Végy egy tiszta, fehér lapot

Nincs gyűlötesebb a fociban az átigazolási szezonnál. A legjobb az lenne, ha a május végi BL-döntő után a futballbarát állampolgár lefeküdhetne nyári álmot aludni, aztán augusztus végén felébredve, amikor már minden szerződésen megszáradt a pecsét, a kész tények elé lenne állítva. Júniusban és júliusban foci nincs – elnézést a Konföderációs Kupa elvakult rajongóitól –, álhír, pletyka és megalapozatlan szóbeszéd annál inkább van. Az nem világos, hogy a hazugsággyárat kik tartják életben, a sportújságírók, a játékosok ügynökei vagy maga a széles közönség, ám ez lényegtelen is a tény szempontjából: be kellene tiltani az egészet.

Idén szerencsére egy fokkal jobb a helyzet. Az össze-vissza kamuzásnak legalább van egy világosan követhető forgatókönyve, ami a Real Madrid újjáépítéséről szól. A legtöbb európai nagycsapat, a Milan, az Inter, a Chelsea, a Manchester United, az Arsenal, a Liverpool, a Bayern München, a Valencia és a Barcelona nyári vásárlásai és eladásai nagyban függenek attól, mit lép a története egyik legsötétebb korszakából kilábalni igyekvő madridi klub. Ma még csak annyi biztos, hogy Kaká már a Madridé, és nagyon valószínű, hogy David Villa is napokon belül odaigazol. Hogy mi lesz Eto'óval, Ibrahimoviccal, Forlánnal, Cristiano Ronaldóval, Ribéryvel, Benzemával, Mascheranóval, Xabi Alonsóval és a többiekkel, az csak a következő napoban és hetekben fog kiderülni. Kit venne meg a Madrid? Kit adnak el a Madridnak? Kit vesznek a Mardidnak eladott játékos helyére? Egyértelmű, hogy kire osztották most a főszerepet.

A madridi események azért izgalmasak, mert nagy klubot nagyon ritkán szokás így újjáépíteni. Amióta néhány éve az orosz, thai, arab és egyéb különös származású milliárdosok megjelentek az európai labdarúgásban, a megszokott módszer a kis- vagy középcsapatok felfejlesztése lett, mint például a Manchester City vagy a Chelsea esetében. Valamennyire hasonló eset a Villarrealé és a Hoffenheimé is. 2009 nyarán Madridban azonban egészen másról van szó. A 20. század messze legsikeresebb csapatának teljes újjáépítéséről. Pedig nem biztos, hogy ilyen radikális változásokra egyáltalán szükség van.

A Real Madrid idei szezonja az eredmények szempontjából valóban tragikusan sikerült, ha egy ilyen múltú csapat nem nyer semmit, ráadásul egy olyan történelmi vereség is beesik, mint a májusi 2-6 a Bernabeuban a Barcelonától, a fejek hullása nyilván elkerülhetetlen. A kellemetlen események nemcsak a gyepen zajlottak, a klubnál a választási csalásig bezárólag számtalan kínos jelenet volt. Ennek ellenére nem biztos, hogy a csapattal tavasszal csodát tevő Juande Ramost jó ötlet volt elküldeni. A Sevillával ő már bőven bizonyított, és hiába vallott csúfos kudarcot a Tottenhammel, ezzel az ezer sebből vérző Madriddal is olyan rekordokat tudott megdönteni, mint például az egymás után aratott legtöbb idegenbeli győzelem, ami korábban még a Di Stefano és Puskás vezette csodacsapathoz fűződött. A bajnokságban egészen addig a csúnya pofonig ott tudtak loholni a Barcelona nyakában, amely jó eséllyel pályázik a szakma igazi klasszikusai közé. Juande Ramos megérdemelte volna, hogy a következő szezonban a saját ízlésére formált kerettel próbálkozhasson. Madridban azonban nem így működnek a dolgok, különösen akkor nem, amikor éppen Florentino Pérez az elnök.

Az építkezési vállalkozásaiból dollármilliárdos, jelenleg a világ 397. leggazdagabb emberének számító Pérez nem először lesz a Real Madrid elnöke. Előző, 2000 és 2006 közötti uralkodása két, jól elkülöníthető szakaszra osztható, az őt most újraválasztók azonban valamiért csak az első, fényévekkel sikeresebbre hajlandóak emlékezni. Pérez elnökségének első három évében a csapat két spanyol bajnoki címet, valamint egy Bajnokok Ligáját nyert. A harmadik év végén azonban elküldte a sikerek két kulcsemberét, az edző Vicente del Bosquét és a középpálya lelkének tartott Claude Makelelét, és ezzel el is kezdődött a meredek lejtmenet. Hiába vette meg akkor nyáron Pérez Zidane, Figo és Ronaldo mellé David Beckhamet is, a következő három évben semmit nem sikerült nyernie. A Pérezt azóta is rendületlenül támogató madridi sportsajtó által Galaktikusoknak nevezett (a vége felé inkább csak csúfolt) csapat csúnya véget ért, az elnöknek le kellett mondania.

Különös módon – szemben a közvéleménnyel – Pérez úgy emlékszik, neki bizony a Galaktikusok hozták meg a sikert. Legalábbis erre utalnak a második trónra lépése óta eltelt hetek. Kaká megvan, Cristiano Ronaldo most már olyan presztízsvásárlásnak tűnik, akiért nem tud a Manchester annyit kérni, hogy azt Pérez akár a magánvagyonából is ne fizesse ki, Villa jó eséllyel szintén meglesz, és folyamatosan szó van legalább még egy nagyon nagy névről.

A sztárok szerződtetése egyfelől érthető. Naiv dolog 2009-ben azt hinni, hogy lehet még európai szintű csapatot építeni kiemelkedő egyéniségek nélkül, és ezekből ma hiány van Madridban. Világklasszisnak a mostani keretből csak Casillas és Sergio Ramos nevezhető, Robbennel kapcsolatban már vannak kétségek, Higuaín még fiatal, Van Niestelrooy és Raúl pedig túl öreg. Ugyanakkor az is világos, hogy túl sok dudással egy focipályán sem nagyon lehet mit kezdeni, az öltözőben meg még kevésbé.

Juande Ramost talán hiba volt elküldeni a kispadról, a helyére szerződtetett Manuel Pellegrini azonban ettől függetlenül nem rossz választás. A chilei edző a Villarreallal csodát tett, BL-elődöntőig vezette a csapatot. Komoly, szigorú és jó szakember, az egyetlen gond azzal lehet – és ez cseppet sem valószínűtlen –, hogy egy akkora valami, mint a Real Madrid öltözője, maga alá temeti. Főleg Cristiano Ronaldóval lehet baj, ha valóban sikerül leszerződtetni. Nagyon úgy tűnik, hogy a portugál egóját a világon egyetlen ember tudja már csak kordában tartani, aki elég régóta ismeri, semmiféle primadonnáskodást nem tud elfogadni, valamint úgy hívják, hogy Alex Ferguson. És ha Ronaldo nem is érkezik Madridba, a Juande Ramosszal nyílt háborúba kezdő Guti, valamint a minden beszámoló szerint az öltözőt már évek óta a saját birodalmának tekintő, a mindenkori elnöknél a mindenkori edző elé helyezett Raúl sem lesz könnyű eset.

Ha valamire az idei európai fociszezon mindenkit megtanított, az annyi, hogy jobb nem jósolni semmit. Az abszolút kezdő Pep Guardiolára sem fogadtak volna sokan, három trófeájéra meg talán senki, aztán tessék, mi lett belőle. Így aztán az is megsaccolhatatlan, mire jut majd ez a Pellegrini- és Pérez-féle Madrid, amelybe azért a klubhoz visszahívott, elnöki tanácsadónak is megtett Jorge Valdanónak is lesz beleszólása. Az mindenesetre biztos, hogy akármekkora sikereket tud elérni a csapat, a Madrid bajai nem fognak feszívódni egyetlen szezon alatt.

Minden idők legsikeresebb klubja hiába ért el szép eredményeket az utóbbi húsz évben is (bár három BL-győzelmet talán szépnél többnek is lehet nevezni), valahogy elvesztette azt az identitását, ami Di Stefanóéktól egészen a Quinta del Buitrének nevezett, a névadó Butragueno mellett Sanchíst, Martín Vázquezt, Michelt és a most sportigazgatónak visszatárő Miguel Pardezát felvonultató játékosgenereációig biztosan megvolt. Ebben az időszakban az örök rivális Barcelona előbb Johan Cruyff, majd követői – és most Gurdiola – irányítása alatt szinte megszakítás nélkül játszotta ugyanazt a focit. Madridban ez egyáltalán nem így volt, Toshacktól Del Bosquén át Capellóig mindenki mást akart.

Tizenöt év alatt a mostani a hetedik változás az elnöki székben, a kispadon pedig még ennél is többen ültek. Péreznek biztosan van elég pénze ahhoz, hogy bármelyik európai csapattal felvehesse a versenyt, és ez, valamint a klub dicső múltja elég ahhoz, hogy bárkit megvehessen. Igazán nagy csapathoz azonban többre van szükség. Egyértelmű célokra, nem csupán az év végi trófeák, hanem a csapat játéka szempontjából is, valamint olyan stabilitásra, amiben az edzői kar nyugodtan tud dolgozni, a játékosoknak pedig eszükbe sem jut a focin kívül mással is foglalkozni. Péreznek talán sikerülhet. A Real Madrid-drukkereket éltesse az, hogy egyszer már majdnem megoldotta a feladatot. A barcelonaiakat meg az, hogy végül belebukott.