A jó győz, ha a jobb győz

A Bajnokok Ligája 2009-es döntőjének az a része, amely a gyepen zajlott, elég egyértelmű volt. A BL-döntők 16 éves történetében mindössze az ötödik alkalom volt ez, amikor egynél több gólnyi különbséggel sikerült nyernie a győztes csapatnak. Ilyen sima meccsre sem a Barcelona, sem a Manchester United szurkolói nem számítottak, sőt még a semlegesek, akik állítólag tényleg léteznek, és a fogadóirodák sem. Az első tíz percet leszámítva a Barcelona minden szempontból jobb volt a Manchesternél, amelynek játékosai nyilván nincsenek hozzászokva, hogy kétgólos hátrányban esélytelenül kelljen a labda után szaladgálniuk.

Alex Ferguson becsületére legyen mondva, egyrészt ő legalább megpróbálta, másrészt pedig egy kicsit azért pechje is volt. Ha a meccs második percében Park be tudja kotorni Cristiano Ronaldo Valdés által ügyetlenül maga elé kiütött szabadrúgását, minden bizonnyal másképpen alakulnak a dolgok. Talán akkor is, ha a Barcelona nem váltja gólra első épkézláb támadását. Így a manchesteriek csak azzal vigasztalódhatnak, hogy szemben azzal, amit Guus Hiddink Chelsea-je az elődöntőben bemutatott, ők mertek focizni a Barcelona ellen. Az már más kérdés, hogy a szerda esti eredmény, valamint a tudomány mai állása azt bizonyítja, hogy ezt a Barcelonát legyőzni tényleg csak úgy lehet, ahogy a Chelsea próbálta, és ahogy, ha nincs Iniesta 93. percben szerzett gólja, majdnem sikerült is. A meccs első tíz percében Messi, Eto'o, Henry és Iniesta labdához sem ért, viszont csak Cristiano Ronaldo vagy háromszor lőtt kapura. Aztán a gól megváltoztatott mindent, és bár az első félidő végjátékáig még voltak a Manchesternek is percei, ettől kezdve a Barcelona egyre meggyőzőbben uralta a meccset.

Mi döntött a Barcelona javára? Ehhez nem kell túl okosnak lenni: jobban játszottak a játékosaik. A sérülése után érezhetően nem százszázalékos Henryt leszámítva mindenki hozta legalább a saját szintjét, ha nem egyenesen többet. Ez elsősorban a védelemre igaz, a katalánoknak arra a vonalára, amelynek improvizált jellege előzetesen a legtöbb kétséget vetette fel a csapattal kapcsolatban. A sérülések és eltiltások nyomán összeállt hátsó négyes jóval a várakozások felett teljesített. Középen Yaya Touré bizonyította, hogy ezzel a fizikummal bármely poszton lehet nagyot alkotni, Piqué pedig, aki a 15. percben kapott sárgája után talán maga sem hitte, hogy végig a pályán lesz, hiba nélkül játszott volt csapata ellen. Puyolnak voltak megingásai, ám a szíve vitte előre - de annyira előre, hogy a meccs végjátékában övé volt a két legnagyobb helyzet. Végül pedig balhátvédnek ott volt a meccs talán legnagyobb hőse, a 35 éves Silvinho, aki a szezonban alig játszott, és talán a legproblémásabbnak tűnt a négy hátsó ember közül, mégis tökéletes kilencven percet tudott le, a védekezés mellett sokat segítve a támadásokban is. Eto'o, aki egy hónapja nem rúgott gólt, és épp a hétvégén vesztette el minden bizonnyal végérvényesen az Aranycipőért folyó harcot Diego Forlán ellen, most végre betalált, Xavi, Iniesta és Messi pedig egyszerűen hozták magukat. Ez a döntő és az utóbbi egy év klub- és válogatottbéli eredményei után nem istenkáromlás arról beszélni, hogy ők mindhárman ott vannak ma a világ négy-öt legjobb játékosa közt.

Míg a Barcelonából majdnem mindenki remek mérkőzést játszott, a Manchesterben ez talán csak Cristiano Ronaldóról mondható el. A portugál azt nem tudta bebizonyítani, hogy ő a világ legjobb játékosa, azt viszont igen, hogy soha nem futamodik meg a nagy feladatok elől. Az első tíz perc manchesteri blitzkriegjét ő vezette, és ezután is ő volt csapata legveszélyesebb tagja, az egyetlen, aki komoly zavart tudott okozni a barcelonai védelemben. Rooney, valamint a meccs elején Park még úgy-ahogy tartották magukat, a többiek viszont jóval tudásuk alatt szerepeltek. Különösen a két legbiztonságosabb sziklának tartott középső védő. Vidicset a gól előtt Eto'o hülyítette meg, párja, Rio Ferdinand pedig örülhetett, amikor a második félidő legelején egy hasonlóan megalázó csel után Henry a kapu helyett van der Sarba gurította a labdát. Ezen a szinten az is megengedhetetlen, hogy egy Messi méretű törpe gólt fejeljen.

A Manchester játékosainak hibáinál is meglepőbb volt, hogy Alex Ferguson, aki ma már joggal pályázik a minden idők legnagyobb klubedzője címre, szintén rosszul olvasta a meccset. Az első félidő végére Xavi és Iniesta teljesen átvette az uralmat a pálya közepén, ám Ferguson a szünetben ahelyett, hogy ellenük vetett volna be valakit, az egyébként valóban teljesen szürke Anderson helyett Tevezt küldte be támadni. Ennek gyorsan meg is lett az eredménye, a katalán középpályások hirtelen óriási szabad területen garázdálkodhattak. A második félidő első tíz percében a Barcelona három olyan támadást is vezetett, amely eldönthette volna a mérkőzést, és bár később a legnagyobb lyukakat sikerült az angoloknak betömködniük, innentől kezdve a katalán fölény csak egyre nyomasztóbb lett. Az vitathatatlan, hogy Fergusonnak muszáj volt csatárokat behoznia, ám talán okosabb döntés lett volna inkább védők helyére. A Barcelona a középpályájának köszönhetően ért el idén majdnem mindent, és ha Xavit és Iniestát sikerül lefogni, még az sem tragédia, ha Eto'onak előrébb kicsit több helye marad. Utólag könnyű okosnak lenni, ám az kétségtelen tény, hogy a Barcelona gólja Fergusont rákényszerítette a kísérletezésre, míg Guardiola így továbbra is hű maradhatott ahhoz az egyetlen focihoz, amit csapata példátlan módon egy egész szezonon át játszott.

Ez az eredmény nemcsak a Barcelona-drukkereknek öröm, hanem egy kicsit talán mindenkinek, aki szereti a focit. És most hagyjuk azt, hogy ki milyet, hogy az a jobb, amikor Messi feleslegesen háromszor végigcselezi a Málaga teljes védelmét, vagy amikor a Burnley vért izzadva és epét hányva kivívja a feljutást a Premiershipbe. Arról van szó, hogy az utóbbi év két nagy focicsapata, az Eb-győztes spanyol válogatott és ez a mostani Barcelona bebizonyította, hogy nemcsak játszani lehet ám máshogy ezt a játékot, hanem nyerni is. A spanyol válogatottat és a katalán klubot szeretni nem kötelező, azt viszont nehéz nem beismerni, hogy játékuk mentes mindattól a cinizmustól és szűkmarkúságtól, amelyeknek köszönhetően oly sok kegyetlenül rossz meccset kellett végigszenvednünk az utóbbi években. Mindkét csapatnak vannak rossz meccsei is, ám minden egyes alkalommal focizni mennek ki a pályára, ami például az elődöntőben majdnem Barcelonát verő Chelsea-ről nem mondható el. Hogyne, védekezni is lehet szépen, és a rombolás is lehet hatékony. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy amit a Barcelona és bizonyos fokig a Manchester szerda este Rómában bemutatott, az játék volt, amit pedig sajnálatosan sok európai csapat csinál ma, az nem az. Hárman elől = foci. Öten hátul = nem foci. Nem olyan bonyolult ez.

Muszáj arra kitérni, hogy mind az Eb-győztes spanyol csapat, mind az idén mindent letaroló Barcelona ugyanarra a két emberre épül: Xavira és Iniestára. 2009-ben minden bizonnyal Messi fogja kapni az Aranylabdát, ám ők ketten is megérdemelnék. Mindketten a Barcelonában játszanak kölyökkoruk óta - bár Iniesta nem katalán születésű -, és ez az, ami ismét csak nem csak a Barcelona drukkereinek, hanám talán mindenkinek adhat okot egy kis örömre. A katalánok kezdő tizenegyében heten (Valdés, Puyol, Piqué, Busquets, Xavis, Iniesta és Messi) saját nevelések, a maradék négyből is csak ketten (Eto'o és Henry) kerültek a klubnak tízmillió eurónál többe. Lehet máshogy nyerni, és nem is kerül olyan pokolian sokba.

Egy fecske azonban nem csinál nyarat, egyszer volt Budán kutyavásár, sőt, nem tudom, hallottak-e róla, de addig jár a korsó a kútra. Hiába csak az ötödik olyan csapat (és ha csak a komoly bajnokságokat vesszük, a második a '99-es Manchester United után) ez a Barcelona, amelyik hazai bajnokságot, kupát és BL-t is tud nyerni, még mindig nem tartozik a történelem igazán nagyjai közé. Ez még nem Di Stefano Real Madridja, nem Cruyff Ajaxa és nem van Basten Milanja. Ahhoz nyerni kellene még legalább egy BL-t a következő egy-két évben. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy tud-e még ma egy klubcsapat akkora lenni, mint az említett futballklasszikusok. Nem véletlen az, hogy amióta a BL-t BL-nek hívják, egyetlen egy csapatnak sem sikerült azt két évben egymás után megnyernie. A foci sem annyira más, mint a világ egésze, és a gyors fejlődés és főleg a gyorsan mozgó pénz nem kedvez a hosszas egyeduralmaknak. Annyi biztos csak, hogy amióta ezt a játékot űzik, edző még nem mutatkozott úgy be, mint Pep Guardiola, ám hogy a győzelmet szép játék nélkül elképzelni sem tudó életfelfogása el fog-e terjedni, az azért kétséges.

Pedig lennének a show mellett igen racionális érvek. Még a győzelem lehetőségénél is racionálisabbak. Ahogy a brit Sunday Times újságírója ebben a döntő előtti beszélgetésben megjegyzi, a látványos, izgalmas foci igenis anyagilag is megtérülő befektetés, ahogy azt ékesen bizonyítják a Serie A egyre kevesebb országba eladott közvetítési jogai. A focipiacon is verseny van, és ezen a piacon a jó és egyben szórakoztató foci bizony nem rossz árucikk. Hiába Michel Platini és az ő UEFA-jának minden antidemokratikus ármánykodása, éppen ez a döntő bizonyította, hogy milyen jó az, amikor sport, üzlet és showbusiness így egymásra talál. Évek óta nem volt BL-döntő, amely ennyi embert érdekelt volna. Érdekes lesz majd megnézni a nézettségi adatokat, de az már most tény, hogy ilyen médiafigyelem régen irányult európai kupadöntőre.

A közmegegyezés, hogy most végre tényleg a világ két legjobb csapat küzd meg egymással a BL-döntőben, és a világ két legjobbnak tartott játékosa is a pályán lesz, hihetetlen gépezetet indított be. A magukra adó sportszergyártók külön reklámfilmeket forgattak csak a döntőre kihegyezve, sőt, még a Google is focisra cserélte címlapi logóját, pedig ilyesmit tényleg csak sátoros ünnepek alkalmával szoktak, nem kis vacak európai sportesemények tiszteletére. Az európai focinak pontosan erre van szüksége. Nem ötvenedszerre átszervezett UEFA-kupákra és BL-kvalifikációkra, mesterségesen előbbre tolt kiscsapatokra és 24 csapatos EB-re, hanem nagyszabású médiaeseménynek eladható, a legjobbakat felvonultató, szép és szórakoztató játékot bemutató, igazán nagy meccsekre. Ehhez pedig olyan csapatokra van szükség, mint a Barcelona. Aki szereti a focit, örüljön most egy kicsit nekik.