó után volt esély a versenyre, azonban amint a Chelsea vezetést szerzett, be is húzta a kéziféket. És innentől kezdve focira nem maradt esély. Ezt az apróságot leszámítva probléma ezzel a meccsel nem volt.

A bíró valóban rossz volt. Piqué egyértelműen kézzel ért a labdába a tizenhatoson belül, és Dani Alves is a vonalon innen rántotta le Maloudát. Ez bizony két tizenegyes. Drogba és Anelka további fetrengései viszont nem, ha ilyesmit spanyol játékos mert volna csinálni, az egész Stamford Brifge undorodva fütyülte volna ki a hisztis primadonnákat. Abidal kiállítása sem volt jogos - talán még annyira sem, mint egy nappal korábban Fletcheré, hiszen itt még a szabálytalanság ténye sem egyértelmű. Ez így 2-1 a Chelsea javára, de ha figyelembe vesszük, hogy az odavágón a katalánok nem kaptak meg egy egyértelmű tizenegyest, Ballackot pedig simán le lehetett volna zavarni a pályáról, már senkinek sincs nagyon miért nyavalyognia.

Főleg nem olyan szánalmas jeleneteket rendezni, mint Ballacknak és Drogbának közvetlenül a meccs lefújása előtt és után. Az utolsó percben kikapni mindig különösen fájdalmas, de ahogy Drogba belemondta a kamerába, hogy "this is a fucking disgrace", az egészen egyszerűen siralmas volt. A hisztiben ezúttal az egyébként általam nagyon nagyra tartott Guus Hiddink is partner volt, pedig ő az odavágó után alaposan kiosztotta a játékvezetés miatt panaszkodó barcelonaiakat. Hiddink a meccs utáni sajtótájékoztatóan antiangol UEFA-összeesküvésről beszélt, és arról, hogy ő soha az életében nem látott még ilyen rossz játékvezetést. Ami különösen vicces egy olyan edzőtől, aki a 2002-es világbajnokságon a dél-koreaikat irányította. Sajnos a foci egyre nehezebbé teszi a játékvezetők munkáját, és az UEFA nyilvánvalóan képtelen felnőni a feladathoz. Legalább annyit megtehetnének, hogy egységesítsék a szabályokat, és ugyanazt az akciót ne ítélje meg másképp egy latin vagy egy északi bíró. Az senkinek sem jó, ha minden vitás esetet az egyik csapat így értelmez, a másik meg úgy. Mindegy, hogy melyik lesz a norma, de muszáj egységes szempontrendszert kialakítani.

Nyilván egyszerűbb mindent a bíróra kenni, ám az a helyzet, hogy a Chelsea játékosai - és főleg Hiddink - csak magukat okolhatják a kiesésért. Amit egy hete a Camp Nouban bemutattak, szép ugyan nem volt, tökéletesen hatékony viszont igen. A Chelsea volt a szezonban az első csapat, amely kapott gól nélkül tudott távozni Barcelonából, és bár a 0:0 megnyugtató nem volt, olyan alapot adott a visszavágóra, amire lehetett építeni. Illetve lehetett volna. Azt nem tudjuk már meg soha, hogy mit léptek volna az angolok, ha Essiennek és a szerencsének köszönhetően nem pottyan az ölükbe a vezetés. Azt viszont igen, hogy a góljuktól kezdve romboláson kívül semmire nem voltak hajlandók. És ez végül megbosszulta magát.

Nem tartozom azok közé, akik romantikába hajlóan idealizálják a brit futballt, ám amit a Chelsea bemutatott, az egészen biztosan távol állt Stanley Matthews, Bobby Moore, Brian Clough, de még Alex Ferguson focijától is. Pedig nem is kellett volna semmi emberfelettit bemutatni, csak emberelőnyben rúgni még egy gólt. Nem arcot tépve a földön fetrengeni minden harmadik percben, mint Drogba és nem flegma módon elpuskázni a legjobb helyzeteket, mint Anelka. Alex, Ballack és Essien folyamatos faultjait (az utóbbi egyszer úgy talpalta le Iniesta térdét, hogy olyanért speciel én már láttam kiállítást) el lehetett volna nézni, ha a Chelsea a gyilkos ösztöneit az ellenfél kapuja előtt is könyörtelenül kiéli. Erre nem került sor, pedig Abidal kiállítása után nem csak emberelőnyben voltak, hanem olyan három védővel álltak szemben, akik közül az egyik (Yaya Touré) ebben a szezonban még egyszer sem játszott hátul, a másik (Dani Alves) pedig élete egyik legrosszabb meccsét játszotta. A Chelsea azonban nem intézte el az ezer sebből vérző ellenfelet, sőt, Hiddink inkább lehozta Drogbát, és Bellettit állította a helyére, ami bizony igen gyáva döntés volt. Furcsa, hogy egy ilyen sokat látott ravasz róka éppen most felejtette el a foci egyik legfontosabb aranyszabályát: egy gól nem gól. A Chelsea döntött úgy, hogy a meccs kimenetelét ne a focitudás döntse el, hanem a szerencse, és így utólag nincs joguk panaszkodni, amiért az nem melléjük állt.

Mivel enélkül lehetetlen a Chelsea-ről cikket írni, most is muszáj megemlíteni, hogy akárcsak az interneten rendszeresen keringő, összetört luxusautókat ábrázoló képek esetében, most is nehéz szimpatizálni Abramovics csapatával. A Chelsea kezdő tizenegye közel kétszer annyiba került, mint a katalánoké, akiknél, szemben a londoni egyetlen egy John Terry-vel, hat saját nevelésű játékos is volt a kezdőben. A sokadik kudarc után már világosan látszik, hogy az orosz pénz sem volt elég, ahhoz, hogy a Chelsea játékának stílusa legyen. Két éven belül négy edző, borzalmasan sok pénzért vásárolt, nem is olyan kiemelkedő tehetségű játékosok, ennyi. Pedig ők is sokáig a világ legjobb csapatának képzelték magukat, és olyantól bizony ugyanolyan kevés a tegnapi teljesítmény, mint a Barcelonától.

Ebben a 180 percben a Barcelona inkább azt bizonyította, hogy nem tud felnőni az igazán nagy feladatokhoz, mint hogy igen. Egy nagy csapatnak bárkit meg kell tudnia vernie, akármilyen taktikával szembesül, és ez bizony ezen a két meccsen nem sikerült. A hétvégi, Real Madrid elleni 2-6 után nyilván nehéz volt felpörögni, ám ez akkor is kevés volt, és különösen aggasztó, hogy Messinek ez a 180 perc alatt nem volt értékelhető megmozdulása. Ha azt gondolja magáról, hogy ő a világ legjobb játékosa, és nem Cristiano Ronaldo, akkor tessék is az ezzel járó kötelességeket teljesíteni, ahogy a portugál tette egy nappal korábban az Arsenal ellen.

Kétség nem fér ahhoz, hogy a legtöbb semleges szurkoló ebben a BL-sorozatban leginkább egy Manchester United-Barcelona döntőt akart látni. Sőt, valószínűleg a két klub szurkolói is. Az elődöntőben ébresztett kétségek ellenére a továbbra is lehet, hogy a Barcelona a világ legjobb csapata, ám most már muszáj, hogy ezt a United ellen bebizonyítsa. Ha az angolokat sem sikerül megverni (vagy mondjuk csak tizenegyesekkel), akkor már világos lesz, hogy ez a teljesítmény bizony csak Spanyolországban elég. A dolog természetesen fordítva is igaz, ha a Manchester nem tud magabiztosan nyerni, velük kapcsolatban fognak ezek a kérdések felmerülni. Van esély arra, hogy a United ne a Chelsea fociját válassza, hiszen szemben Hiddinkkel, Ferguson valószínűleg nem gondolja, hogy a rendelkezésére álló játékosanyaggal az egyetlen út a győzelemhez a tizenegy emberrel védekezés. Hátha idén kivételesen jó BL-döntőnk lesz.